NAPÚT 2008/5., 78–80. oldal
Tartalom
Elkötelezettség és oktatás
Nelu Bradean-Ebinger
Zwei Drittel des Lebens és három fordítása
A többnyelvűségi hagyomány hiánya
„Nemzeti közmegegyezésre van szükség a durvuló szélsőjobboldali támadások ellen”
Beszélgetés Kaltenbach Jenővel, a Magyar Országgyűlés első kisebbségi ombudsmanjával, a Parlament jelenlegi Független Panasztestületének elnökével
– Milyen identitástudatot adott Önnek útravalóul a szülői ház? Mi volt a meghatározó abban, hogy magyarországi németnek vallja magát?
– A magyarországi németség azon része számára, amely falvakban, többé-kevésbé zárt közösségekben élt, nem igazán volt kétséges a hovatartozás, illetve egyszerre tartozott a szűkebb (lokális) közösséghez és a tágabb (nemzeti) közösséghez. Ez utóbbihoz való tartozás érzésének azonban az 1945–53 közötti időszak eseményei sokat ártottak. Így volt ezzel a mi családunk is, de az én identitástudatomra talán a legnagyobb hatást az anyai nagyapám tette, akit számos tulajdonsága miatt nagyra becsültem.
Ennek ellenére az én generációm, a szinte törvényszerű városba kerülés és az 1945 utáni évtizedben kapott stigmától való szabadulni akarás hatására elindult a – teljes – asszimiláció útján, amelyet csak a 80-as évek végén, a 90-es évek elején történtek állítottak meg.
– Mi jellemezte a magyarországi kisebbségek helyzetét a rendszerváltozás előtt?
– Aligha lehet a magyarországi kisebbségek helyzetéről egységesen értekezni, mert szinte ahányan voltak, annyiféle volt a helyzetük. Az egyetlen közös vonás talán – bár itt sem egységes a kép – az előrehaladott asszimiláció, illetve a nyelvi gettó volt. Magyarországon – ellentétben a szomszédos országokkal – legalábbis a XIX. század végétől kezdve nem volt többnyelvűségi hagyomány vagy gyakorlat, és nincs ma sem.
– Miben látja az alapvető különbséget a politikai fordulat utáni időszak nemzetiségi politikájában?
– A legfontosabb különbség az, hogy az igazságról nyíltan lehet beszélni, illetve hogy a téma a közbeszéd fontos részévé vált. Igaz, a többnyire kényelmetlen igazságok kimondása ma sem népszerű dolog, mert a gyakran hamis látszatokra ma is komoly igény van, és ezek ébrentartása, a témát illető nagyfokú tudatlanság miatt sokkal kényelmesebb, mint felszámolni őket.
– Milyen új lehetőségeket hozott magával a Nemzetiségi Törvény elfogadása 1993-ban?
– A nemzetiségi önszerveződés előtt nyitotta meg az utat, és rádöbbentette a többségi nemzetet ezeknek a közösségeknek a létezésére. Igaz, az így megindult folyamatoknak és a körülöttük kialakult diskurzusnak nemcsak pozitív, hanem negatív hatásai is vannak. Bizonyára ennek is tulajdonítható, hogy a döntéshozók is megálltak félúton.
– Milyen jogokat biztosít ez a törvény az érintett 13 hazai nemzetiségnek?
– Korábban nem létező alkotmányos jogokat, mint a közösségi jogok (autonómia, nyelvi jogok, oktatási-kulturális, participációs jogok). Ezek közül azonban számos csak a papíron létezik, de nem a valóságban. A kisebbségek nyelve például – részben érthető okokból – mára sem vált a közélet természetes részévé.
– Ön volt az 1995-ben megalakult Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának első elnöke. Milyen célkitűzésekkel indult neki az új feladatnak?
– Sok mindent jobban akartunk csinálni. Élni az új lehetőségekkel. Megmenteni, megőrizni, amit még lehet. Pezsgés, tettvágy, optimizmus volt érezhető, de ezek nem jelentéktelen része időközben naivitásnak, illúziónak bizonyult, ugyanúgy, mint a rendszerváltással, a „jogállami forradalommal” kapcsolatban tápláltak. Persze utólag már világos, hogy ilyen nagy horderejű változások nem vihetők végbe egy csapásra. Több száz éves beidegződések a társadalmi valóság szerves részévé válnak, és ezért nagyon nehezen befolyásolhatók, különösen ilyen rövid idő alatt. Ráadásul a dolgok nem éppen a progresszió irányába látszanak fordulni.
– Mit sikerült megvalósítani ezekből?
– Ha cinikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy a túléléshez túl keveset, a meghaláshoz túl sokat. De talán tévedek, túl pesszimistán ítélem meg a helyzetet. Nem bánnám.
– Megítélése szerint eddig mennyire éltek az országos kisebbségi önkormányzatok a kulturális autonómia lehetőségeivel?
– Különböző mértékben és sikerrel, de ha a sikert azon mérjük, hogy biztosított az általuk képviselt közösség nyelvi-kulturális értékeinek a megőrzése, illetve a magyar társadalom ez irányú nyitottságának a javítása, akkor erre a kérdésre – megítélésem szerint – csak nagyon bizonytalan válaszokat lehet adni.
– 1995 és 2007 között, két cikluson keresztül Ön volt a Magyar Országgyűlés kisebbségi ombudsmanja. Hogyan tekint vissza erre az időszakra?
– Szakmai szempontból nagyon érdekes és értékes tizenkét év volt, különösen az első évek. Aligha érhet közjogászt nagyobb szerencse, mint hogy egy alkotmányos intézmény születése felett bábáskodhat, és főleg olyan kiváló pályatársakkal, mint amilyenek a kollégáim voltak. A magyar jogrendszer ez alatt az idő alatt alakult át, és ebben nekem is részem lehetett. Számos kezdeményezésről kiderült azonban, hogy „még nem érett meg rá az idő”.
– Milyen örökséget hagyott utódjára?
– Nehezet, de folytathatót.
– Hogyan alakult a szakmai pályafutása 2007 után?
– Visszamentem eredeti szakmámhoz, az egyetemi tanításhoz. Megmaradt az Európa Tanácsnál betöltött bizottsági tagságom, és két hónapja egy új ombudsmanszerű intézmény, a Független Rendészeti Panasztestület létrehozásának és működtetésének elindításával bízott meg az Országgyűlés.
– Egyes vélemények szerint megtorpanás tapasztalható a hazai kisebbségi politikában. Osztja ezt a felfogást?
– Nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában is. Az európai társadalmak előtt álló egyik legnagyobb kihívásnak az egyes országok egyre sokszínűbb társadalmainak belső integrálása látszik, miközben a külső, európai integráció is napirenden van. A hagyományos, eddig csaknem egyeduralkodó, egyszínű nemzeti paradigma felváltása valamivel, amelyről ez idő szerint csak homályos elképzelések vannak, nem egyszerű feladat. Az eddigi integrációs kísérletek tapasztalatai nem igazán biztatók, de lehet, hogy csak átmeneti megtorpanásról van szó, hiszen a történelem többnyire kacskaringós mellékutakon és nem sugárúton halad.
– Lát-e különbséget a bal- és jobboldali pártok nemzetiségi politikájában?
– Mielőtt válaszolnék erre a kérdésre, előbb egy előkérdést kellene tisztázni, nevezetesen: melyek a jobb- és baloldali pártok, és ezeket kis túlzással országonként kellene definiálni.
A modern baloldalinak tartott értékeket egy portugál szocialista politikus egyszer valahogy úgy fogalmazta meg, hogy hinni kell az emberben, annak alapvető jóságában. Vagyis az individuális emberi jogok, az egyéni szabadság, a szolidaritás, az egyenlőség, igazságosság, amelyek országhatárokon átívelő egyetemes értékek.
A jobboldal számára a közösség (lokális és nemzeti), a hagyományok, a vallás, egyfajta fenntartás a globális modernséggel szemben, a szűkebb-tágabb közösség védelme látszik fontosabbnak.
Egyszerűbben fogalmazva a baloldal az egyénre, a jobb a nemzetre koncentrál. Kisebbségi szemszögből nézve mindkettőt lehet jól és rosszul tenni.
– Mit lehet, illetve kell tenni a kisebbségeket érő, egyre szaporodó és durvuló szélsőjobboldali támadások ellen?
– Az állam, a társadalom minden rendelkezésre álló, törvényes eszközzel fel kell hogy lépjen ellene, éspedig önvédelemből. Ehhez nemzeti konszenzusra van szükség az alapértékek és -érdekek tekintetében. Azokban az országokban, ahol ez már létrejött, vannak ugyan ilyen jelenségek, de nincs ilyen veszély. Nálunk ez még nem alakult ki, csak remélni lehet, hogy a társadalom immunreakciója elég erős ahhoz, hogy sor kerüljön rá.
Albin Lukács
Dr. Kaltenbach Jenő 1947-ben született Ófalun. A Szegedi Egyetem Jogtudományi Karán végzett, ahol 1977 óta oktat, jelenleg a Közigazgatási és Pénzügy-jogi Tanszék vezetője. 1990-től három éven keresztül az Alkotmánybíróság főtanácsosa, s alapító tagja a Kisebbségi Kerekasztalnak, részt vett a kisebbségi törvény kidolgozásában. A magyarországi németek önkormányzatuk élére választották, de 1995-től már a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa. 2001-ben az ombudsmanok közül egyedüliként újabb 6 évre szóló megbízatást kapott. 1996-tól a Magyar Köztársaság állandó képviselője az Európa Tanács rasszizmus- és intoleranciaellenes bizottságában. 1995-ben megkapja a Kisebbségekért Díjat. 2008 óta vezetője az Országgyűlés ombudsman jellegű intézményének, a Független Rendészeti Panasztestületnek.