NAPÚT 2008/4., 105–110. oldal
Tartalom
Vinklmann Attila
Naplótöredék • Számadás félúton • A tékozló fiú
Iszlai Zoltán
Célkeresztben az igazság
Régvolt lovakról,
rugdosó kiscsikókról
Simon Istvánról, a költőről készült fényképeket nézegetek. Készült sivatagi fölvétel is róla, amelyen tevegelve látható. Ám egy másikon megpillantom Mirzát, a nevezetes kiscsikót… Bazsi, a szülőfalu és a távoli Asszuán hogy megfér egy dunántúli poéta meseföldrajzában. Nagyobb távolságot érzek egy másik, az időbeli dimenzióban a jelenségek között: Simon István életének első szakaszára a petróleumlámpa, felnőttkorára pedig a televízió volt jellemző. A XX. század sorra hozta az emberiség számára azokat az új találmányokat, amelyek áldásnak és átoknak is bizonyultak egyszerre.
Rab Zsuzsa a Vízimalmok című versében siratta el a Tapolcába korhadt lapátokat, kerekeket, a cserszegtomaji novellista, Szabó István novellában (a Siratódal címűben) állított emléket Reza néninek, aki az utolsó házi kenyeret szerette volna megsütni életében, de kifelejtette öregségére a tésztából az élesztőt. Simon István A négy kenyér (1949) című versében kenyeret dagasztó-sütő édesanyja alakját festette le. Jeszenyin pillantotta meg a fickándozó kiscsikót a mozdony közelében, s nem voltak illúziói. A francia költő, Paul Eluard a magnitogorszki írókongresszuson, 1932-ben szembesült a valósággal, hogy a lovacska már nem fog kelleni többé a nagyipari létesítmények fölépítéséhez. Nyugaton a cirkuszi lovak egzisztencialista sorsát festették a művészek Toulouse-Lautrec-től kezdve az expresszionistákon át Picassóig, Keleten Ajtmatov írt regény-rekviemet a díjra korbácsolt versenyló haláláról. Az emberiség komfortosabb világot nyert, s közben spirituálisan szegényült, elveszítette a malmok örök kört leíró metaélményét, a kenyér (a cibus viatorum) hétköznapi misztériumát, a ló és lovasának összetartozását, ami az egész emberiség haladását is jelképezte Ady Új s új lovat című költeményében. Ahogy a letűnt lovagkor Rosinantéján inkább szánakozunk, semmint nevetünk, úgy akár meg is hatódhatunk a hazai falvak lovak nélkül maradt istállóin, tehenek nélkül fölöslegessé vált tejgyűjtők elerodálódott tábláin. Pedig még csupán két emberöltőnyire van tőlünk elevenségük, nem olyan időtávolban, mint a lepantói csata, amelyben Cervantes elveszítette jobb karját. Ne érjen minket anakronizmus vádja! Kormos István a Szegény Yorick című vers-önarcképében is múlt időben kénytelen beszélni a lovakról: „keresztelésben Istvánt / mint ama vértanú / sok néven szólítottak / Pistika Piska Pista / utóbbi főleg lónév / volt amig lovak voltak” (1971). Az utolsó Kormos-kötetet, az N. N. bolyongásait egy Bálint Endre által készített metszet díszítette 1976-ban: ló és lovaskocsi-kerék motívuma. Tandori Dezső híres Hommage című költeményében a ló és lovasa közül a lovat siratja el: „Ki szedi össze váltott lovait, / ha elhulltak…” (1966). Sára Sándor 80 huszár című filmjében mintha a lovak agóniája, ahogy megküzdenek a sziklákkal s a meredélyekkel a hazafelé vezető úton, drámaibb a huszárok küszködésénél (1978). Huszárik Zoltán kisfilmje, az Elégia (1965) pedig olyan filmvers a magunkhoz szelídített lovakért, amelynek méltó társai csak Nagy László Kiscsikó-sirató és Búcsúzik a lovacska című költeményei lehetnek.
Simon István Tanú vagyok című, 1950-ben megjelent verseskötetében még alig találkozunk lovakról alkotott költői képekkel. Az újjáépülő Budapest utcáiról eltűntek a lótetemek, amelyekből enni is kénytelen volt a háborús napokban a lakosság. (Sokáig emlékeztek még erre a pestiek. Mándy Iván Csutak-történeteinek egyikében öreg, szürke lovat mentenek meg a gyermekek a vágóhídtól.) Simon István hadifogoly volt a Szovjetunióban, a Gellért-hegynél előbb látta az Elbrusz csúcsait. Az épülő hidak, a ragyogó Duna és a futó villamosok szerepelnek a könyv elején, ám a hatodik költeményig kell lapoznunk, hogy ama Arany János-i szekérre találjunk. Azt a fogatot sem a fővárosban, hanem szülőfalujában látta és örökítette meg a költő. Éppen hogy csak megjelölte, vázolta versében Simon, hisz a traktor – amelyet barokkos diccsel fénykör kísér – ténylegesen és jelképesen is megelőzte a régi kor rekvizitumát, az állatok húzta lassú járművet. Mintha a ló és a lovacska a szégyelleni való maradiság, a gép pedig a haladás szimbólumává vált volna: „Füstölnek a házak fekete tetői, / A lassú szekeret dörögve előzi / A csatakos utcán kanyarodó traktor, / Küllőket ver az ég fényes sugarakból.” (Hang a faluvégről). A kötet utolsó oldalain sem ficánkol egyetlen kiscsikó, s nem húz egyetlen muraközi sem kocsit. Az Őszi udvar című vers állat-seregszemléjéban szerepelnek a kakasok, tyúkok, ludak, verebek, egy aranyos kazalnak görbülő gerince van, ám a ló már hiányzik a tájrészletből. Csak traktorberregés van: „Micsoda ősz ez, a nap vékony ujja / mutat rám, hogy én is közepében élek, / s a távoli hang, mi fel-felbugyog újra, / jelzi, hogy traktorok berregnek a télnek.” Rossz vers került ki a költő keze alól. Sokat mond, hogy ezen Őszi udvar című költeményét Simon, mielőtt fölvette volna válogatott versei közé, az ezerkilencszázhatvanas években átírta. Kihagyta a traktorokat: „Micsoda ősz ez, a nap vékony ujja / mutat rám, hogy én is közepében élek, / s a távoli hang, mi fel-felbugyog újra, / jelzi már jöttét a varjak seregének.”
Megkockáztatom, Simon István költőként elbukott volna pályája elején, ha józan paraszti értelme és művészérzékenysége nem emelte volna túl e didaktikus, csekély esztétikai értéket képviselő politikai irodalom művelésén. Naivan hitt, mint nemzedékének több társa. Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek is hasonló, a művészettől túlzott voluntarizmust elváró erőkkel kellett szakítania. Petőfi volt Simon István számára a legkedvesebb, a leginkább közel álló költőpélda. Így tekintett vissza a XIX. századi géniuszra Kányádi Sándor is. Utóbbi erdélyi költő sem volt elégedett korai darabjaival. Simon és Kányádi érett fővel egyaránt kirostálták első pályaszakaszuk verseiből a gyengébb opusokat. Kondor Béla már úgy merte párba állítani a bádogból való traktort és a pléhből kivágott Krisztust, hogy ne a hamis harmóniát, hanem a valóságos emberi drámát jeleníthesse meg ezen fémes ellentétpárból (Krisztus a kereszten, 1971). Simon István a Hajnali lakodalmasok (1952) című kötetének címadó költeményében tűnt föl újra együttesen a traktor és a ló, még egymással ekkor sem ellentétes motívuma: „Fagyos havon futott a szán / Velünk, alvó mezők között. / Szólt a csengő a ló nyakán, / A nyúl riadtan felszökött. […] Szájunk nótás volt és fejünk / A bortól félig kótyagos. / S a vőlegény hét határban / A leghiresebb traktoros.” Nem hagyta a költő említetlenül a kedves jószágot, a lovat, ugyanakkor a vőlegény foglalkozása és epithetona sem maradhatott ki a versből. Simon Istvántól Révay Józsefék harcosabb költeményeket vártak az addigiaknál is, olyat, amilyennel a néphez való hűségének nyomatékosabb kifejezését adhat. Simon megindítóan szép, lírai teljesítményekkel válaszolt 1953-ban. Köztük a Leánynézőben öcsémmel című költeménnyel, amelyben szintén a párválasztás egyik falusi rítusát rajzolta meg: „Laci öcsém nősülni készül – / S bár tudom még a jó szokást, / Ő beszél mégis rá, hogy végül / Nézzem meg a menyasszonyát. / Fölkészültünk az útra négyen. / Van pokróc s forró tégla is. / Ringatództunk a két ülésen, / Anyánk, öcsém, én s a kocsis.” A Bazsitól az egregyi templomtorony felé tartó két-három órás téli utat úgy ábrázolta a költő, mintha egy vidám pasztellt festett volna csak sok fehérrel és halványkékkel. Szinte mesebeli az az öreg ló is, amelyik a szánjukat húzta a hóban. Simon Istvánékkal mind a versben, mind a valóságban egy lassú jószág haladt. Annak a bakról ugyan hiába kiabálta volna a XX. században a költő, hogy hajrá, fogyjon az út! „Ballag a ló – a postaútnál / öregebb, megáll százszor is… // Akár egy modern Rosinante…” A valóság égi másához nem illett itt már a leggyorsabb és legerősebb traktor sem. Ősi szokást, falusi idillt, nem hazugot, csodálhattunk meg a költeményben.
Simon Istvánnak előbb vissza kellett perelni – legalább önmagában – mindazt a szépséget, életértéket és mítoszt, amit a lovak, a kiscsikók jelentettek számára. Viszonylag nem telt el sok idő, nem volt szükség hosszú pokoljárásra. Szűk fél évtized elegendőnek bizonyult, hogy a költő megtisztítsa szavait a rájuk rakódott, nem oda illő rétegektől. Kenyeres Zoltán írt becsüléssel Simon ifjúkori barátjáról, Juhász Ferencről, aki a Megváltó aranykard című kötetében az aranyszínt megszabadította mindattól, amit Ady lírájától kezdve a költők hozzátapasztottak. Az isteni fényességű fémről végre letörölte valaki a vér, szenny s erőszak képzetét. Így tett Simon István is, amikor a ló-motivikát Mirza című versében újra életörömmel, vígsággal elevenítette meg. A teremtésdicséret lett maga, az ősbizalomnak az inkarnációja e kiscsikó. 1954-ben született a vers: „Mirza, Mirza… mint rejtelmes talány / csendült a szó nagyanya ajakán. / Sehogy se akart békülni vele, / aztán ráhagyta: »Egye a fene / ezt a bolondos, furcsa szót.« / S így hívta ő is a kiscsikót”.
Szinte mindenki ismerte. A fél ország szavalta. Azaz, ahogy a szakma mondja: „el is csépelte”. Tananyag lett, miközben Nemes Nagy Ágneséket kioktatták, hogy így kell realista módon írni. Amúgy a vers semmiről sem tehetett. Ha fiókból, a teljes ismeretlenségből kerülne most elő, gondolom, akár a reveláció erejével is hathatna, hogy mennyi humanizmust és kedvességet őrzött a falu és világának a költője azokban a nehéz esztendőkben.
Az 1956-os esztendő előtt kis nyolcsoros dalt írt Simon egy szalma közt született kisborjúról. Leheletfinom hangszerelésű, s mégis igen szomorú képet, afféle sorsmetafora-csírát tartalmaz a költemény, messze az epifániától: „Első óra ez – a létbe kóstol, / szétnéz, s remegő tagjaira / visszanéz a vella, dézsa, ostor / s a fakampón lógó nagy iga.” Lehetett volna a versbeli kis jövevény csikó is, ám a sorsról Tornyai János már rég megfestette a ló-szimbólumot. Az 1956-os esztendő, a nemzeti tragédia után Simon mégis a természet tavaszonta vissza-visszatérő feltámadásának ünneplésével köszönti az életet, azt a kegyelemfélét, hogy ismét köszönni való lehetőség maradt a létezésre. Vasy Géza elemezte ebből az aspektusból a Húsvéti körmenet élményvilágát. A húsvéti ünnepkört behelyettesíthetjük egy másik, ószövetségi történetre való rájátszással. 1957-ben Simon István és Laci öccse a nyakukba zúduló eső elől menekültek a Sümeg és Bazsi közti úton: „Suhints a lovadra, Lackó, / Repülj Csillag, kicsi ló; / Kattog a szikrázó patkó…” A gyors zápor elillan, s a jegenyés út fölött 1957 februárjában szivárvány ragyogott. Mintha szekerük Noé bárkája lett volna, hiszen az valahogy átúszott a történelem özönvizén. Ebben a versben már nincsen semmilyen civilizatorikus ellenfele a lónak. Traktor nem berreg, fut velük a kocsi, amely „…ívét a hétszín szalagnak / ragyogtatja kerekén; / szalad a Csillag, / trap-trap-trap – // és dől a fény / és dől a fény.” Nem a szövetkezeti tulajdon masináját övezi itt a dicsfény, a saját kis szekér vagy cséza kereke szivárványszínű. S még csak nem is munkásmozgalmi jelkép itt a Csillag, hanem lónév. A cséza szót, hogy említettem, mára tán csak a Néprajzi lexikonban találnánk meg jelentését: „lőcsös kiskocsi. Rendszerint utazásra használták a századfordulóig.” A hintó póriasabb változata volt. Simon István egy másik versébe bele is írta. Berzsenyi a Börceháton című költeményében a kemenesaljai kultúrtájat a somogyi birtokért elhagyó költő útját képzelte el 1958-ban ekképpen: „Kis cséza jött itt valamikor, / a lovak fújtak, kihevültek; / és nézte őket hegy mögül hegy, / düledék várrom, sombokor.”
Az ötvenes évek legvégén a lova nélkül maradott emberről készített Simon egy verses fotográfiát, még mielőtt a huszár is eltűnt volna: „Ő az utolsó élő huszár, / ki még piros csákót viselt… // A délceg, hetyke szőlőhegyi / szomszéd de ősz már, de sovány. / Keze a homlokán, és fölveti / fejét, mint hajdan a lován.” (Huszárok).
Simon István a hatvanas években esztendői szerint még fiatal költő volt. A hetvenes évtizedben is legföljebb középkorú. Vasadi Péter majdnem annyi esztendősen indult első verseskötetével a pályáján, mint amennyi Simon István volt, amikor – halála előtt közvetlenül – napvilágot látott az utolsó kötete (Rapszódia az időről). Azzal szeretett volna kifogni az időn. Abban a karcsú fehér kötetkében szonettformákból állította össze rapszódiáinak ciklusát, s valamennyi versét igen nagy gonddal csiszolta míves darabbá. A ballada a szekeresről című költeménye 1972-ből számomra a mai napig egy igen talányos, szívbe markoló alkotása maradt:
Csak elérni Medve-várba
a nyikorgó, rossz szekérrel!
Ugat a halál kutyája,
püspökünk folyton köhécsel,
szekér és száraz betegség
láza rázza gyenge testét.
Mátyás űzi… Már elájult,
karon viszik föl a várba –
Harmadnapon eltemették
Pannonia diszét, Jánuszt.
Megfeszűl megint a hámfa
szomorúan az istrángtól.
Jön a szekér kocsisával
négy évszázad távolából.
Lőcse, rúdja, a lova rossz
s el is únta a fuvaros
utas nélkül már az utat.
Ni, megint egy költő! Szegény,
szekeret lát, csak ezt várja.
Kicserélik még a rudat
s elindulnak Mezőberény
kapujából Segesvárra.
Ám a kocsis, míg a szekér
mellett topog, hogy feltűnjön,
eltűnődik. Visszafelé
bizony megint egyedül jön.
Erdély ezer hegye veszi
körül ahogy felnéz végűl:
milyen szekér keresztezi
útját ott fönn az övének?
Gomolyog a Tejút pora,
Ady Illés szekerén ül,
gyeplőtelen, zabla nélkűl
röpíti két táltos-lova,
magyar sors és költőének.
A folyónál még megitat
s fuvart keres talán újra;
meglelve a keskeny hidat,
átporoszkál Dunántúlra.
Abda táján a saroglya
zápjai között elkékült
két lábát hátralógatva
már megint egy új vendég ült.
Milyen átok vagy fura sors,
nyögte később a fuvaros,
hogy szekerével zörögve
elvitte őt is örökre…
Bizony a két szekéroldal
közé ki mindenki fért be!
„Mi könyvben bár egy-két oldal,
lehetséges, hogy megérte? –
töprengett a szekeres. – De
mindent föltenni egy lapra?”
Ez már nem fért a fejébe.
Fejszét tett a kerekekre,
a lovait meg eladta…
Egy hajdanvolt dunántúli költő, Faludi Ferenc írt verset a sorsról és annak allegorizált istennőjéről, Fortunáról, aki minden ikonológia szerint vak, és gömbön vagy keréken, kerekeken gurul, gördül tovább tájról tájra. Faludi arra int, hogy szekerén az ember jól vigyázzon, okosan üljön. A Simon-versbeli magyar költőket szintén kocsikerekek zötykölik a történelmi Magyarország területén. A horvát Medvevártól a romániai Segesváron át a Győr melletti Abdáig. Janus Pannoniust, a tüdőbeteg reneszánsz poétát Mátyás emberei űzték a halálba lázadása miatt. Petőfit dzsida szúrta át. Radnótit az erőltetett menet utolsó stációjaként várta a tömegsír. Erőszakos halált haltak mindnyájan. Ady birkózott a halállal, nem akart átlagos sorsot magának, magányos, gőgös, lázadó szelleme fiatalon azt hitte, elkerülheti a végzetet. Hogy majd ő győz, mint egy Fáraó. Simon István úgy láttatja az elragadtatott próféta-poétát, ahogy Illés szekerén a végzetébe rohan, s ugyanúgy éppen, mint az, akit a földi kocsi saroglyája ráz. Négy költő: négy tragikus sors. Csak az életművük csodája miatt nem csonka a létezésük. Ló viszi őket végig az életútjukon a vers képeinek logikája szerint, akár a halottakat utolsó útjukra Szent Mihály lova. A négy költő mint négy áldozat nem csupán reprezentálja, hanem mintegy meg is testesíti a magyar irodalomtörténet vonulatát. Ők igazán beteljesítették Goethe mondását, miszerint senki nem téphet büntetlenül a művészet fájáról egyetlen levelet sem anélkül, hogy ne kellene egész életével fizetnie. A magyar irodalom nagyjainak fejet kellett hajtaniuk, szinte fátumszerűen. Simon István fuvaros-lovas sorsmetaforája legalábbis arról a létért-tétért szóló költőtípusról és irodalomeszményről vall, hogy igenis, ha kell, minden költő egész életében álljon jót a szavaiért. (E felfogás, e nézet már átalakulóban, átértelmezendőfélben volt, amikor Simon az idézett költeményét írta.) Természetesen a sorsmetafora egy olyan komplex szimbólum alapját képezi a versben, amelynek csakis értelemmel való megfejtése igen nehéz, sőt lehetetlen. Egyetlen megfeleltetést nem is adhatunk arra nézve, hogy kicsoda is a fuvaros. Egyik üzenetét, a legreménytelibbet azért ideírom: ha a fuvaros fejszét tett a kerekekre, a lovait pedig eladta, akkor nem kell újabb és még biztosabb végzet felé hajtania többé egyetlen írástudóval sem. Simon István naivitásán csak bizakodása tett túl. Lovak és ökröcskék szerepeltek egyik kései versében ugyanis… Az osztrák festőgéniuszt, a sümegi templom freskóit készítő Anton Maulbertschet idézte meg Simon, még szintén 1968-ban: „Palettádra került valami / Dacodból és derű még talán. / Kapáltak kint vaskos lovai, / állványfákat hozott szépapám. // Kinéztél a kerek barokk- / ablakon és megsajdult szived: / »megföstöm én nektek, magyarok, / lovaitok, teheneitek.«” Simon Istvánnak sikerült végül versével a két betlehemi állatot, a lovat s a tehenet szívmeleg közelségben tartani, ugyanakkor a templomi aranyszíntől időtlen jelképpé nemesíteni. A paraszti életformát és az ehhez tartozó kultúrát – mint korszerűtlen, meghaladott mesterséget és világot – fölszámolta a gazdaságpolitika. Simon halálakor, 1975-ben, az irodalomtörténészek azokat a műveket kellett hogy számba vegyék, amelyek már csak visszatekinthettek a földművesek elsüllyedt világára, a természetesen gazdálkodó vidékiek Atlantiszára. Ma egyre több úgynevezett biotermelő szorgosodik, lovasiskolák nyílnak, a szürkemarhák újra csordákban legelésznek a Balaton-felvidéken és Simon István szűkebb pátriájában. Ha szerencsésebbek volnánk, s a költő még élne, mostanra akár a dunántúli Kányádi Sándorunk is lehetne.
Németh István Péter