NAPÚT 2008/4., 57–58. oldal
Tartalom
Uroš Zupan
Egy szürrealista a birtokon
Miklavž Komelj
[a paripa, min a Halál nyargal…]
Edvard Kocbek
Lipicaiak
A napilap világgá kürtölte:
a lipicai lovak egy dokumentum-
filmben működtek közre.
A rádió fel-alá magyarázza:
Egy milliomos lipicaiakat vásárolt,
a nemes állatok patája folyton rúgkapál,
miközben az Atlanti-óceánon repülnek át.
S a tankönyv tanítja:
a lipicaiak hálás hátaslovak.
A Karszt szülöttei, patájuk ruganyos,
vágtájuk kecses, telivér fajtájuk heves,
mind makacsul hűséges.
De mégis én hozzátenném, fiacskám:
e nyugtalan állatokat
képtelenség világos sablonok közé szorítani,
kedvező, ha ragyog a nap,
ekkor a lipicaiak éjfekete paripák.
Üdvös, ha közel az éj,
akkor hófehér kancák,
de a legmegfelelőbb idő,
ha hajnal hasad,
hisz akkor fekete-fehér parádés pejkók,
őfenségének, a szlovén történelem udvarában,
kételyeket okozó tréfacsinálók.
Mások szent teheneket és sárkányokat imádtak,
ezeréves teknősöket és szárnyas oroszlánokat,
egyszarvút, kétfejű sast és főnixmadarat,
nekünk azonban a legszebb állaton akadt meg szemünk,
harci terepen, sőt cirkusz porondján is kitűnt,
királynőket és aranymonstranciát cipelt háta,
ezért a bécsi császárok francia nyelven
szólottak a rafinált diplomatákhoz,
bájos színésznőknek olaszul csapták a szelet,
a véghetetlen Istenhez spanyolul esedeztek,
s németül oktatták az iskolázatlan szolgák hadát,
ám a paripákkal szlovénül diskuráltak.
Elmédbe vésd, gyermekem, mily titokzatosan
fonódik egybe a természet a világ történelmével
és mily különféle a lélek repte
minden földi nemzet körében.
Hisz jól tudod, versenyek és futamok földje a miénk.
Ezért hát értheted, Noé bárkájából miért is vágtáztak
hófehér mének makulátlan földünkre,
miért is váltak szent állatunkká e paripák,
miért is léptek a történelem legendás porondjára
és miért háborgatják távoli jövőnk,
szüntelenül az ígéret földjét keresik nekünk,
hogy hősies nyergük cipelje lelkünk.
Folyton e lovat hajtom, mely fekete-fehér,
kedves kis fiacskám,
mint egy beduin fővezér,
állatommal összenőttem.
Egész életem folyamán rajta utazom,
a lovon hadakozom és rajta fohászkodom,
a lovon alszom és álmodom
és ott is lelem majd halálom,
népünk próféciáját is mind felismertem
a titokzatos állaton ültömben,
és e vershez is ihletet, míg nyerge rázott,
remegő háta adott.
Semmi se sötétebb,
mint a világos beszéd
és semmi se valóságosabb a versnél,
melynek megértésére képtelen az elme,
a fényes nap alatt hősök botladoznak
s a sötétben bölcsek dadognak,
a komédiások költővé válnak,
a szárnyas pegazusok egyre sebesebben szállnak
ősi földünk barlangüregei felett
s ugrándoznak, majd dobognak,
e türelmetlen szlovén paripák
még mindig ébresztgetik Mátyás királyt.
Ki képtelen még lovat zabolázni,
hát tanulja meg mihamarabb
e tüzes állatot szelíddé változtatni,
szabadon megtartani a könnyed nyeregben,
hogy vágta a választott mértékét felvegye,
mindenekelőtt pedig kitartani a sejtelemben,
hisz lovaink messziről vágtattak ide
és hosszú útra készek,
a motor könnyen csődöt mond,
az elefántok túl falánkak,
utunk pedig hosszú
s gyalogszerrel nehezen járható.
Lukács Zsolt fordítása
Edvard Kocbek (1904–1981) a XX. század második felének kimagasló szlovén költője, író, filozófus, politikus, keresztény szocialista gondolkodó. A szlovén katolikus értelmiségi kör vezető alakja volt. A két világháború között komoly politikai szerephez jutott. A háború után 1951-ig a kormányban is magas funkciót töltött be, de mivel nem értett egyet a hivatalos politikával, kénytelen volt politikai és részben kulturális elszigeteltségbe vonulni, amely haláláig eltartott. 1968-ban Prešeren-díjban részesült Borzalom (Groza) című verseskötetéért.