NAPÚT 2008/4., 53–54. oldal
Tartalom
Kisslaki László
Lómese • Ló az akasztófán
Saša Vegri
Hol a pejkó
T. Ágoston László
Szürke
Lenkey nagyapám nagyon értett a lovak patkolásához. Nemhiába tartották a környék legjobb kovácsának. Nem is volt a faluban olyan ló, amelyik az ő patkójával sántikált volna. No de hiszen becsülettel megtanulta ő a mesterségét, meg volt módja gyakorolni is. Nemcsak a gazdák jártak hozzá vasaltatni, hanem a sok kordés is, akik a bányánál dolgoztak.
Éppen új vágatot nyitottak Balinka-bányán abban az időben, amikor náluk nyaraltam. Nagyon sok meddőt termeltek ki a munkások, s mind elhordták valami távolabbi völgybe. Dömperek, teherautók még nem nagyon voltak néhány évvel a háború után. Kordéval fuvarozták el a fölösleges földet. Volt olyan kordés, aki öt-hat lóval is dolgozott. Az elsőre fölült, a többit meg egymás után kötötte. Szelíd, fáradt jószágok voltak, nyugodtan ballagtak a vezérkordé után. Eszükbe se jutott, hogy másfelé is mehetnének, mint amerre a kötőfék húzza a nyakukat.
Hanem volt egy hatalmas termetű szürke. Azt beszélték róla, hogy hajdan hátasló volt, katonai. Ez nem akart beállni a sorba, mindig makacskodott. Ha elsőnek kötötték, elszaladt a kordéval. Ha középre, elszakította a kötelet, és a többieket is maga után húzva nyargalt árkon-bokron át. Rúgott, harapott, még a gazdáját se akarta közel engedni magához. A kordés már azon gondolkozott, hogy eladja a következő fehérvári vásáron. Volt is sok kíváncsiskodó, amikor egy nap beállított vele a kordés nagyapámhoz, mert Szürke mind a négy lábáról lerúgta a patkót.
– Ezt ugyan meg nem vasalja, mester úr! – nevetett az egyik falubeli legény. – Még a lábát se engedi fölvenni.
– Jól van, majd meglátjuk… – mondta nagyapám a félig kész patkók közt válogatva. – Kösse be a vasalószínbe! – szólt a gazdának, majd a bámészkodókhoz fordult. – Ti meg táguljatok kijjebb, nehogy bajotok essék!
Szürkét már a sok ember meg a műhely szaga is idegesítette. Türelmetlenül topogott, a fejét kapkodta. Amikor meghallotta az üllő meg a kalapács zengését, fölhorkant és toporzékolni kezdett.
– No, rápróbáljuk a topánkát – mondta nagyapám a kordésnak. – Vegye föl a lábát!
Meg is próbálta az ember, de biz’ a ló nem adta. Úgy állt a négy lábán, mint a cövek. Amikor meg nagy nehezen ketten fölemelték, hátrasandított, nyerített egyet, és úgy ellódította őket, hogy az udvar közepéig gurultak. Megdühödött erre a gazda, s egy doronggal esett volna a védtelen állatnak, hogy bosszút álljon rajta. Nagyapám azonban kivette a kezéből és messzire hajította.
– Inkább hozzon egy nyaláb szénát! – mondta, és megveregette Szürke lúdbőrző nyakát. – Tudom, hogy nem tetszik, de innét el nem mész mezítláb… Képzeld, hogy nevetne rajtam ez a sok ember, ha nem tudnálak megpatkolni!
A kordés Szürke elé vetette a szénát, és egy pipát húzott elő az ingderekából. Nem olyat, amiből füstkarikákat szoktak eregetni, hanem a makacs lovak szelídítésére használatos szerszámot. Egy átfúrt bot volt ez, kötélhurokkal a végén. A hurkot a ló orrára húzták, s addig csavargatták, míg kezes báránnyá nem változott. Szürke jól ismerhette már a pipát, mert amint meglátta, idegesen forgolódni kezdett. Hiába csavargatta a kordés, csak veszettebb lett tőle az állat.
– Mester úr! – szólt oda az egyik legény. – Fogadjunk egy kanna borban, hogy nem tudja megvasalni!
– Rendben van – csapott a markába nagyapám –, de egészítsük ki egy vödör tejjel, és egy abrakoszsák zabbal is.
A legény nem értette ugyan a dolgot, de nem léphetett vissza. Már csak azért sem, mert a barátai mind ott kuncogtak körülötte. Hozott is mindent, ahogy ígérte. A bort meg a tejet leengedték a kútba, hadd hűljön, a zaboszsákot meg odatámasztották a műhely falához.
– No, Szürke, ha kipihented magad, kezdhetjük – szólt az öreg. Aztán hozott egy létrát meg két kötelet. A vasalószín mennyezetéből két karika lógott lefelé. Ezekbe fűzte a köteleket, és az egyik végét a ló lábára kötötte, a másikat meg egy-egy legény kezébe adta. – Húzzátok szép egyenletesen, egyszerre! Maga meg tartsa az egyiket, gazduram, hogy fölpróbálhassuk azt a patkót!
Szürkét úgy meglepte ez a fordulat, hogy még nyeríteni is elfelejtett. Moccanni meg végképp nem tudott, hiszen két lába a levegőben lógott.
Nagyapám szépen, komótosan kipucolta, kifaragta a két patát, rászögezte a patkót, és közben magyarázott a gazdának.
– Nem csoda, hogy fél szegény állat, az elevenbe verték a szöget. Jó, hogy egyáltalán járni tudott rajta…
– Hát, mert mindig ficánkolt. Oda vertük, ahová tudtuk…
– Látja, ez a baj. Így vadították el ezt az állatot.
Amikor az egyik fele elkészült, a másik két lábát húzták föl a kötéllel, s arra is rákerült a patkó. Szürke csak állt, amikor leengedték a lábát, s nem akarta elhinni, hogy se nem fáj, se nem szúr.
A legény meg odament nagyapámhoz, és a kezét nyújtotta.
– Megnyerte a fogadást, mester úr.
– No, akkor húzd föl a vödröt, fiam! A bort igyátok meg az egészségemre, no meg Szürkéére, a tejet meg add ide, mert nagyon megszomjaztam!
– Hát a zabbal mi legyen? – kérdezte a kordés.
– Az Szürkét illeti, de én akasztom a nyakába.
Szürke újra munkába állt. Reggeltől estig húzta a nehéz kordét hegynek föl, völgynek le, de ahányszor elment nagyapám háza előtt, mindig fölnyerített, és bólintott egyet. Talán így köszönte meg a zabot, vagy az új patkókat? Nem tudom, de az tény, hogy soha többé nem kellett kötél a patkolásához.