NAPÚT 2008/4., 47–52. oldal
Tartalom
Ifj. Bozsik József
Criolloháton Kubában
T. Ágoston László
Szürke
Kisslaki László
Lómese
Persze az is lehet, hogy megtörtént.
Ottó nem érezte jól magát az istállóban. A szomszéd bokszból a sunyi Alfonz is át-átrúgott alattomban hozzá, hogy csillagokat látott, olyat, mint az anyjának volt a homlokán. A fájdalomtól azért felnyihhant és patájával a választópalánkba rúgott, csak úgy döngött, mire előjött Kelemen úr egy bottal, és Alfonz hatalmas verést kapott. Ottót szerette az ápoló, legtöbbször mellette aludt, ha véletlenül baromi módon berúgott. Ez általában hetente ötször, hatszor fordult elő.
A háromlábú anyjára már alig-alig emlékezett. Az öreg lónevelő mesélt neki róla hébe-hóba esténként, mikor már ikreknek nézte Ottót. Édesanyja nagyon szép, messze földön híres almásderes volt, de egy részeg sofőr elütötte a teherautójával, mikor keresztelőről hazafelé száguldott. Aztán a baleset miatt elvesztette a lábát, amit aztán levesbe főzve kimértek a népkonyhán a rászorulóknak. Persze az autóvezetőt nagyon összeszidták, de az már mit sem segített szegény állaton.
A baleset után is ellett anyja még pár testvérkét, de Ottó akkor már az állami lónevelde eminens növendéke volt.
Eleinte csodálkoztak, hogy kék a szeme, mint a búzavirág, de azért ő sem kapott kevesebb verést, ha rossz fát tett a tűzre, mint kollégái. Szelíd volt, s sokkal hamarabb megtanulta társainál, hogyan kell a karámban szépen, lassan körbejárni, hogy később a beteg gyerekek le ne essenek róla. Az a rakoncátlan Alfonz – hallatlan! – ott is hányavetien ki-kirúgott. Ezért, mivel nem akarta magát a szabályokhoz tartani, néha a főápoló maga is megdöngette az oldalát. Egy véletlen során – mert a postás visszahozott egy köteg kéziratot – kiderült, hogy Alfonz novellákat küldözget irodalmi lapoknak, amikben emberi és állati méltóságról firkál, ezért az igazgató úr megetette vele a művét, és saját kezével verte el a rolóhúzóval. Igazán megérdemelte, hogy kikapott. Az állatorvost – ki nyugtatót akart neki beadni – Alfonz szintén megrúgta. Két ápoló nagyot kacagott ezen. Érdekes, hogy ezek másnap már nem is jöttek dolgozni. Alfonznak meg megígérték, hogy nyugatra megy igazi csikóskulacsvédőnek, ha már másra nem is jó, legalább szépen fénylik a szőre. Így a turisták már odahaza megvehetik a szuvenírt, mielőtt idejönnek nyaralni. Otthon olcsóbban megvehetik, mint itt, mert a kései magyar betyárok rabló módján, túl drágán adják. Alfonz erre nagyon büszke lett, hogy kikerül végre ebből a koszos kis hazai istállóból, és ahogy bedolgozza magát külföldön – mondta –, rögtön ír majd nekik, és mindenkinek küld egy-egy pofa német árpát.
Éjjelente, mikor Kelemen bácsi visszajött az udvarról, mert csak ott lehetett szivarozni és lehetett kiengedni a „májmárlátta” sört, visszadőlt mellé a szalmájára, és csődör apjáról is sok jó érdekes újdonságot tudott mesélni. A kis Ottó nagyon szeretne olyan lenni, mint a csillagrúgó senior. Az öreg nagyon örült, hogy áthelyezték egy Hannover nevű városba, és most az ottani híres kancaképző líceumban biológiára oktatja a bakfisokat, ami sok dohányt hoz az intézetüknek – mondják.
Állítólag sok-sok féltestvére is született már egy holland kancatovábbképzőben, akik sajnos már csak hollandul tudnak nyihogni. Ezt is Kelemen bácsitól tudja, mert tegnap éjjel nagyon berúgott, és ilyenkor érti és beszéli is a lovak nyelvét. Alfonz újságolta egyszer, hogy Kelemen bácsit hallotta egy külföldi telivérrel arabul társalogni, és ő azt fordított neki hazai lódialektusra.
Egy csodálatos reggel Ottó megérezte, hogy valami szép dolog történik majd vele. Kelemen úr kefélte szőrét, kis nyerget tett a hátára, vasárnapiasan felszerszámozta és kivezette az udvarba. Ott már jó néhány tanulótársa kimosdatva sorban állt. Nem sokáig bámészkodhattak, mert megjött egy kisbusz a fogyatékosok iskolájából egy bokrétányi kisgyerekkel. A fiatal, jól nevelt, szelíd pacik örömmel előálltak; mindegyikük hátára vett egy-egy gyereket. Na persze a felnőttek is segédkeztek egy kicsit az elején. Őrá egy barna szemű, béna kezű kislányt ültettek, aki felsőtestével rádőlt, hogy érezhesse Ottó teste melegét. Ha van boldogság, akkor mindketten érezték, hogy most ez az. Mindketten sajnálták, mikor letelt az óra.
– Az a marha Alfonz – mondta a pöszén nyerítő, eminens Ágoston később a délutáni szénázás közben a jászolnál, aki egy vak fiúcskát mulattatva rótta a köröket délben – hiába szerződött csikóbőrös kulacsnak sok pénzér’ külföldre, én egy kalap zabér´ sem cserélnék vele. – Mindannyian egyetértően nyihogtak.
Aznap éjfélre Kelemen bácsi már kegyetlenül berúgott, mert váratlan nagy öröm érte. Az igazgató úrtól kapott ötezer forintot és egy üveg helyi égetésű „Sobri Jóska” nevű pálinkát, mivel a szerződésben előírt ötven év szolgálati ideje lejárt és mehet azonnali hatállyal nyugdíjba. Erre Kelemen bácsi elsírta magát – na már nem az igazgató úr nagylelkűsége miatt. Még könnyes szemmel megkérdezte, hogy hova a radványi rossebbe menjen vénségére, mikor egész életében itt lakott a lovakkal az istállóban. – Az ötezer forintot meg a főnök úr beleteheti a seggibe és viheti úgy az üzlettársának. – Az emberséges igazgató nem haragudott meg Kelemen bácsira. Tudta, hogy csak az öröm formázta az iskolázatlan ápoló hálálkodó szavait. Sőt, megengedte, hogy Kelemen ne kerüljön az utcára vénségére, ezért továbbra is maradhat, sajnos fizetést nem tud neki adni, de besegíthet a munkába, ha már annyira megszokta itt. Az öreg majd kezet csókolt főnökének, és nem csoda, hogy utána kiitta az egész üveg Sobrit.
Később bemászott Ottó mellé a szalmára, aki éppen a mennyei legelőn tépdelte, harristolta anyjával a füvet, és az sem zavarta, hogy Kelemen úr pálinkaszagát még a mennyországban is érezni lehetett.
A jó isten fejcsóválva becsukta az ablakot.
Ló az akasztófán
– Rohanj a kosárér’! – ordította feleségének signore Rossi, az írnok, ahogy kilépett a városháza kapuján. Az asszony éppen barátnőjével, donna Tetróval az akasztott ló haláltusáját bámulta a piactéri sokadalomban, de az ura parancsára már loholt is inaszakadtában hazafelé.
– De a nagyot hozd, mer’ kimérik a lovat! – érte utol még bömbölő bikahangja az asszonyt, aki már a díszkútnál jobbra fordulván, a kékfestők utcája felé iramodott. Papucsa csattogását nem verték vissza a piacteret körbeölelő házak, mert a kövezetre összegyűjtött pénzt idén is ellopták a város gazdái.
A díszemelvényen éppen most jelentette be pálinkától rezes hangján a várnagy, hogy a püspök úr a világi bírósággal egyetértve, kivételesen megengedi a lóhús kiosztását a falunak. Ugyanis a vádlott kínvallatása során kiderült, hogy az állat nem az ördög parancsára rúgta agyon Őkegyelmessége lovászát – akiben a nagyúr még ráadásul a legkedvesebb ágyasát is gyászolja –, hanem csak a hirtelen ijedségtől, mert a részeg udvaronc túl közel hajolt a csődör patájához a fáklyával.
A lónak az aztán édes mindegy volt, hogy a halála után feldarabolják-e vagy sem.
Még a vállát sem vonogatta.
A jó hírre persze a gyerekek, fehérnépek szétfutottak, mint tyúkok a hirtelen jött jégesőben, fazekat, bödönt, szakajtót hozni a nem várt ünnepi torra. A férfiak ott maradtak, s érdeklődéssel nézték a rángatózó paripát, ahogy az a szerencsétlen pára a patáival kapaszkodót keresve, csak az üresbe kaszált. Mikor még a tárgyalás után szabály szerint felolvasták a lónak a halálos ítéletét, annak még a szempillája sem rezzent. Most aztán bánhatta, hogy nem tanult meg latinul csikókorában!
Az állat még vagy tíz percig dagasztotta a semmit, amikor éppen megkondult a delet jelző harang. A bimm-bammra felreppentek a galambok, csak egy vén süket nézte értetlenül a fiatal korosztályt. Az ő korában nem voltak ilyen idegesek, mint ez az elsatnyult nemzedék. Még ha ölyv is tette szárnyát a faluba, azt is nyugodtan fütykössel várták. De most ő is könnyes szemmel tekintett le a térre, s egy fohászt mormogott magában.
A megkínzott pára még egyszer egész testében összerándult, s utolsó erejével felrúgta lelkét egyenest az Úr égi zsámolya elé, hogy számon kérje Tőle, miért hagyta, hogy az emberiség nagy része meghülyüljön? Almányira tágult szeme még kifordulva is, a felfelé szálló lelke után dermedt az ég felé.
Már a kenderkötél sem rezdült, amikor elsőnek befutott az írnokné a kosárral. Persze a hóhér azonnal szolgálatkészen lemetszette a ló majd karhossznyira kilógó nyelvét donna Rossinak, mert a férje már azt a csemegét idejében lefoglalta magának. Jó lesz estére, a születésnapjára, mikor is együtt ünneplik az udvarukban a Tetro családdal.
Hazafelé már nem rohant az írnokné, hanem Tetronéba karolt, és úgy sétáltak ráérősen a szekérnyi gyerekeik mögött. A purdék eleinte vitték, de aztán inkább vonszolták, tolták a poros úton a két vesszőkosarat, mert így könnyebb és érdekesebb is volt. Amelyiknek spárgagyeplő jutott, önmagát fogta be ló gyanánt a kosarak elé, a maradék féltucatnyi gézengúz meg egymást vette nyakába, s aztán nyihogva loholtak, ordibáltak vidáman hazafelé.
Donna Tetro nem volt megelégedve a mai látványossággal.
– Múlt héten sokkal izgalmasabb volt, mikor egy szerzetest, két apácát, és még ráadásképpen egy zsidót is égettek – dohogta barátnőjének. – Igaz, akkor nem volt hús, csak hamu – élcelődött.
Rossi asszony már szükségesnek tartotta, hogy fontoskodva közbeszóljon, mégiscsak városi szolga az ura.
– Nagyon vigyázni kell, mert köztünk ólálkodik a gonosz, mondta is nekem múltkorában a sekrestyés. Meg aztán azt is még, hogy éjjel-nappal óvakodni kell a boszorkányoktól – tette még hozzá, mintha éppen most olvasta volna a „Boszorkánypöröly”-t, az inkvizítorok szakkönyvét.
– Na persze, ha még emlékszel, a szerdai előadás sem volt azért teljesen unalmas. Mikor az a ministráns égett az anyjával, hát az aztán hátborzongató volt. Még a vizem is megcseppent, ahogy azok sivalkodtak! – nézett öntelten Tetronéra, mintha az saját kezűleg gyújtotta volna meg a rőzsét a máglya alatt, és nem győzte álszent módon szemeit forgatni, sopánkodni, rémüldözni, aztán hirtelen elfelejtette a boszorkányüldözést, mert egy keserves bömbölés megzavarta gondolatait.
Kiderült, hogy elöl a legkisebb csemetéjét valamelyik testvére szájon vágta a ló nyelvével!
Mire kiderült, hogy Martin volt a tettes, már haza is értek, s a bűnös gyorsan előreszaladt az udvarba, ahol Tetro sebész vakargatta a lábát, egy háromlábú sámlin ücsörögve. A gyerek tudta, hogy az anyja már nem meri megverni, mert Tetrónak, dacára, hogy felcser és hébe-hóba miskárolást is vállalt barátai számára – nagyon gyengéd és érzékeny szív dobogott bekecse alatt. Sohasem bírta elviselni, hogy előtte verjenek valakit, még ha csak egy gyerek legyen is a szenvedő alany.
„Olyankor néha megvadult.”
Mikor az udvarba térült a húshozó csapat, a kirurgus is nagyon megörült, ahogy meglátta a két derűs képű, vidám asszonyt. Jókedvük ragályos volt. Tetro meg-megcsipkedte a fehérnépeket, miközben azok kiborították a kosarakat a diófa alatt gunnyasztó, kíváncsi nagyasztal közepére. Tetro, mint felcser, érthető rutinnal aprította a hús nagyját, s közben – mint tudós ember – csak tiszta szeszt ivott, egy-egy korty vizet löttyentve hozzá aromaként. Persze donna Rossi sem adta alább, ő is italt hozott, s szaporán töltögette Tetro asszonynak a nőknek való édespálinkát.
Ahogy már jócskán benne voltak az ünnepi vacsora főzésében, közben is szaporán küldözgették a kontyalávalót a gyomrukba, lóhús érkezését jelentő előhírnöknek. A csemeték is, hogy ne legyenek láb alatt, kaptak egy-egy gyerekkupa vérfejlesztő vörösbort, s szétszéledtek az udvarba, tanulni a felnőtté válást.
Már rég beestellett. A csillagok is elfoglalták kijelölt helyüket az égbolton, s néhányan már tüzet is csiholtak az éjszakai lámpájukba. Az írnokra hiába vártak a vacsorával, mert ő még a lányok ajándékát fogadta a bordélyházban. A gyerekek már a szárnyasokkal együtt elültek, mert a vérképző-nyugtató vörösbor is megtette jótékony hatását, és így a felnőttek vacsora után, halk nótaszóval zavartalanul ünnepelhették a távollévő születésnapját.
A városkaput már korábban bezárták, hogy passzussal sem jöhetett be ember, bárki fia-borja is lett légyen az illető. A poroszlók is megkezdték a megszokott őrjáratukat. Végigjárták az ivókat, ellenőrizték a fogadók vendégeit, s végül pihenőre benéztek egy italra a kuplerájba. Az elázott írnoknak megmutatták, hogy merre is lakik. Elkísérte őt az örömház pikulása is, a hibbant Gino, mert tudta, hogy szép estéje lesz, ha fújja nekik – ha szükséges – a talp alá valót. Annyira még nem volt beállítva, hogy a hangszerével ne találta volna el a száját. Persze, ahogy megérkezett Rossi a zenésszel, nagyobb lángra lobbant a lelkesedés és a nótáskedv, mint az asztalon a fáradt mécses lángja, ami kevés sikerrel próbálta megvilágítani az asztal körül a kipirult, izzadt arcokat. A diófát és a környékét teljesen átengedte a sötétnek. Később nagy vígan táncoltak is egy-egy kört a fűben, nagyokat kacagva a muzsikus kidagadt, verejtéktől fénylő arcán.
A csillagok az égen már laposakat pislogva, virrasztástól fáradtan várták a hajnalt, s már az sem zavarta őket, hogy a felcser részeg álmában köztük bokázik, miközben eszméletlen testét a földön hagyta horkolni. Az írnokné hiába is öntötte le egy kancsó borral, hogy álljon már fel, s vele ropja idelenn a földön, de az meg se mozdult, így kénytelen volt pendelye két szélét pipiskedve, finoman megemelve, egyedül lejteni. Zeneszó nélkül – mert a szomjas pikulás éppen utánatöltött, s miután lecsúsztatta a torkán a maradék kortyot, a becsületvesztett üres borosüveget visszatette az asztal közepére. Az szegény, szégyenlősen pironkodott ott az ételmaradékok között a mocskos abroszon, ezért hibbant Gino megsajnálta, s gondolta, teletölti. Lehajolt, hogy felvegye a demizsont, ki az asztallábának dőlve, állva aludt, mint egy ló, de a zenész még a hasához sem nyúlt, maga is borsújtottan mellé esett, pihenni egyet.
Rövidre rá, pikulás Gino akkora ordításra ébredt, hogy talán bele is őszült a rémülettől. Egy pillanat alatt kijózanodott. Az árnyékban, ahová már nem terjedt ki a mécses hatalma, Tetro sebész térdelt a sikoltozó Rossi írnoknál, és a megcsonkított altestén kötötte el az erősen vérző sebet. Tetro felesége, akit az ura rajtakapott, amint még az imént éppen az írnokot ölelte magán, mint egy boldog takarót, most eszelős, bamba arccal csak maga elé bámult, miközben a füvön ülve felsőtestét himbálta, és egy ismeretlen dalt dünnyögött maga elé. Talán altatódalt. A tragédiát mindig a véletlenek egymásba fonódása okozza, mint minden szerencsétlenséget az ember sorsában. A sebészt is hólyagja pontosan akkor ébresztette fel ájult álmából, s pontosan ott keresett könnyítést, ahol azokat az ital egymásba űzte. Tetro először észre sem vette a fekvő párt, csak mikor odavizelt, nyikkant meg alulról a felesége.
– Magas isten! – A nyomorult írnok milyen szívesen kiegyezett volna kiherélés helyett egy levizelt háttal.
Rossiné megbocsátóan a haldokló férje fejét simogatta, s közben eszébe jutott, hogy még az ura születésnapját ünneplik. Érezte azért, hogy most nem a megfelelő pillanat urának gratulálni.
Már rég benn jártak az éjszakában. A csillagok is szedelőzködtek; egyre sápadtabban világítottak. Lassan keletről feltűnt az egyetlen váltótárs, a nap, de velük soha, még egy szóra sem ereszkedett le bratyizni, olyan óriás, hatalmasságos egy úr volt.
Tetrót már feleségével régen elvitték a városi poroszlók.
A bíróságnak könnyű volt ítéletet hozni. Házasságtörés esetében egyöntetűen akasztófát írt elő a törvény, mint ahogy az emberölésre is. Mivel az írnok reggelre belehalt a csonkításba, ezért Tetro sebész is nyugodtan elajándékozhatta orvosi műszereit, mert többé már nem lesz szüksége rá.
Felesége nem fogta fel a bíró szavainak értelmét az ítélet kihirdetésekor. A szörnyű éjszaka óta csak monoton hangon dudorászik egyfolytában maga elé.
Aznap, mikor a hóhér a kötéllel túlvilágra húzta a Tetro házaspárt, az egész környék összegyűlt a látványosságra, mert elterjedt, hogy az utóbbi évek legnagyobb eseményének lehet résztvevője a népség. Úgy is írta meg a város évkönyve. Természetesen Rossi helyett már más írnok.
Azon a napon csak embereket égettek, akasztottak, fojtottak vagy törtek kerékbe.
Donna Rossi igazán meg volt elégedve. Barátnője nagyszerűen alakított, remek átéléssel. Pláne, mikor a fináléján a nyelvét mutatta a világra.
Az özvegy írnokné hazafelé elégedetten borzongott a gyászfátyla alatt.
Pedig ló nem is volt a műsoron.