NAPÚT 2008/4., 33–35. oldal
Tartalom
Oláh Tamás
Katyn
Ugró Miklós
Képzelt riport egy valóságos versenynapról
Lászlóffy Csaba
LéleKzek
Eljutni odáig. Nem a szabadulás
öröméért, hanem, hogy kifogástalan
méltósággal tudd elviselni a
bántásokat. Új, hangtalan nyelvet
kellene találni, melyet csak te értsz
(miután a közös nyelv nevetségessé
vált s kudarc a vége a többszörösen
összetett mondatok minden esélyének).
A szorongatottság, ez a keresztül-
kasul nyilallás-kínzatás (leterített
farkasul érzed magad) csak fokozza
az elbizonytalanodást. Az lesz az
igazi – persze csak gondolod –,
a „totál” elszemélytelenedés, midőn
nem jön válasz, mivel a kérdések is
fene-rég elmaradtak.
Meg-
nyugodni?
Tudtok-e rá mód-
szert? Egy piaci légy
vagy egy piaci motor ber-
regni kezd. Éjszaka pedig a
szúnyogokénál kellemetlenebb,
véresebb attrakciók! Már süllyed
az ágy, de te még lövelled belém a ful-
lánkok mérgét. Közben a bőrápoló
fojtogató illata; fúrnám
mind mélyebbre a
fejemet, de már
a föld alatt
vagy
ok.
Zátonyon
Aki a táj alakját ölti fel
akit a falás és emésztés kétes
tartományában felejt egy falánk
óra aki a megalázó bűntudat
föld alatti járataiban bujdokol
aki az álom birodalmában
felszáll egy túlzsúfolt vonatra és
minden elsuhanó állomás élelmiszer-
üzlete előtt hosszú embersorokat lát
amilyenekben eltöltötte a fél életét
aki a történelmen átosonva vékony
kévéket kötő árnyak közt imbolyog
üres sütőkemencék és kihalt
fatornyos templomok körül
aki mint ostoba társaságban
csak évődik az önfeláldozás vagy
önfeladás magasztos gondolatával
akiben mint kellemetlen szálka szinte
mindig másképpen állnak meg a dolgok
akinek a legkézenfekvőbb valóság
az egyedüllét s mint mozdulatlan üres
falhoz csapódnak hozzá az örömök
aki miközben országos zendülés tört ki
bebocsátásért könyörög egy helyi érdekű
mennyország kapuján aki gyermekkori
sebhelyeit elvakarva anyuci és apuci után
kiáltoz aki az óceán hullámain lovagló
fürdőzők közt a színes képernyőn magára ismer
és számon kéri az időtől a tengerparti homok-
zátonyon felejtett fekete-fehér lábnyomait
aki képtelen eldönteni hogy vágyakozása
valamennyi vetkőző nő után (a halott
szeretőket is beleértve) megéri-e az áldozatot
aki kimegy az ócskavas-temetőbe és körül-
néz: „ki veti meg vajon az ágyamat?”
aki – – – – – – – – –
Profán ballada
a kétes örökségről
Az elmúlás előtt már (mímeled bár?)
nem osztozkodsz velem, mert nincs közös
vagyonunk. Emlékeink régi raktár-
világa roskatag hodály, ködös
és levegőtlen; átvészelni benne
azt a keveset, ami hátravan (?) –
nem én volnék, ki válogatós lenne,
s nem te, aki jövőnkért nyugtalan.
Halántékom mögül mint vad hiúz
kiles még rád az ősi bujaság;
posztmodern polgárnőként te „ne nyúzz!”
kiáltással állod (nem a csatát)
szavad, hogy: hol a mámor már nem él,
ha van is lyuk, nem fut a kisegér.