NAPÚT 2008/4., 30–32. oldal
Tartalom
Gráfik Imre
A huszár alakja a magyar népművészetben
Lászlóffy Csaba
LéleKzek • Zátonyon • Profán ballada a kétes örökségről
Oláh Tamás
Katyn
Andrzej Wajda édesapjának emlékére
Látom a hódítók céltudatos,
összehangolt munkáját,
kiknek vadállatösztönt jelölt ki a Kreml,
az eszme kiszolgálóinak
fegyver ragyog kezükben,
hogy álmokat temetve támadjanak az értelemre,
nem tudják, hogy őket ugyanilyen
precízen koreografált, parancstól riadt mozdulat
küldi majd a kocsonyás csendbe,
látom a soron következőt,
a félelem veszett fényét szemében,
aki az imából csak egy sort mormolhat el,
mert egy másodperc múlva már éneklő sebe
nyit utat a bizonyosság előtt,
látom a vascsúszdán,
ahogy a vér szagában szelíden omlik alá a test,
látom az egymásra hajigált,
idegsejtekbe írt emlékek zuhanását,
a tudás erőszakos kitörlését,
az arcokon maradt gyeplőre fogott csodálkozást,
a buldózerrel rájuk tolt laza földet,
látom a gyermekarcú szőke tovarist,
amikor elkéri az őrnagytól az órát,
keze mohón kap utána,
s szájából lángok virágoznak ki,
látom az őrnagyot, aki mielőtt átadja
még megnézi mennyit mutat,
s nem tudja, a ketyegő szerkezet
nemsokára azt mondja majd:
konyec,
megtöröli láztól izzadt homlokát,
és fázósan húzza össze magán a katonakabátot,
még abban reménykedik új napot ellik majd a holnap,
s ahová kísérik melegebb lesz,
s kegyesebb a győztes,
látom az őr lelkétől megváló,
iszonyodó nézését,
nem érti, miért ölni jött a világra
halandóként,
miért van ujjához parancs-madzag kötözve,
de közéjük állni neki sincs mersze,
a feltépett tüdejű Nap,
mint alvadt vérdarabokat köpi ki,
a magasba nyúló fák közt,
az utolsó perccel versenyt futó sugarait,
remete szél fésüli a katyni erdő sörényét,
zöldjében szétárad a magányos,
hideg némaság,
amikor a rabkocsiból kilép még nem neszeli a bajt,
felnéz az égre, az átmeneti csönd megnyugtató,
de a gyáva mozdulat a fegyver ravaszára fut,
csattan a zárszeg,
aztán egy barbár hang és apró villanás,
a gyorsuló fémmel ütközik az utolsó gondolat,
a végső fény von mindent egyformává,
de nincs már érzékeny érzékszerv,
amely felfoghatná,
az egyéni múlt, a pótolhatatlan verten elpihen,
a golyó kerek, szinte szabályos lyukat fúr
a koponyába,
áthatol az ártatlanság központján,
s mindörökké kioltja az öntudat tüzét,
dermedt lélegzetéből pára
nem hatol többé a térbe,
kiömlő meleg vérét sem érzi már,
de a szíve talán még dobban egyet,
s a világ kihátrál a félhomályba,
a tér merev síkokban szétterül,
a tehetetlen mozdulat
hazátlanul hull a senki földjére,
pihensz idegen vidék ölében,
közönnyel száműzötten,
kabátgomb,
szemüveg,
fém cigarettatárca,
rózsafüzér,
mind megmarad,
a katonafeleség kezében
a kis notesz nedves lapjain
még olvashatók a sorok,
néma torkok, tüdő-ágkoronák,
szürke sejtek gubancai,
kivérző lélek az agyban,
piros vesék kútjai, erek indái,
mind, mind gyorsan bomló anyag,
szétesnek a sejtek milliárdjai,
nem moccan többet az akarat,
elhal az ivarsejtekben a szaporaság,
a növekedés csak a körömbe, hajba tolul,
a felejtés szövetkezik a múló idővel,
a bizonyosság lassan fátyolossá válik,
a hazugság kővé szervül,
s a tettesek nyomát belepi a fű…
s nekünk továbbélőknek
vajon mit ad majd
a hatalomra éhes szenvedély,
figyelhetsz előre-hátra,
jobbra-balra s tudhatod, hogy
a félsz csengő-zaja,
vagonzár csattanása
ismétlődő hang lehet megint,
s ha minket is magába vesz a föld
ki ássa majd csontjainkat ki
idegen ég alól,
a hosszú hallgatásból…