NAPÚT 2008/2., 119–123. oldal
Tartalom
Nagy Ildikó
Tükörképszilánkok
Adalék a gondolkodás tétjéhez
Oldás és kötés
Konsztantin Pavlov: Perszifedron (Napkút Kiadó, Budapest, 2006) |
Ivan Kulekov: Harmadik személyben (Napkút Kiadó, Budapest, 2006) |
Elég a néhány fenti indok, hogy egymás mellé állítsuk a két bolgár kortársat? Azért ennél bonyolultabb a pozicionálás. A két antológia szövegei (mindkettőben versek, filmnovellák, haikuk, dráma(részletek), képek alkotnak együtt jól szerkesztett egészet) úgy határozzák meg egymást, mint ugyanahhoz a körhöz húzott érintők, azzal a különbséggel, hogy Kulekov érintői csupán – ügyesen, hibátlanul, rafináltan – hozzáérnek a körvonalhoz, míg Pavlovéi nekirohannak a körnek és beletörnek, belegörbülnek, belegebednek abba. Végeredményben pedig a kör részévé válnak – félelmetesen mély és összetett, ugyanakkor roncs univerzumnak mutatva azt, ami Kulekovnál játékos, érinteni, esetleg karcolni-lökdösni való, de tiszta forma marad. Ez nem minősítés: két különböző írói pozícióról van szó, mindkettő közepén tulajdonképpen azzal a szentenciával, amit ezúttal Kulekovtól lopok, hogy: „jól-rosszul valahogy eltelik az öröklét”. Persze lophattam volna Pavlovtól is: „Lemondok az öröklétről. / Felfordulok, összeroppanok, szétesem – méltatlan halottak tiszteletére emelt / becsapott emlékmű.” (Így mondta).
Egy halálfúga egymással (is) feleselő szólamai – Pavlovnál önző, csodálatosan kegyetlen, szerzőt és hallgatóját egyaránt megtipró tónusokkal, Kulekovnál nem kevésbé cinikusan, mégis megengedőbben, kacsintósabban, csibészesebben.
Amiben hasonlítanak: (főleg) a verseken ritka szenvedélyes és – irigylésre méltón – szemérmetlen ön-tudat fúrja át magát. Pavlovnak mintha minden költeménye ars poetica lenne – nemcsak a kötetkezdő Vers a költő címeréről, amelyben a szerző „nem átallja” azzal fenyegetni az olvasót, hogy: „Nem láttok engem sokáig! / Nem hallotok engem sokáig!” – miközben abba az utolsó szalmaszálba próbál kapaszkodni, ami a saját gerince. Hasonlóan kapaszkodik a ki nem hűlő én-be az egyik cím nélküli (helyesebben ***-gal jelölt) hétsorosban is: „Hangyák másznak rajtam. / A zseni holt borsodzása – / köpök a megalázásra. / Halott vagyok – / állkapcsom felkötve… / Mégis bárha egyszer megesne: / »A halott kiköpött a gyilkosokra…« Vagy a Flotációban: „véreim az ércszilánkok! / Összetételük is ugyanaz! / Bennem is sok a cink, / sok az ólom, / és hihetetlenül kevés / az aranyszennyeződés. / Mester, hamarosan találkozunk!”
Pavlov döbbenetesen ön-feltáró verseit csak az első olvasáskor nézi voyeur-kíváncsisággal az ember – második olvasásra már valóban rosszul érzi magát. És Pavlov esetében nem valamiféle stílusjátékról, divatos depresszióról van szó – az egész kötet (a versek, a szerző saját magáról készített grafikái, az apokaliptikus drámarészletek en bloc): egyetlen iszonyatos sikoltás; egy „valóságosan is néma, korábban elnémított” (a remek fülszövegből!), sokszor megalázott ember mintha majdnem mindig utolsó hangjai.
Zavaró, idegesítő, kellemetlen, ahogy Pavlov gőgös számonkérései, máskor meg tükörsimára csiszolt bölcsességei egyre sűrűsödnek (egy strófában 3-4 döngő prófécia!). Jómagam az elmúlt években gyűjteményes kötetbe fordított európai költők közül legfeljebb a svéd Tomas Tranströmernél tapasztaltam ilyen mértékű személyességet. Nagy (néma) költő mind a kettő: Pavlov is, Tranströmer is. És – talán nem is annyira esetlegesen – ide fúrja magát újabb hasonlatnak Oravecz Imre Látomás közben szerzett énekének utolsó sora: „Én is kilépek magamból és megyek magam felé”. Én legalábbis ilyennek érzem a pavlovi verset is: állandóan, makacsul magát tükrözi ránk. Még szép – mondhatnánk –, csakhogy Pavlovnál, Tranströmernél stb. a költészet a túléléshez rendelkezésre álló egyetlen eszköznek tűnik, miközben látomásossága, vizionalitása (szövegszerűsége) által képes fel is számolni a személyiséget. „Némelyek állítják – / van orrom, fülem, szemem… / Fölösleges fényűzés… / Nem tudom, hogyan éljek vele… / Láthatólag – orr van, / tükörileg – orr nincs…” – írja Pavlov egy másik ***-osban. Mintha azzal a késsel metszené el a saját torkát, amit azért hozott, hogy kivágja magát a zsákból. Bevallom férfiasan, én nem tudtam nem úgy tekinteni a pavlovi versekre, mint röntgenfelvételekre.
Kulekov többet és tudatosabban játszik a formákkal, esztétikai minőségekkel – hogy „lássam is, ahogy elmélyít”, ahogy „muzsikáltatja”. Szatírája: szatíra, iróniája: irónia. Pavlov szatírája, iróniája húsbavágóbb. Inkább egy a menekülési útvonalak közül. Kulekové kézre álló, passzoló, well-made „háztartási eszköz”. És ez is, az is működik. „Haragos versed / akár kés villan. / Szorítsd keményen / erős markodba. / Mért nem mosolyogsz, / szerencse fia? / – Mert a késnek nincsen nyele” (Pavlov: A szatirikus), illetve: „Mi mindannyian kultúrlények vagyunk. / Én is tudom, hogyan viselkedjem a társadalomban. / Hallgatok. / Nem teszek fel kérdéseket. / Teljesítek. / S félek, nehogy (maguk) azt mondják – ez irónia” (egy Kulekov cím-nélküli). Gyilkos abszurd mind a kettő – csak más-más pontján állítják meg a gondolatot. Ha már játszunk: Kulekov mintha azt sugallná a fenti szövegében:
– A lényeg a „levés” ((ha úgy tetszik: a „hús-levés”)),
– Se nem jó(nak),
– Se nem rossz(nak).
Pavlov itt nem áll meg; ő még egy szócskát odabiggyeszt:
– Se(nek).
Valahogy így.
Pavlovnál már elveszett az, ami Kulekov szerint még valahol megvan. Kulekovnál még esélyes, hogy az ember például mégiscsak tartozik valahová. Tévelygéseiből lehet kiút. Egy következő cím-nélkülijét, amelyikben a „Mi a világ?”, „Mi az ember?” típusú kérdésekkel játszik, így fejezi be: „Feleletek: / A kérdés mind örök. / A felelet mind átmeneti”. Olykor naiv egyszerűséggel ezt az átmenetiséget tételezi – ám ezzel éppen hogy nem lezár, végleg bereteszel, hanem nyitva hagyja legalább a kiskaput. Túl sok jót ő se ígér, ám humora néha olyan gyermekien friss, hogy az ember mégse szédül bele a végtelen űrbe. Inkább leszánkázik a peremén: „Nagybátyám, aki Bulgáriában él, Magyarországon szeretne élni. / Nagybátyám, aki Magyarországon él, Bulgáriában szeretne élni. / Az apjuk, aki a mennyekben él, meglátogatta és megnyugtatta őket, hogy ami Magyarországon, az van Bulgáriában, az van a mennyekben is.” Hát, persze hogy ez is a gyilkos fajtájú abszurd – de nagy különbség, hogy Kulekovnál legalább volt egy Bulgária, volt egy Magyarország meg egy mennyország minimum. Pavlov sok versében már rég „nem szellőztetik a panteont” (Prelűd – A pókok).
Apropó, Bulgária, Magyarország… Mind Kulekov, mind Pavlov fontosnak tartja kijelenteni, hogy „én bolgár író, költő vagyok”. (Lásd Pavlov: Bolgár-babiloni vers, Bulgária 13, s tulajdonképpen a – mit szépítsük – hülye „barbárokról” szóló Antik tragédia, meg a homályos kihallgató-szobák hangulatát sejtető, kötet-címadó Perszifedron színmű. Kulekovnál az antológiát indító Szerkesztőségi levél, a Dobozélet című monológ, A német nagykövet című dráma és mondjuk minden harmadik bökvers, haiku.)
Hogyan is csapódik le ez a „bolgárság” (amit néha kelet-európaisággá tágítanak) Pavlov és Kulekov műveiben? Kulekovnál ez a probléma is oldottabb kicsit. Ő a „jól megcsinált” groteszket vagy abszurdot szívesebben alkalmazza arra, hogy általa a diktatúrába bele nem nyugvó egyén viselkedését, arcképét tanulmányozhassa. Kulekov bolgársága amolyan időnként kényelmetlen és fájdalmas, ám soha meg nem haladható, le nem vethető adottság. Ő nem misztifikálja ezt a helyzetet: sokszor elviselhetetlennek és élhetetlennek tartja, mégis tényszerű és politikus marad.
Pavlovnál a bolgárság-téma (is) mítosszá tágul – s így a szerző mintha lemondana a célzatosságról. Helyesebben céloz ő, ám hangjai már inkább suttogások vagy pusztába kiáltott szavak. Antik tragédia című színművében egy olyan apokaliptikus víziót vázol fel, amelynek érzelmi töltete még nyilván a mélyen (de mennyire, hogy!) átélt személyes tragédiákból táplálkozik (elhallgattatás, fájdalom az elbutuló, merev társadalom, a kulturális katasztrófa láttán) – ám távlata már jóval nagyobb a személyes érintettségnél: egy egész nemzet csinál itt hülyét magából s pusztul el menthetetlenül, amikor a fantom-bálványt (Perszifedront) dicsőíti. Persze hogy hátra-hátratekint Pavlov, amikor úgymond „barbárokról” beszél, de ő már nem lát semmit maga mögött – legfeljebb valami elhaló, groteszk kacaj hallatszik még a messzeségből. Bolgár-babiloni versében már „az egész emberiség árnyaira szükség van” ahhoz, hogy egy önáltató, hazug, az istenig felkapaszkodó (ismét csak: bálványszerű) torony megépülhessen, melynek alapjába be van falazva „feleségem árnyéka, feleséged árnyéka, anyáink árnyéka, gyermekeink árnyéka”…
A mítoszteremtés, a kitalált világok, lények egyébként is visszatérő motívumai Pavlov szövegeinek. Ám a Légcsók ururuangyalai, a Kicsit még… csak kicsit… és a Föni című hosszúversek, illetve a Perszifedron meg az Antik tragédia isteni hatalommal felruházott, holott tartalmatlan név-gólemjei éppen hogy nem egy boldog, gyermeki képzettel rekonstruált múlt túlélni képes lényei. A mítoszok sem kibúvók, járható mezsgyék Pavlov szerint. Mert ugyanúgy a halált lihegik magukból. Ezt a gondolatot egyébként A mitológia csődje című vers foglalja össze a legtisztábban. De még annál is többet mond egy pimasz kiszólás a Kicsit még… csak kicsit… című versben: „A kifundált szavak nagy hasznomra vannak” – röhög az arcunkba (de legalább annyira a tükörbe is) Konsztantin Pavlov, és egy pillanat alatt idézőjelbe teszi isteni szülötteit.
Kulekov létező mítoszokkal (sztereotípiákkal) operál: például Nyugat- és Kelet-(Európa) összehasonlíthatóságával: „itt vagyok Európa szívében, most meg itt a vastagbelében” (Dobozélet); „háromszögből kört csak az ázsiaiak tudnak csinálni, nálunk kicsi a fok, mi a háromszög összes szögéből legföljebb 180-at tudunk összeadni, azok viszont nem ismerik a fokot, azok nem szögmérővel mérnek, hanem szemmel, ezért is húzzák olyan szűkre a szemüket, egyre valamit mérnek, egyre valamit mérlegelnek…” (Dobozélet); „a szúnyogháló kidagad, mint Pamela Anderson keble, mielőtt megszabadulna a szilikontól” (Dobozélet). Kulekovnál a népek és a nyelvek: létező népek-nyelvek – egy olyan olvasztótégelyben, amelynek fenekén valahogy mindig Bulgária csomósodik össze.
A mítoszhoz, mitológiához hasonlóan még számos visszatérő motívumot fel lehetne sorolni mind a két kötetben (így például a látás-vakság motívumát Pavlov majd’ minden második versében), de talán érdemesebb a két antológia befejező gesztusával foglalkozni. (Ismét az intelligens szerkesztői munkát kell kiemelnem, amely azokat és épp azokat a szövegeket (képeket) sorolja a kötetek végére.)
A Harmadik személyben ugyanis egy szabad verssel zárul, mégpedig talán az egész kötet legletisztultabb szövegével (csak a végét idézem: „Messze a repülőtér. / Köldökzsinór köti össze a repülőt az / asszonnyal. / A zsinór megfeszül, a repülő üvöltve fel- / száll. / A repülő megszabadul az asszonytól. / Vagy fordítva. / Az elszakadt zsinórból vér csepeg. / A felhők között a szabadság. / Míg fel nem tűnik a Nap, s az asszonyt / lánggá nem lobbantja, látom a visszapillantó / tükörben, ahogy felveszi cipőjét. / A tükör darabokra törik”).
A Kulekov-antológia Christian Morgenstern-i akasztófa-dalaival, gyilkos iróniájával, sokszor kellemetlenül metsző józanságával nem akart nagyszabású „lírai” kötet lenni. Egészen a legutolsó pillanatig, ahol – az egyszerűséget megőrizve – az elmeköszörülő játékok közé becsempészi a melegséget. És hirtelen a sűrűségnek, töménységnek izzása, pezsgése, nagyfeszültsége lesz, és szétfeszít mindent, ami eddig úgy tűnt, burkából ki nem törhet. És ezt a „jó így bezárni a könyvet” érzést még tovább erősíti az utolsó lapra került, végletesen „kioldó” nagy objektíves fotó, amely egy, az erdő fölött zuhanó férfit ábrázol, ezzel a krikszkrakszos kísérőszöveggel: „Addig szabad az ember, míg el nem szakad köldökzsinórjától”.
A Perszifedron Pavlov 1970 és 1993 között írt feljegyzéseivel fejeződik be. Itt meg mintha a végletes izzás sűrűsödne néhány igencsak „figyelemreméltó” szentenciába (néha szinte kulekovi „humorral”!), Külön kommentár nélkül néhány ezek közül: „amikor az emberek visítanak a jelentől, az azért van, mert az élő kisegértől jobban megijednek, mint a kitömött tigristől”; „az embernek meg kell őrülnie egy kicsit ahhoz, hogy ne őrüljön meg teljesen”; „hiszek mindenben, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője; ez után a korábbi illúziók legfőbb ellenségévé válok”; „számomra az alkotói folyamathoz szükséges a bűntudat – nagyon fontos alkotórésze. Ipari mennyiségben van rá szükségem”; „Dosztojevszkij volt az este nálam. Mikor elolvasta egy-két versem, epilepsziás rohamot kapott.”
És végül: „A költészet a bizonyíthatatlanságig sokjelentésű. Az olvasók értelmezései a szerzőt okosabbá teszik, mint amilyen a valóságban.”
Deres Péter