NAPÚT 2008/2., 115–116. oldal
Tartalom
Toót-Holló Tamás
A Kapu és a Kút
Nagy Ildikó
Tükörképszilánkok
Egy ajándék nap. Legyen ez a szabadon kezelt téma százötven sornyi gondolatfutamokhoz, rövid írásokhoz – fordultunk többekhez a szökőév alkalmából.
Elmer István
A huszonkilencedik napon
Amire emlékszem, nagyanyám és nagyapám bútorai között történt: az ovális tükör, az apró, tömzsi lábakon álló mogorva szekrények, a lógó belű sezlon, afrikot hullató puffok között.
Azt álmodtam az ágyamban, a rácsos kiságyban, amelynek egyik-másik rácsa valamikor kitörött, úgyhogy a fejem beszorulhatott a megnagyobbodott nyílásba, azt álmodtam, odaállok édesanyám elé, és azt mondom neki felszegett, büszke fejjel, hiszen nem akárkinek jut eszébe efféléket mondani: amivel csapdát állíthatok, amivel sarokba szoríthatom anyámat, amivel nem engedem, hogy kibújjék a válasz elől, még véletlenül sem, hohó, nem egykönnyű elmenekülni a válasz elől.
Egyszóval, miközben titokban édesanyám arcát figyeltem, titokban, lopva, a hatás kedvéért, amit majd elérek, röviden odavágtam: – Nem foglak addig szeretni, ameddig nekem is nem lesz apukám!
Erre anyukám sírni kezdett, én pedig éktelenül büszke voltam magamra, hogy most aztán igazán megmondtam a magamét. Végre sikeresen kiböktem, ami évek óta nyomta a szívemet.
Mondom, anyukám roppant módon sírni kezdett, én pedig, akár a győztes hadvezér, akit mámorít a felsorakozott hadsereg ereje és alázata, diadalittasan tekintettem magam elé.
Álmomban mindez így történt. A valóságban – mert felébredtem a langyosságra – az történt, hogy bepisiltem. Kicsit csípett, de aztán megszoktam. Akkor újra elaludtam, de azon az éjszakán már nem álmodtam többet.
Édesapámat akkor már régen eltemettük, február legutolján, huszonkilencedikén. Ez a dátum a jövőben mindig kapóra jött nekem, mert én soha nem tévesztettem el, hogy mely években írunk huszonkilenc napot februárban. Volt úgy, hogy az iskolában egyedül én tudtam kiszámítani a szökőéveket. Nem volt nehéz feladat, legalábbis számomra nem, gyerekjáték az egész, apám halálához mindig csak négy évet kellett hozzáadnom vagy elvennem, és máris kész az eredmény.
Na persze, nekem könnyű volt. Nem mindenkinek temetik az édesapját február huszonkilencedikén.
Azt mondják, édesanyám elájult. Én nem láttam, engem otthon hagytak a rácsos ágyban, amelynek a rácsai közé képes voltam bedugni a fejemet, de soha nem szorult be. Az ágy melletti szekrény tetején gipsz állatfigurák sorakoztak, pöttyös zsiráf, bozontos farkú oroszlán, de az oroszlán farkáról letöredezett a gipsz, kikandikált a drótváz. Azokat nézegettem, míg a nagyok behantolták apámat a kemény sztálinvárosi földbe.