NAPÚT 2008/2., 111–115. oldal
Tartalom
Kemenczky Judit
Crucifixion • Jézus a neve
Elmer István
A huszonkilencedik napon
Egy ajándék nap. Legyen ez a szabadon kezelt téma százötven sornyi gondolatfutamokhoz, rövid írásokhoz – fordultunk többekhez a szökőév alkalmából.
Toót-Holló Tamás
A Kapu és a Kút
A szökőév is csak annak deklarálása, hogy az emberi számítások sosem tudnak célhoz érni. Mert a naptár az állam testvérszervezete. Ahogy az állam tesz erőszakot az emberen, úgy tesz erőszakot a naptár az időn. Csakis a szökőnap a reménysugár. Annak beismerése, hogy a mégoly impozáns rendszerek alkotói is csak úgy keresik a fogást, hogy közben nem találják a fogást.
Fuck the system.
A szökőnap nem más, mint útmutatás a menekülőknek. Miközben a szökőnap is csak menekült. A szökevény idő menekültje. A szökevény idő pedig a Kapun túl és a Kút mélyén vár rád. De ha menekülés közben netán éppen arra tartanál, ahol a szökevény idő foszlányai zárják burokba magukat, magad mögött kell hagynod mindent, ami csak emberi alkotás az ég alatt. Mert a szökevény tudat és a szökevény idő csak akkor talál egymásra, ha komolyan lehet venni, hogy éppen szökésben vagy. Miközben csak az a szökés vehető komolyan, ami mögött ott munkál a felismerés. Annak felismerése, hogy idegen vagy, aki valahogy itt rekedt. Hogy csak félig-meddig érted a híreket. Hogy az értelmed kettős értelem. Hogy a civilizáció túltesz az életen. Hogy a test repül, a lélek hálni jár. S hogy a halál az állam szolgálatában áll.
Éppúgy, ahogy a naptár is a halál szolgálatában áll.
Az omló és bomló, magukat mégis szilárdnak feltüntető struktúrák ellen nincs túl sok ellenszer. Csak egyet tehetsz, ha komolyan veszed azt, hogy menekülőre kell fognod. Vond ki magad minden rendszer fennhatósága alól, légy te magad a rendszer, még akkor is, ha ez a rendszer a káosz maga. Ha nyomon vagy, csak úgy lehetsz nyomon, hogy közben a nyomába sem érhetsz annak, amit nyomon követsz. Mert az idő maga persze megszökne előled. De a szökevény idő egy-egy buborékját mégis bátran befoghatod. Akár egy lepkét. S aztán magadhoz is veheted. Hogy netán akár örökké veled legyen. Hogy netán akár örökké benned leljen otthonra. Valahol a Kapun túl vagy a Kút mélyén. Vagy talán éppen az esőerdők földjén. Ahol bármikor a szárnyát verdesi egy pillangó. Vagy talán éppen a sivatagok földjén. Ahol bármikor kitörni készül egy tornádó. Mert ez is csak a káosz modellje, semmi más. Akár pillangóként lebben eléd, akár tornádóként kavar fel. Mert buborékba jutni is csak annyi, mint burokban születni. Ez is csak ajándék, nem vitás. Nem szeretem a Kaput, de a Kapu szeret engem. Nem szeretem a Kutat, de a Kút szeret engem.
Ha ajándék időre vágysz, a labirintus mélyére kell tartanod. Túl a Kapun. Túl a Kút száján. Saját foszlányaid közt is egyre csak szétszálazódva. Zilált szálakká zilálódva is egyre csak gubancokba gubancolódva. Egyre apróbb gubancok egyre apróbb gubancaiba gabalyodva. Apróbbnál apróbb világokban kavargó örvénnyé zsugorodva. Mert az idő is csak arrafelé szeret tekeregni, ahol a világ parányai közé vesző tekergés keresi az útját. Mert a felfelé vezető út kezdete a lefelé vezető út. Az anyag mélyének meghódítása.
Ha Kút leszel, színeket rejtegetsz.
Először ott lesz benned a Sötét Ragyogás komor méltósága. Másodszor ott lesz benned a Fehér Izzás tiszta tüze. Harmadszor ott lesz benned a Vörös Lángcsóva beteljesült műve.
A lefelé vezető úton víz formájában csörgedezek. Áradok és áramlok. Csurranok és cseppenek. Esőcseppként vájom ki a követ. Hullámként koptatom simára a kavicsot. Aztán köveket görgetek magam elé. Magam csiszolta köveket. Az egyik kő a kiteljesedés köve. A másik az elemelkedés köve. A harmadik a szétáradás köve. Aztán hagyom, hogy továbbgördüljenek a kövek. Ahogy a kedvük tartja. Az egyik gördülés a szétszóródás gördülése. A másik gördülés a kitárulkozás gördülése. Aztán elindulok, hogy felhővé gomolyogjak. Elindulok, hogy forgószéllé kerekedjek. Az egyik elindulásom menekülés. A másik elindulásom szabadulás. A harmadik vonzás. A negyedik vonzódás. Az ötödik készülődés. A hatodik beavatás. És mindig csak képeket hagyok magam után. És néha olyan képeket hagyok magam után, amit mások hagytak bennem maguk után. És néha azok a mások is én vagyok, akik azokat a képeket maguk után hagyták bennem. Mert bármit is faragtam le bárhonnan, közben mégis faragatlan maradtam. Hiszen csakis így közeledhettem, ha egyáltalán közeledtem. Ahogy a Tizenötödik írja. Ott, ahol az Út az Erény. Ott, ahol az Erény az Út.
Mint a faragatlan rönk. Egyszerűen.
Mint a völgykatlan. Mélységesen.
Mint a homály. Át nem derengve.
A szökés már csak ilyen. Kilőtt nyíl vagy, de nem látod a célt, ami felé máris elsuhanhatnál. Csak szitálsz a levegőben, mint egy prédára leső ragadozó madár. De ha a pillangó szárnycsapásától keresed az utat a tornádó tölcséréig, akkor te vagy a nyílvessző, miközben éppen te vagy az íjász. Mert mind kisebb késéssel teszed magad helyre az álmokban. A buborékok buborékában. A burkok burkában. Hogy egyszerre csak mind nagyobb forróságtól hevítve süvíthess a cél felé. A parányok parányaiban. Az irdatlan irtásokban.
A forró nyom felforrósodásának első forrósága sötét sárban megbújó homokszemcsékből sugárzik ki. Tenger partján veszteglő parányi világba veszve. Sirályok vijjogásával megborzongatva. Mert az elemi részecskék vándorlását mindig elemi erőkkel cimboráló hangok kísérik. Az óvatosan felremegő képek társaságába lágyan felcsendülő hangok rezgését csalogatva. Ahogy a Hold műveleteiben is mindig ott muzsikál valamilyen tücsökzene. Mert az anyag megremegése mellé mindig kijár az anyag megrezgése. Ez is csak a kövek gördülése. Ez is csak a mindenség leheletének kifújása. Ez is csak a rock and roll dicsérete.
Legyen elég annyi, hogy az első forróság sötét sárban megbújó homokszemcsékből sütött felém. Sirályok vijjogásába veszve. Hozzám képest alig megkésve. Amihez képest már én is csak alig voltam elkésve. Mert egyszerre láttam kívülről és belülről minden meghódított anyag minden apró porcikáját. Hogy aztán minden meghódított anyagon áttűnve rendre arányokat téveszthessek. Elveszve a fenn és a lenn között. Hogy más arányokat pedig közben visszanyerjek. Valahol a kint és a bent között. Éppen úgy arányulva a sal kristályaihoz, ahogyan a mercurius arányul a sulphur tüzéhez. Pontosan tudtam hát, hogy a sötét sárban megbújó homokszemcsék miben bújnak meg, miközben én is megbújok bennük, hogy az első forróság tüze testestül-lelkestül áthevíthessen. Tudtam, hogy gyerekek kezének simogatása nyomán öltött alakot az az idomtalan sár és homok, amiben éppen otthon vagyok. Hogy gyerekek lelkes igyekezete magasította homokvárrá a tengerpart ügyesen összehordott homokját, iszapját és sarát. Kezdtem már kiismerni ezt a táncot. A világ alatti világ anyagának gyorsan elenyésző felhőiben suhanva egyre inkább kezdtem felhőnek érezni magam.
Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának második forrósága a föld barázdáiba esőpatakokkal bemosott szürke hamu pernyéiből sütött felém. Varjak károgásától övezve. Föld mélyén voltam megint, s hamuvá porladt pernyék közt suhantam az anyag felhőiben. S megint csak ott volt bennem az az érzés, hogy milyen egész milyen része vagyok. Egy elvadult kertben lehullott és elégetett avar hamujában megpihenve faragtam le a késésem, miközben belőlem még mindig nem faragott le semmit az utam. A hamuban térülve és fordulva minden idegszálammal éreztem az egykorvolt őszi falevelek minden szépségét. Pompázatos színüket, amivel átadták magukat az enyészetnek, és révült örömüket, amivel átadták magukat a minden porcikájukat elhamvasztó tűznek. S azt is, ahogy aztán szépen elporladván boldogan lubickoltak a kertet áztató őszi esők vizében, s ahogy aztán a vízfolyásokkal együtt maguk is utat találtak a talaj egyik-másik barázdájának egyik-másik rögében. Porrá lettem, s magam is a porszemekkel együtt bomlottam tovább. Belül egyre csak ragyogtam, mert egyre csak ragyogott bennem a ragyogás. Kívül pedig bolondul bomlottam, mert egyre csak bomlott bennem a bomlás. Saját irdatlan irtásaimat a Hold fénye járta át, rajtam kívül, a világom fölötti világban pedig az ősz kerti barázdáin lépkedő varjúk károgása kárált. Az anyag megremegett, s megint csak akadt olyan hang, ami ezzel együtt éppen megrezgett.
Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának harmadik forrósága villámsújtotta fenyő oldalán gyöngyöző gyanta részecskéiből sugárzott felém. Barátposzáták füttyével kísérve. A suhanó nyílvessző irtotta irtásokon már a Nap fénye ömlött végig, a gyanta sárgává dermedt kocsonyájában pedig egyre csak buborékról buborékra szöktem. Megint és máris forró nyomok felforrósodásától hevülve. Valahol, messze magamon kívül még a poszáták énekével is lelkesítve.
Szökevény idő nyomában szökve fogva szökésre magam.
Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának negyedik forrósága a föld édességéből, a havasi kaptárokban rezgő méz porcikáiból sugárzott felém. Méhek döngésétől zúgva. A méz óceánjában lebegtem, s nem vettem ki, mi zúg valahol messze magamon kívül. A méz anyagának buborékaiban egyszerre járt át a föld kényeztető édessége és a Nap fényének éltető melege, s ez éppen olyan volt, mint amikor fújni kezdett körülöttem a mindenség lehelete. A méhek döngése felébresztette hát bennem a ködök morajlását, s ezzel máris a felhők magasában követtem a szökevény idő szökevény buborékainak nyomát.
Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának ötödik forrósága a hegyekben talált rám. Emberi vér vörös foltjaival megpettyezett, de már hófehérre tisztult csontok hártyáiból sugározva felém. A holtakat az égig érő hegycsúcsok közt rögtön az égbe temető dögkeselyűk kárálásával riogatva. A felhők foszlányaiban szétszaggatva estem darabokra, s fehér csontok parányinál is parányibb üregeiben találtam nyugalomra. A Nap sárgás ragyogása vakító fehérséggé tisztult körülöttem. S ezzel rögvest magam is az égbe temetkeztem. Utólag is az égből leszálló keselyűk és a kopár sziklák közt kóborló vadak martaléka lettem, amikor az égig érő csúcsok lábánál heverő hófehér emberi csontokba telepedtem. Alattam a több ezer méter magas hegyek kőkemény, ásóval kikezdhetetlenül fagyos rögeivel, fölöttem a prédájukra leső keselyűk óvatos körözéseivel, körülöttem, a világ alatti világban pedig a megtisztulás, a végső megtisztulás mészfehér hártyáival. A csontban lakozó mész persze azzal a mésszel áll megtévesztően közeli rokonságban, ami a sötét kének kivonásának eszköze. Azzal a mésszel, ami kínok kínjával támad a kének kénjére. A sötét sulphur összes romlandó és bomlandó tisztátalanságára.
Ez is csak calcinatio, semmi más. És ez sem megy másként, csak a Mars jótékony segítségével. Vérontást ígérve, de egyben a tavaszt is elhozva. Az égbe temetett test temetkezésének felénél jártam, amikor a fehérre tisztított csontok burkaiba szöktem, hogy egyre inkább lefaragjam a késésem. Éreztem, s lelki szemeimmel látni is véltem, hogy a nyílvessző röptével meghódított test éppen elfoglalt apró porcikái már nem is a mulandó testben, hanem a majdan elporladó csontok alkotta vázban tanyáznak. A csonthártya burkai azonban még sértetlenek voltak, így bennük még nyugodtan burokba zárulhattam. Az égbe temetett test maradék porcikáival együtt magam is az égbe készültem. Mert ott voltam, ahol már minden az égbe vonzott. Hiszen onnan, ahol éppen elidőztem, már minden hús és minden vér a magasba szökött. Minden hús és minden vér. Minden test és minden lélek. Minden szirom és minden szivárvány.
Burokba zárultam, s az égbe készültem. A forrónál is forróbb nyomon jártam. A keselyűk csőre nyomán meghódított hófehér tisztaságból pedig már a tűz vöröse felé vándoroltam. A Nap tüze felé.
Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának hatodik forrósága tűzliliom vörös szirmaiból sugárzott felém. Szajkók csivitelésétől felajzva. Mert éppen úgy suhantam, ahogyan már bomlóban volt bennem a bomlás. Éppen egy hegyoromra felfutó erdőben bomlottam ki, hogy részese legyek a vörösnél is vörösebb fények ünnepének. Mert egy parázsló tűz izzó forróságába vezetett a nyílvessző röpte. Szétszóródtam. Kitárulkoztam. Szökevény idő nyomába értem. Most volt csak forró a forróság. Sárból vétettem, porrá lettem. Szétporladt pernye hamujában forogtam, gyantában és mézben lebegtem, de aztán tűzliliom szirmaiba szakadtam. A csontban tanyázó mésszel is csak a menthetetlenül rossz romlandóság ellen fenekedtem. Aztán magasba szöktem, de végül a kopár ég hűvöséből az örvénylő tűz parazsába hullottam. Szétszóródtam és kitárulkoztam. És izzottam, egyre csak izzottam.
Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának hetedik forrósága szabadban hamvadó tűzben izzó parázsból sugárzott felém. Kitárt és széttárt farkú páva kurrogásával megbolondítva. Mert hét stáció hét forrósága kell ahhoz, hogy végképpen felforrósodjon egy nyom. Hogy a kövön kő maradjon. A sárban veszteglő sötét ragyogás a Nigredo. A gyantában és mézben megmártózó fénysziporka az Albedo. A hamvadó, de még mindig irgalmatlanul forró parázs mélyéről felbukkanó vörös fénypászma a Rubedo. A kő gördülése. A pávafarok színeinek büszke felmutatása. A szökevény idő megtalálása. A foglyul ejtett idő burokba zárulása. Mert ez az a perc, amikortól fogva a burokba zárt idő már benned gyöngyözik tovább.
Ennyi. Ennyi volna csak. Ez is csak egy út, ami a labirintuson át vezet. Szökevény tudattal menekülve a bomló és romló anyagok felhőin át. Ahol a felfelé vezető út kezdete a lefelé vezető út. Túl a Kapun túli világok ékességein és botrányain. Túl a Kút mélyén tátongó szakadatlan ürességen. Túl az időtlen idők foszlányainak lebegésén.
Hogyan, ha nem így? Miért ne, ha egyáltalán mégis?
Ha már egyszer éppen így. Akár ahogy mindig is.
Szita a péntek, szerelem a csütörtök, dob a szerda. Visszájára fordul az idő. Örök az élet. Nincsen többé titok.
Sós kútba tesznek, onnan is kivesznek. Kerék alá tesznek, onnan is kivesznek.
Ajándék ez a nap. Menekült ez az idő. Szökevény ez a tudat.
A szövegben magyar népdalokból és gyerekmondókákból (Szita, szita péntek; Szállj el, katicabogár), valamint a magyar underground rock szövegeiből (URH: Ismeretlen katona – Müller Péter Sziámi; Európa Kiadó: Tengerpart – Menyhárt Jenő) származó parafrázisok találhatók; utalások történnek taoista (Lao-ce: Tao Te King) és a hermetikai-alkímiai tradíció szellemében fogant szövegekre; megint másutt pedig megidéztetnek az úgynevezett pillangó-effektust leíró Edward N. Lorenz káoszelméleti tanulmányának hívószavai is.