NAPÚT 2008/2., 107–110. oldal
Tartalom
Szauer Ágoston
Vízszintes • Négyszög
Toót-Holló Tamás
A Kapu és a Kút
Kemenczky Judit
Crucifixion
(Történelmi igazságtétel)
Marto Ferenc és Marto Jácinta
korai halálának emlékére
A lélek mely Isten irgalmas szándékában
a fájdalomból az örök szeretetre ébred.
Egy potenciális éj örvénylő kereszthuzatában
a torkolattüzekből kiömlő lángnyelvek fölött
a jézusi zászló – a lángoló el nem égő áldozat
az egymásnak feszülő kaotikus események a
kirobbanó háborúk viharzónájában – a béke jelképe.
A szolgálatot teljesítő tisztek némán tisztelegnek
amikor a magasba emelkedő fehér vitorlák a szél ízét
megkóstolják és mint a szerelmi mámor aranya tűz át
a vásznakon a kelő nap átható bíbor sugara.
Az örömre gondol és halni készül az életet ünnepli
és a halálba indul nincs más választása közte és
társai között már nincs különbség
mindegy hogy szép volt-e
vagy csúnya gyönyörű vagy torz ami most kék vörös
sárga barna fekete arany ezüst tetoválással
ropogó hasábként zuhan egymásra és a tűz nagy
olvasztókemencéjében eggyéolvad a hazaárulás
bűnével vádolt és a hűséges igaz szív visszavonhatatlan
sorsa egymásra utalva örökké egymásba forrva
– az emberiség történetének fogalmával jelölve ezt az
eseményt – miközben érzés akarat szándék
vágytalanul ég tovább a teljes elmúlásig a szénné
zsugorodó tárgyak és végtagok kálváriájában.
Itt senki sem ismer önmagára és nem nevezi néven társait
s ha kérne nem kérne többet mint az édes Üdvözítő
a keresztre feszítve:
egy korty italt forrásvizet
a hűs tenyérből mely abban a pillanatban
a szerelem és megváltás kelyhe – hogy mégse kelljen
meghalnia?
Hogy megsemmisüljön az Utolsó – a végítélet – Látomása?
Hogy elfeledje a kínzóeszközöket a hamis tanúságtételeket
a koholt vádiratokat hogy az összeroppanó mellkas bordái
ne váljanak mind szöges ellentéteivé a teremtő akaratnak?
Hogy a boldogság és béke évei visszatérjenek a megkínzottak
halálsikolya helyett felcsendüljenek a szeretet himnikus
dalai a jól ismert szelíd ünnepi a vasárnapi templomi ének
hogy ilyen egyszerű volna a természetes a mindennapi élet?
Vagy mégse hogy az elmúlt az egy más világ szétfoszló látomása?
Hogy onnan ide és innen oda nincs mód visszalépni és a
lerombolt templomfalak széthordott kövei helyén kalászba
szökken a kemény szárú fű és a vadvirágok kék szirmain azontúl
sárga és fehér szárnyú lepkék hintáznak?
Egy vadmadár felröppen
s szárnyra kel vele minden reménye annak
akit egy tárgyhoz szögeztek és semmi és senki nem tudja
a halálból visszahívni!
Vagy mégse hogy az nem halál lesz
hanem egy másik föld egy másik ég szerelme
és csak arra vár hogy a pokolból kiszabadítva
magához ölelje?
Növényi zöld parázslik a tölgyfa-pajzs faragott képe a
liliomos címer ég aranylándzsák hegye érinti a mennyei
kéket tövisből font királyi korona alatt az elizzó
kihunyó tekintet megnevezhetetlen fájdalma
vagy hófehér lélek volna az mely lassan
egészen áttetsző egészen ártatlan
fénylő szellemmé változik?
Jézus a neve
Fúj a meleg szél és én kimerülten pihenni szeretnék
az égbolt magasába nyúló virágmezők sátrai között ahol
a pillangók édességet és könnyűséget árasztó lebegő
tánca jelzi hogy meghívást kaptak ünnepelni.
Az égbolt kékjének változatosan fodrozódó hullámterében
madarak vonulnak könnyű szárnyalásuk ellentmond
a közelgő vihar mennydörgő villámharagjának
és tollaikon felszikráznak a teremtés műhelyéből
frissen kikerült drágakövek amelyeket egyenként
húznak fel ujjaikra a fénysugarak hogy a teremtés
mindennapi ünnepén ékszerek tükrözzék vissza
a gazdagság ártatlan gyermeki báját ami nem tud
elöregedni és szépségéből kiüresedni hisz lényege szerint
örökfiatal a teremtés szívéből állandóan sarjadó
smaragdzöld hajtás kiirthatatlan szűzies erő
ami a boldogság titkában fogant élet jele életjel a
haldoklónak hogy nincs halál és a csendes elmúlás
tükörsima tükröződései alatt fénykapuk nyílnak és
csukódnak jelezve hogy megállíthatatlan az élet
a megszületett valóság állandó folyamata és mint
az ábrázoló geometria síkba vetített rombuszfalait
mozdítja el a rávetülő elemző és elvont valóságot
alkotó gondolat úgy forgatja el a teremtésben
működő örök akarat a különböző irányban terekben
és dimenziókban forgó létsíkokat amelyek bár a
határtalan és végtelen örökkévalóság ragyogásában
izzanak mégis megfelelnek egy tisztán világosan
pontosan körülírható egyszeri állapotnak és amelyek a
rendezettség a béke elvei szerint épülnek teljesen
egészségesek és épek és a káoszban kaotikus
viharban tomboló őserő is ennek a teremtés rendjét
sugárzó és hirdető elvnek engedelmeskedik és mindaz amit
széthasítani látszik az a robbanás terében felfokozott sebességgel
száguld egy más őt pontosan körülíró és körülrajzoló
térbe ahol a szilánkokat egyetlen pillantás alatt
rendezi egy szép mozaikképbe a világteremtő akarat
aminek nem más a neve mint béke és amelynek szent
őrangyala az egyetemes örök szeretet.
Nem kétséges hogy igen fájdalmas az a gondolat ami
gyakran a szenvedés lakmuszpapírján a legszebb
költeményeket előhívja az a látszólagos mégis reális
ellentmondás miszerint a születő életet megelőzi a
haldoklás és halál a távozás terében felsorakozó
megfoghatatlan szellemalakok akiknek kísértő hangjaiban
a legyőzhetetlennek tűnő örök szomorúság az életet
leigázó gúzsba kötő vak könyörtelen akarat látszik és
tűnik győzedelmeskedni a halál urának mezítelen
koponyafejű csontjogara amellyel az uralom terét megszabja
és magának kihasítja és valóban a haldoklás kapujában
őrt áll a halál ura de ő mégsem úr hanem csak szolga
mert a forgóajtón át új tér nyílik egy új dimenzióban
és ahol a Teremtő a teremtés ura határozza meg azt
amit az örökkévalóságban már réges-rég fellebbezhetetlen
egyértelműséggel kimondott:
Minden teremtett lélek az övé
és a kísértő bukott szellemnek csak annyi a dolga hogy a
távozó lelkek előtt portásként a forgóajtókat nyitó és záró
billentyűszerkezet gombját megnyomja és ezzel véget is ér a
feladata mert a következő terem és tér is Istené akkor
is ha a bűnhődő bűnös lélek a „szenvedés terének” éli meg.
Én egészen és teljesen Istené vagyok aki oly könnyedén
röppen a forgórendszerek egymásba nyíló szobáin át
mint Isten vadászsólyma akinek szárnyain a
teremtés arany betűi ragyognak és leszállva az őt körülíró
térben átadja az égi üzenetet mint aki játszik a széllel
pezsgő fényszilánkok közt az életet ünnepelve és várja hogy
a sólymok ura visszahívja és nem tud sem gondolni sem
érezni mást hogy az az égi szempár örökké szemmel tartja
mert ő kezdettől fogva egyedül és kizárólag az övé
és a szárnyalás szabad tereiben a repülés örömének
himnuszait ragyogó tollakkal mind neki írja aki minden
pillanatát bárhol is tartózkodik saját akaratával
egybefonta a mennyei vágy zúgó szél égi palást de ő
nincs gyűrűvel eljegyezve és nem terheli meg a bokára
a lábra fonódó az aranylánc grammokban mérhető súlya
mert aki őt vadászsólyomként a földi világba küldte
az aki szívébe a harci láz bíborarany jeleit véste
ami egyben a lélek erejének tüzes zománcképe az őt
magának mégis eljegyezte és egy boldog órán a fénybe
visszahívja mert az az ő örök felfoghatatlan égi titokban
kiválasztott mennyei szerelme habár vadászsólyom volt
ki tudta mondani:
Jézus a neve!
Utószó, ami egyben a mottó – és kissé hosszúra sikerült. A versek nem arra valók, hogy következtetéseket vonjunk le belőlük, hanem hogy gyönyörködjünk bennük. Ha a szerelem nem kölcsönös egyértelmű boldogság, akkor ott a szeretet őrzőangyala nincs jelen, és nem pecsételi meg csókjával a szerelmeseket. Az élő szerelem ismérve az átható, tiszta öröm; a kínt a birtoklásvágy, gőg és arrogancia jelenlétének kétértelmű akarnoksága okozza, és az őrangyal helyét a börtönőr foglalja el. A gyötrelmes fájdalom a láncok és bilincsek sebző, durva, anyagias jelenlétének következményei. A szerető szív nem kínozza, hanem védi és oltalmazza azt, akit szeret. Nem kísérti meg és nem rombolja szét gyermeki képzeletét, ideáit, és vágyakozó tisztaságát nem megtörni, hanem éppen ellenkezőleg, érvényre juttatni akarja. A szeretet jelenléte mintegy tükörképben a hasonlóság és azonosság egyensúlyát, szimmetriáját és kiegyenlítettségét mutatja meg egy megkettőződött térben, ahol nem összeszűkül és elsorvad, hanem kitágul és szabaddá válik a szeretet sokféle, gazdagon adakozó képessége. Ahol a szeretet nyugalmát és békéjét a nyugtalanság, zaklatottság szellemei háborgatják, ott nem kell komolyan vennünk a kihívást, mert a csábítás „édes igéit” már korábban keserűvé tette a viperaméreg, és ha ezekbe az édes igéknek tűnő gyümölcsökbe belekóstolunk, rövidesen a keserű mérgezettség tünetei jelentkeznek rajtunk. Egyáltalán nem kell ennünk a kígyó ajánlataiból. Kidobnunk sem kell. Hagyjuk ott úgy, ahogy van, érett, vonzó külsejével az egész fát, minden termésével együtt. Isten kertje telis-teli van egészséges, jó gyümölcsökkel, miért kívánnánk a csábítás ajánlatára a mérgezett, élvezhetetlen gyümölcsöt, amiről ráadásul Isten világosan és érthetően megmondta és elmagyarázta, hogy az mérgezett, ehetetlen és a szenvedés ősoka. Tehát, fel a fejjel, mert nem vagyunk kiűzve a paradicsomból, csak az értelmes, tiszta szív gondolatait nem szabad zavaros, hamis elmélkedésekre cserélni, aminek az a vége, hogy az ehetetlen is ehető, harapjunk bele. Nem érdemes, mert a harapás nyomán kicsordul szemünkből a mélységes szomorúság és bánat könnycseppje, és ha nem tudjuk abbahagyni a gyümölcsevést – a tiltott gyümölcsből –, a könnycseppek könnytengerré változnak. Sajnos. Annak a számára, aki semmiből nem akar tanulni semmit, csak szórakozni akar.
Amen.