NAPÚT 2008/1., 120–123. oldal
Tartalom
Pósa Zoltán
Költőnek született
Koppány Zsolt
100 éves a Nyugat!
1 Ez a kifejezés még egy másik „kutatási mérföldkőből” származik: Király István amúgy kritikai szempontokat ugyancsak erőteljesen felvető szekcióelnöki, vitavezetői hozzászólásából az 1972. április 27-i Nyugat-konferencián = Vita a Nyugatról. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Kabdebó Lóránt. PIM – Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1973. 10.
2 A Nyugat-jelenség (1908–1998). Szerkesztette Szabó B. István. Anonymus, Budapest, 1998. 11.
3 Uo., 12.
4 Nem-idézetek.
5 Erről a „mit-tudom-én-kicsodáról” gyakran derül ki különben, hogy maga is verselget. Ami nem baj egészen mindaddig, amíg nem az én szerzői estem utáni beszélgetés során derül ki róla.
6 A szerkesztőség és a GyOSz összekapcsolódása, ugye, közismert? Azért kérdem, mert nem feltétlenül látom magam előtt célközönségemet, akikhez írásilag virtualiter beszélek. – Egyébként Csillag Tibor író (*1928) mesélte nekem Pesterzsébeten 1990 tájékán, hogy ilyen intellektuális-művészeti kamaszélmények léteztek 1940 körül.
7 Talán feltűnt már olvasómnak, hogy jelen írásomat részben a bábeli könyvtár segítsége nélkül vagyok kénytelen bepötyögni.
Nyugat-fixáció
Engedtessék meg a jelenséggel kapcsolatban az idegen szó használata: hatalmas ugyan puristáink hatalma, s Domokos Mátyás szellemisége bizonyosan máig is él (némelyekben), azonban itt most a lélektani (pszichológiai…) szakkifejezést kívánjuk használni! Akként pedig precízebb a veretes latinitás eme rendelőpamlagi csökevénye…
Tehát azt állítom, hogy a Nyugattal kapcsolatban lényegében mindmáig bizonyos fixációban, mégpedig áhítatosban, leledzik irodalomtörténetírásunk, irodalmi köztudatunk és – főképpen – nem csekély számú írónk, literátorunk, publicistánk tudata. Mire alapozom ezt a vélekedésemet? Hát úgy megfigyeléseimre, szóval hát úgy-úgy… Ki tudja voltaképpen? S tényleg inkább csak az utóbb említett két terület van sújtva a dologtól, hiszen a kutatói szakmagyakorlás egyik vonatkozó mérföldköve már legendaoszlatóan tartalmaz kritikai megjegyzéseket is a XX. század első felének „legnagyobb tekintélyű, rangot adó”1 orgánumára nézvést. Ezek szerint mármost nem igaz, hogy „a folyóirat megindulása egyszersmind a modern magyar irodalom időszámításának kezdete”2 lenne. Ezt a felfogást, beállítottságot, talán hitet (de tévet!) ugyanis nem utolsósorban szerkesztőinek, frontembereinek ködösítése, múlt-eltörlése, az előzménynek tekinthető alkotók és törekvések és kiadványok jelentős részének ignorálása, tudatos homályba borítása, elfeledtetése (ha ez lehetséges volna), azaz egyfajta torzítás, csúsztatás alakította ki az utókorban, illetve már az akkori jelenkorban. S nem igaz az sem, hogy feltétlenül olyan modern lett volna a lap. Mert ez a tulajdonsága is viszonylagos. Ugyan „modern volt a letűnő népnemzeti iskolával szemben, modern volt a hazai akadémizmussal szemben, de nem volt modern sem a nemzetközi, sem a hazai kísérletező irodalmak irányait tekintve. Fogékonysága a kortárs európai irodalmak iránt meglehetős korlátok között mozgott. Az 1910-es éveket követően a hazai újdonságokat is aggályosan kezelte.”3
Olyan szakértő szavaira hagyatkozom, aki életének utóbbi harminc évét bizonyosan a Nyugat-számok olvasásával töltötte alapvetően. Magam az általa összeállított kétkötetes reprezentatív hosszmetszet olvasója (vagy inkább csak forgatója) vagyok a primeritás itteni (jelendolgozati) kihívásainak szintjén. De hát épeszű magyar írótól is, mármint mástól, Kenyeres Zoltánon és tanítványain, munkatársain kívülitől, ki várhatná el, hogy megszakítás nélkül a könyvtárakat, ottan a repertóriumokat, bekötött évfolyamokat bújja nyugatilag, illetőleg csak azért, hogy nyugatoljon?! Senki, nyilván – de akkor meg mi ez a vircsaft, hogy állandóan hivatkoztatik rá boldog-boldogtalan részéről? Kéremszépen: ez a vircsaft az, hogy Kenyeres Zoltánéktól e vonatkozásban üdítően eltekintve többen, sokan, igen sokan nyilvánvalóan olvasásfedezet nélkül hivatkoznak a Nyugatra mint kb. „minden idők legjelentősebb magyar folyóiratára”, s mint „minden eljövendő idők magyarországi folyóirat-mintájára”.4 És ez bizony nem jó.
Nos, ezt tudja meg a Király István által 1972-es hozzászólásában még olyan sokat emlegetett „közművelődés”! Vagyis az ún. átlag olvasó, aki persze nincsen, az intézményében országoló pozitivista magyartanár, a múzeumlátogató áhítátor, a mit-tudom-én kicsoda…5 Hogy esetleg el kellene tekinteni már ettől a közhelytől, a mondogatásától, még ha esetleg valójában éppenséggel helytálló megállapítás is…
Jómagam tehát nem tartozom közéjük: azaz sem nem olvasom megszakítás nélkül a Nyugat-évfolyamokat – éspedig véletlenszerűen beszerzett saját példányokat sem, mert nem Weiss Manfréd gyáriparosnál dolgozott Csepelen a nagyapám, hogy lenyúlhatta volna őket6 –, sem nem(/DE LEGALÁBB nem is) hivatkozom folyton-folyvást a nevezetes peridodikumra. (Hiszen éppen ez az, mennyire és ahogyan „nevezetes”!) Pedig tudálékos kiskamaszfiú- és szorgalmatos magyar fakultációs nebulóként emberesen kézbe vettem anno dacumal, az 1980-as évek elején Győrben, a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár olvasótermében – talán – az első évfolyamot. S talán ennek mindjárt az első számában (? – mert ebben egyáltalán nem vagyok biztos, de a kérdés eldöntését megint egyszer, mint már annyiszor, rábízom a hivatásos szenvedélyű szakfilológiára7) ráakadtam Csáth Géza Anyagyilkosság című novellájára. S talán akkor ez nekem egy kevéske megrökönyödést okozott, akár talán még kisebb sokkot is keltett bennem. Mindazonáltal lélekjelenléttel folytattam a fakultációs feladat elvégzését, az évfolyam (valamelyik évfolyam) tartalmi-szerzői-műfaji feltérképezését, magánértékelését. Ám ezt azóta nem folytattam (amit be is vallok), talán védekezésül is, hogy még véletlenül se kerülhessek soha Kenyeres Zoltán munkacsapatába…
De ne legyek méltánytalan azzal a kutató professzorral szemben, akiről egyrészt bízvást elhiszem, hogy valóban és igazán megalapozottan tudja, miről beszél, amikor a Nyugatról (márpedig ilyet rajta kívül keveset szimatolok!), másfelől pedig akinek már idézett írásában ama (és olyan) „legendaoszlató” gondolatokat találtam, amelyeket zsigerileg már amúgy is éreztem, csak nem fogalmaztam meg (nem tudtam – részben mert nem is akartam: nem is törődve különösebben előzőleg az egész kérdéssel). ((Mármint ez előtt a felkérés előtt.)) Ne legyek ilyen, mert a Nyugat nekem magamnak is fixáció mégiscsak!
Részben azért, mivel már sokaknak az volt, amikor szellemileg először körbenéztem. És az ember társadalmi, vagyis literárszocializátorikus lény… Szél ellen egész’ egyszerűen nem lehet…
Részben azért továbbá, mert tetszik a neve. (Erről máshol, máskor bővebben; nem egyszerűen az „Abendland”-feelingre vagy az európai, anglo-atlanti irodalom vonzására gondolok ((magamban)), de arra is.)
Részben – és megadólag – azokért a tényleges erényekért, amelyekkel a folyóirat 33 évfolyama valóban rendelkezik (az irodalomtörténészek szerint).
Részben pedig amiatt végül, mivel a Nyugat, mint minden jelenség a Földön, nem azért érdekes valójában, ami lett, hanem ami – különböző időszakaiban eltérő hangsúlyokkal – lenni szeretett volna, lévén hogy ezt a valamit a folyóirat-levés területén szerette volna. S ami nem az hogy lehetne, mert (a) Nyugat, értsük meg, fogadjuk el, bármennyire is fáj: nem lehet többé, hanem ami valamely későbbi, esetleg még ezután létrehozandó folyóirat volt, lett vagy lehetne nyugatlagosan, azaz a Nyugat (heterogén) szándékaiból sokat megértve, főként magát a „nyugatságot” meg- és valóságosan átértve, átsajátítva.
Ez persze adott esetben manapság már valami gyökeresen eltérő periodikum projektuma, mint ami (maga) a Nyugat volt. Komplett hülye, aki fel akarja támasztani, vagy lényegileg véli feltámasztani – terveiben (mert úgyis csak a terveiben jut el addig). Azok a ma nálunk élő „nagy”, reprezentált rétegirodalmuk tekintetében „gyűjtő” folyóiratok, amelyek funkcionálisan deklarálják besorolásukat a Nyugat (állítólagos) mai helyére, tapasztalatom, nézetem és értékelésem szerint azokba a hibákba esnek közlési, redakcionális gyakorlatuk során, amiket fentebb, Kenyeres Zoltán nyomán körülbelül „legendafoszlató” deficitekként állapítottunk meg magával a mintával kapcsolatban már. Még rosszabb, ha az esztétikai konzervativizmust poétikailag szűken értelmezve még ki is mondja a szerkesztőség, hogy nem kell neki az „új” (ami esetleg szellemileg-lényegileg éppenséggel nála „régebbi” is lehet). ((Mondom ezt én, aki posztmodernségemet elsősorban esztétikai konzervativizmusom megélésének tekintem!))
És mégis mozog a Nyugat! Nem ugyan az avantgárd Anti-Nyugatokra gondolok elsősorban, nem is arra a frontális felújítási idiotizmusra, amelyet évtizednyi idővel ezelőtt az Élet és irodalom hasábjain indukált vitákban kellett megfékezni és megregulázni. Hanem a megint nyugat című orgánumra, amely 2007 nyarán-őszén indult el, és amely ezredfordulós autenticitással látszik eldönteni a Gellért Oszkár vezérideje alatt egykor látens-markánsan kibontakozó vitát a folyóirat – minden folyóirat – alapvető irányvonal-választásáról: nevezetesen hogy „filológiai közlöny” (Babits) legyen-e, avagy „néplap” (Móricz)? A filológiának, amelyről mint olyanról természetesen nincsen már szó a Mártonyi Zoltán által szerkesztett újságban, a kanonizált jelenkori magyar irodalom felel meg az új vitaleosztásban, míg a népiségnek semmi… Azért a semmi, mert a nivellált midcult tömegkulturális-médiális ihletettségű világában nincsen már nép, csak lakosság, fogyasztó. S ezt a „fogyasztót” kell megszólítani, de vastagon, mert ez a ma aktuális reprezentatív alany a társadalomban. És ez, úgy látom, sikerül Mártonyinak – mégpedig legjobb íróink közreműködésével. –
Micsoda: „megint nyugat”, de „hogyan nyugat”, és főleg „meddig (terjedően) nyugat”?
Nem tudom, de amíg ilyen tágassággal, egyszersmind határozottsággal céloztatik meg a lényeg, mint ebben a régi vágású újorgánumban, addig naponta nyugadtan térek nyugavóra.
Éjjeliszekrényemen verses- és prózakönyvek, irodalmi folyóiratok.
És ez nekem (továbbra is) tetszik!
Zsávolya Zoltán