NAPÚT 2008/1., 123–125. oldal
Tartalom
Zsávolya Zoltán
Nyugat-fixáció
Albert Gábor
Az ellentmondás szabadsága
100 éves a Nyugat!
Az Úr 1907. évének november hónapjából vérben és aranyban, megérkezve a zúzmarás decemberbe, mikor a pesti utcákon „homályló északi fény borong”-ott, a páratlan magyar irodalom egén új csillag gyúlt, hogy alig egy hónap múlva, 1908. január 1-jén, Petőfi születésnapján szórni kezdje fényét a flaszterre, hogy onnan cipők talpán besurranjon a kávéházak csillogó füstjébe és zefírbe olvadva, aláhulljon az irodalmi márványasztalokra. A Nyugat előkészületei. Egy folyóirat, amely kifordította sarkaiból a világot. Nem túlzás ez? De. Ha nem is a világot. De a magyar szellemi élet attól a pillanattól fordult egy nagyot. Száznyolcvan fokot. Báró Hatvany Lajos. Pénztárcáját kinyitotta. A többiek a szellemüket. 1907 legvége. Két ember biztosan nem a karácsonyra gondolt. Fenyő Miksa kilépve a Hangliból hazakísérte Osvát Ernőt. Pesti lakásába. Amaz meg Fenyőt Budára. És beszélgettek. Hogy kellene egy folyóirat. Ami lehetne a Figyelő új folyama. Akkor, ott, a fagyos éjszakában nem is gondolhatták. Hogy Babits is meghal egyszer. És akkor vége lesz. 1941-ben. Hogy ha nem is a Nyugat, de a szelleme tovább él. A Magyar Csillagban. Aztán jön majd az Újhold. A negyedik nemzedék. De jöttek sajnos mások is. Meghalt a dal. De mint Lázár, kijött a sírból. A Nyugat kilencven éve. Virággal köszöntsük. És kérdezzük meg a hosszú élet titkát. Hogy van-e titok. Vagy csak úgy megmarad, ami érték. Mert így kell lennie. Mert van Isten. És ha van, akkor szükség nincsen. És mint apáról fiúra, úgy száll a szellem, a Nyugat szelleme generációról generációra. Technokrata világunkban. Ott röpül-e az Internet világhálón, hogy nyugat.kukac.hu.? Ismeri-e a világ? Az a bizonyos nyugat? Ami felé ez a csapat, Ignotus főszerkesztésével, Osváttal és Fenyővel elindult. Már 1908-ban is Európáztunk? Nem. Arra semmi szükség nem volt. Európa Magyarországozott. Az ember csak úgy kiugrott Bécsbe. Vagy Münchenbe. Párizsba. Berlinbe. És tudták, Budapest nem Bukarest. Nagy, nyitott kapuk. A világ. Hozzánk is besétáltak. Személyesen. Thomas Mann. Művükkel Bergson, Nietzsche. Freud. És a borongós, nőgyűlölő. A nagy, magányos metafizikus. Schopenhauer. Ez is a Nyugat. Csak úgy falták a könyveiket. Eredetiben. Babits és Kosztolányi. Fénykép, Kosztolányiné és Katja Mann. Kosztolányi és Thomas Mann. Meg báró Hatvanyné. A Nero, a véres költő meglepi Mannt. Nem semmi, mondhatnánk. Mai szavakkal. Akkor csak egymásra néztek. Nagy író ez a Kosztolányi! A beteg Móricz fogadja a nagy német írót. Az előszobában vékony, szemüveges alak. Mann átadja kabátját, botját, kalapját. Csillogó fémpénzt nyom a markába. A szemüveges köszönti a látogatót, de nem fogadhatja el. Móricz nagyot nevet. – De hisz ő egy nagy magyar költő, nem háziszolga! Tóth Árpád! Thomas Mann bocsánatot kér. Fejét lehajtja. A két magyar mosolyog. Ez is a Nyugat. És József Attila falfehéren. Mert nem engedélyezték neki, hogy Mannt verssel köszöntse. Hogy fölolvashassa. Amit éjszaka írt. A Japánban. Annyit cigarettázott, hogy már a feje is hamus volt. És akkor nem! Találkoznak. A nagy magyar költő és a nagy és híres német író. Aki azonnal észreveszi, hogy a harminckét éves fiatalember sápadt arca mögött öngyilkos gondolatok cikáznak. Az elvágyódás villámai. Meg is kéri a körülállókat, hogy vigyázzanak rá. Hiába. Még abban az évben. És harmadszor temették. Feje most már örökre a Mama csontölén.
Valaki fölállt a Baumgarten-kuratórium ülésén. – Van köztünk egy ember, aki mindannyiunknál alacsonyabb egy fejjel és közben magasabb is. József Attila. Kosztolányi javasolta. Meg is kapta a „mindenség summáslegénye”. Halála után. Azt a díjat. Életében soha. Hát, mondta Kosztolányi, jóban kell lenni Babitscsal, aki nyerni akar! Nem volt jóban vele. Mert voltak ám intrikák is szép számmal. Ne csak a szépre emlékezzünk. Noha a róla szóló kritikát Németh László írta. A „barátok” meg biztatták ezt az elgyötört, nagy szellemet: – Nem Németh a felelős, hanem Babits. Ő engedte, hogy lejöjjön a cikk. József Attila meg hallgatott rájuk. És megírta. Pamfletjét Babitsról. Talán most. A túlvilágon. Egy fekete mellett. Tisztázzák. Ez is a Nyugat. A lap előfizetőinek – tudhatjuk meg Fenyő Miksától – „kétharmada zsidó lehetett, egyharmada a keresztény középosztályból került ki”. A Nyugat, melynek törekvéseit Andrássy Gyula gróf őszinte érdeklődéssel figyelte. Milyen furcsa ma mindez. A széthúzás nélküli világ? Ahol Karinthy és Kosztolányi felhőtlenül nevethetett ezen: „Légrádyról, a Pesti Hírlap főszerkesztőjéről azt állította, hogy amikor pénzt kért tőle, az leköpte őt, pfuj, pfuj, büdös zsidó, mondta neki és lerúgta a lépcsőn.” Emlékezett vissza Kosztolányi Dezsőné, fölidézve Somlyó Zoltán alakját, az örökké éhes, sötét tüzű költőt; a nagy triászból – Esti Kornél, Kanicky –, Sárkányt. Még hogy Légrády. Finom úriember volt. A legnagyobb tisztelettel beszélt az írókkal. Csodaszép versei mellett ezért is szerették Somlyót. „Istenem, szeretsz-e még?” 2007-ben volt 130 éves a bús, bocskoros, magyar nemes. És akkor? Ott? A Nyugat képzeletbeli trónján, kétségtelenül – Ady Endre. Aki azt mondta, hogy aki már diákkorában nem szeret dolgozni, abból író lesz. Mire gondolhatott? A mérhetetlenül sokat dolgozó Móriczra? Vagy éppen saját magára? Civil munkákra. Az írói, más. Keserű és édes, kibírhatatlan és mégsem lehet nélküle élni. Mert minek. Ady, aki együtt kocsizott Ambrus Zoltánnal, kissé kapatosan, hogy ne mondjuk, berúgva, és fogadott írótársával: másnap tárcát ad az egyik lapnak. Pedig jócskán elmúlott már éjfél.
És Ady, Molnár Ferencnél, a Népszínház utcában, belekezdett. Másnap megjelent a tárca. Ambrus a fejét csóválta. Ez a Bandi! Hát mi ez? Miféle zagyvaság? Merthogy az volt. Se füle, se farka, tarka iromány. Az illető lap következő száma hírül adta, hogy „baleset” volt: a szedő leejtette az összes ólombetűt, s azok huncutul, fittyet hányva a szerzőre, összekeveredtek. Az eset később se jött szóba. Nevettek? Akkor még lehetett nevetni. Pedig nagyon le akarták taszítani a trónról. „A poézis nem a szifiliszes és impotens Ady Endrék, az agyalágyult Juhász Gyulák (…) előjoga..” Istenem! Hát kié e jog, ha nem az övék? Meg persze Kosztolányié is, aki Babitsnak írta ezeket a sorokat egy levélben. Azé a Kosztolányié, akiről azt írta Szabó Dezső, hogy ő a magyar Rilke. Csakhogy Rilke csak Rilke, míg Kosztolányi rilkissimus! Kosztolányié, aki odaállt Kun Béla elé, hogy márpedig ő szívesen részt venne ebben a kommünben, vagy micsodában. Mire Kun Béla lassan kihúzta íróasztalfiókját, hogy revolveréért nyúljon. – Nézze, kedves Kosztolányi, a kommünnek nincs szüksége költőkre. Fájt ez a költőnek? Akit sohasem érdekelt a politika? „Az elefántcsonttorony még mindig különb hely egy pártirodánál.” Írta az a Kosztolányi, „akiről a városban azt beszélik, hogy rákja van. Mosolygunk rajta. Mi tudjuk, hogy nem az.” Pedig, dehogynem. Nem epulis. Nem sarcoma. Carcinoma. Szilvamag nagyságú, lángoló, vörös folt a fogínyén. Ötven körül haltak mind. Ő és Somlyó, Karinthy és Babits. Tóth Árpád korábban. Szép Ernő is csak volt. Kézcsókolom, az összes nő kezét. Szörnyen haltak. A Nyugat? Él Füst Milánon, Szabó Lőrincen, Hajnal Annán, Vas Istvánon, Kálnokyn át Nemes Nagy Ágnesig, Pilinszkyig és Rákos Sándorig, Gergely Ágnesen át Vasadi Péterig. A lap – meghalt. „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. / Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.” Hacsak 2017 decemberében két ifjú, pesti sétáján ki nem ötli: mértékadó folyóirat kellene…
Koppány Zsolt