NAPÚT 2008/1., 115–119. oldal
Tartalom
Dobás Kata
Aranyleves kanalazása
Zsávolya Zoltán
Nyugat-fixáció
Költőnek született
Sebők Éva pályaíve
Sebők Éva József Attila-díjas író-költő életében 2007. július 12-én kerek évfordulóhoz érkeztünk. Nem könnyű egyetlen mondatban jellemezni egy rendkívüli teljesítményekben gazdag, ma is napról napra gyarapodó életművet. Vannak öntörvényű lírikusok, akik a vers szerkezetének szétdarabolásával, a nyelv kisugárzási tartományainak határtalanná tágításával, vagy éppen ellenkezőleg, szándékos limitálásával tárják föl a megfejthetetlent, s öntik formába a megfoghatatlant. Mások bármelyik tradicionális műfajban megújulnak, fölfényezik, fölfedező értékűvé finomítják a hagyományos struktúrákat.
Az 1927. július 12-én, Szegeden született költő, író, műfordító Sebők Éva egyik alaptípusba sem sorolható. Öntörvényű alkotó, aki minden versmondatért, minden szóért megküzd-megszenved. Határtalan könnyedség, elegancia, nyelvi kifinomultság, kötött és kötetlen ritmikai elemek végtelen-számtalan variációja, kimondhatatlan sebezhetőség és érzékenység fonódik a költeményeiben erőteljes és törékeny egységbe. Törékeny és erőteljes – látszólag egymásnak tökéletesen ellentmondó fogalmak, de az egység a paradoxonok logikáján túl, a szó szoros értelmében is megvalósul az életműben. Otthonosan és kicsit idegenül mozog a konkrétumok világában. Szepes Erika kiváló, filozofikus, az életmű minden színére-árnyalatára rezzenő monográfiát írt Bíborban és feketében az ezredvégen – Sebők Éva mítoszai (Széphalom Könyvműhely, 2003) címmel. Az ő szavaival élve, „a földi felnőtt-lét idegen terrénum Sebők Éva számára. Ha már ki kellett lépnie gyermekkora otthonosságából, olyan felnőtt-imázst állít maga elé, ami a lényegénél fogva emelkedik felül a normálisok világán: a költő-létet prófétaként akarja megélni.” Sebők Éváról a következő szavak jutnak eszünkbe: tradicionalizmus, létfilozófiai teljesség, légies könnyedség, suhanás. Ez utóbbi szót ő maga mondta első, még 1986-ban elkészített interjúbeszélgetésünk alkalmával.
A régi, barátsággá mélyült ismeretség éveiben e sorok írója szinte napra készen, aktívan figyelte Sebők Éva életművének differenciálódását. Az ötvenes évektől 1987-ig keletkezett Sebők Éva elképesztő méretű műfordítói oeuvre-ja, amelynek során többek között a lengyel irodalom emblematikus alakjainak tolmácsolásával ejtette bámulatba a szakmát. E korszakban az istenélménnyel, létfilozófiával foglalkozó költészet bizony nem volt kifejezetten előnyös belépő az irodalomba. Sebők Éva a csendes ellenállók méltóságával soha nem próbált behódolni a trendi elvárásoknak, siránkozás, sebei nyalogatása helyett létrehozta a műfordítások mellett a gyermek- és ifjúsági irodalom alapműveit: a Boholy című csodálatos, költői meseregényt, a Koboldos című verskötetet, számos mesefüzért, verskötetet.
Sebők Éva a költészet és a valóság, a mese és a mindennapok világát ötvözi úgy gyermek- és ifjúsági műveiben is, hogy a tárgyak, a jelenségek nem veszítik el a kontúrjaikat, hanem lebegővé, sokjelentésűvé változnak át. Egyszerre valósítja meg azt, amit az esztétikában Hegel nyomán meghatározatlan tárgyiasságnak, a zeneelméletben polifóniának nevezünk. Ha léteznek ilyen leg-ek, akkor ő egyike a modern meseregény legtehetségesebb képviselőinek, aki öntörvényű prózai világot teremt, ráhangolja a gyerekek fülét a modern álomlátásos költői próza szubtilis akkordjaira, megismerteti velük a szubjektív regény és novella sajátos színeit. Az ő alkotásaiban is elmosódik a felnőtt- és a gyermekirodalom határa, érthetőségében minden mondata közelít a legkisebbekhez, igényét és színvonalát tekintve megfelel a rangos felnőttirodalom mércéinek, pontosabban ő maga bizonyítja, hogy nincs afféle „külön mérce”. Sorolhatjuk immár népszerű gyermek- és ifjúsági munkáit: Állatszálloda (1959, 1980), Mese az állatgyerekekről (1963), Hangmadár (1968, 1978), Mimóza (1970, 2001), Boholy (1976), Koboldos (1978), Denevérkönyv (1982), Libikóka (1982), Tapóka (1986), Tip-top tárlat (1988), Hiszőke (1990), Millabella (2000), Hazacsavargó – mesehúszas (2001), Seregélytánc (2005). A suhanás és a lebegés a világ egyik legfinomabb kis állata, a denevér leglényegesebb tulajdonsága. Sebők Éva egykori beszélgetésünkben e két fogalmat alapvetően fontosnak tartotta mind a költői prózájában, mind a költészetében. Alapvetően fontos még az árnyalatnyit szomorkás, szívet szorítóan filozofikus humor, amely – mivel gyerekekről van szó – a gyermek- és ifjúsági művekben általában a lét pozitív alternatívái mellett teszi le a voksát. Ebben a tekintetben kivétel a Boholy, bár a mese világirodalmában is előfordul nemegyszer, hogy a művek felemelően tragikus végkifejletbe torkollnak. A Boholy végkimenetelében a nagyok és a kicsik világa elválik egymástól, ám az író úgy érzi, ez a pillanat, amikor a kicsikből nagyok lesznek, szükségképpen bekövetkezik előbb-utóbb mindenkinél. Az író missziója többek között, hogy fölkészítse a gyerekeket a kamasszá, majd felnőtté válás nem minden szempontból vidám pillanataira is.
A rendszerváltozás küszöbén, 1989-ben robbant be a lírába a Jégkarc című kifinomult, intellektuális verskötettel. E könyv valóságos reneszánszát indította el a pártállami években elfojtásra kényszerült, primer költői énnek. És soroljuk tovább a kötetcímeket: Belső sáv (1994), Koronatanú (1997), Félsötét (2000), Kettős könyv – haikuk és kontemplatívák (2005), Mibenlét (2007). Szepes Erika jellemzését idézve: „Már a kötetcímek is beszédesek, a Jégkarc valami hidegen fénylő, kemény, tiszta kontúrú ábra, a rézkarc művészi örökérvényűségét és a jég olvadásának mulandóságát, e két éles ellenpontot ötvözi telitalálattá egyetlen két szótagú szóban. A címek különleges erejét kiváltképpen figyelemre méltónak tartja Sebők Évánál Tarján Tamás (Sebők Éva: Belső sáv, Vigília, 1995), Iszlai Zoltán (Illúziók és bölcsességek, Magyar Hírlap, 1995. V. 12.), Rónay László (Sebők Éva: Félsötét, Vigilia, 2000/11), Prágai Tamás („…csak Istennek tetsző arcomon…”, Napút, 2000/6), Baán Tibor (Aviatika, Magyar Napló, 2002/1), Pósa Zoltán (Sebők Éva köszöntése, Élet és Irodalom, 1987. július 10).
A Jégkarc a filozofikus paradoxonok harmóniába simuló egységét és a harmónián belüli feszültségek intenzitását valósítja meg. »Mint ózonpajzs borul föléd a múlt – avagy gyermekkor néven talán jobban ismered« – üti föl a költő a Sebezhető című költeményt. A kép csodálatosan asszociálja bennünk a védettséget és a védtelenséget, amit az ózonpajzs a valóságban is egyszerre testesít meg: a belterjességet és a tágasságot. A pajzs alatt »titánokat, törpéket, titkokat« egyaránt találunk. Ám a költő, amint fölkeltette bennünk az interiorizált élmények otthonosságának tudatát, rögvest le is rombolja azt. Tévérzetnek nevezi. »Hiszen sebezhető vagy rajta át«. Világok cikáznak keresztül rajtunk, pedig látszólag csupán néhány szó került új konstellációba. A költészet szavakból épül, szövedék polifonná finomul a versmondat, szonátává finomul, szélesül a teljes költemény.” Belső sávvá (1994), amely föltárja a lélek szubtilis tájain bolyongó egyetemesség törvényeit. Ő maga így vall a Belső sáv kapcsán a vers geneziséről: „Valóban, megírni sokkal könnyebb a költeményt, mint elmondani, miként született. Igen korán kezdtem a versírást, már ötéves koromban. Mert amikor kérdeztek valamit, válaszoltam és kiderült, hogy az vers. Versben kezdtem el beszélni és soha nem okozott nekem nehézséget írni sem. Verset alkotni jóval később voltam képes csupán, amikor már tudatosan lettem költő. Egyszer csak elkezdtem bányászni magamban és kiderült, hogy mondanivalóim is vannak, és azokat kellene versbe önteni. Amikor transzcendens és légies gondolatokat akartam elkapni és megfogalmazni tudatom belső sávján, kiderült, hogy szinte a lehetetlennel határos birkózást folytatok a gondolatokkal, amíg sikerült őket úgy papírra vetnem, hogy elégedett legyek a végeredménnyel. Amikor már elkészült a mű, a tulajdonképpeni munka akkor kezdődik rajta, mert ez idáig csak a szülés nehézségeit érezte az ember. A valódi megformálás és a csiszolás, a teremtés kínszenvedése csak ezután következik. És végül egy pillanat, a termékeny pillanatok csúcsa, mintegy kvintesszenciája, amikor az ember azt mondja: kész. A Belső sáv a kívülálló számára is végérvényesen manifesztálódik.”
Sebők Éva Koronatanú című verskötete 1997-ben jelent meg. E sorok írójának erről a könyvről jutott eszébe, hogy az éterbe karcol vékony hegyű, kifinomult palavesszővel örök érvényű ábrákat, amelyek az angyalok testvérévé teszik az olvasót. Ért ugyanakkor ahhoz a varázslathoz is, hogy a decens látomást földibb méretekre szabott tekintetek is élvezhessék. Lacrimosa – utal egy gyönyörű vers a könnyező Máriára és a vérző Krisztusra. A költő elképzel egy kételkedő lényt, akinek viszont az égi jel valószerűvé teszi az evangéliumi látomást. Aki ennyire megfoghatatlanul, már-már anyagtalanul bánik a nyelvben inkarnálódott anyaggal, nyilvánvalóan zenész, a szavak nem mindennapi, hanem nagyszerű, kivételes tehetségű muzsikusa. „A felnőtteknek akkor már negyvenhányban? – aligha volt nevethetnékjük, de mi kuncogtunk, vihorásztunk, ne haragudjatok érte” – imigyen fejezi be a B-moll című költeményt. Belső muzsikára hangolt konkrét élmények ellensúlyozzák újra a megfoghatatlan, belső szimfóniát. Az aranymetszés jut eszünkbe a gyönyörű versek ízlelgetése közben. Sebők Éva a szabálytalanság látszata mögött megtalálja az örök érvényű harmóniát, a sorokba kódolt végtelen zenét. „Valaha a párbeszéd – pár beszéd: mint a pergetett lépes méz csordogált ajakról ajakra” – így szól a Kétágú síp című vers, amelyben a szavak a lótuszevők szigetére menekülnek. És átérzik – Ferch Magda gondolatait idézve – Nessus kínjait (Ferch Magda: Nessus-ing és költészet, Sebők Éva, a koronatanú, Magyar Nemzet, 1997. VII. 18.). Könnyedebb képekre is utalva, Sebők Éva kóbor lovagnak, lézengő ritternek, bolygó hollandinak látja az utcán elé bukkanó járókelőket. A költő Koronatanú című kötetében a korábbi Jégkarchoz és a Belső sávhoz mérten rendhagyóbb, szabad versesebb, játékosabb. Ám aki olvasta a Boholy című szürrealista gyerekregényt, tudja, hogy a költőnő a határsértésekhez is vonzódik, azokhoz a nagyszerű játékokhoz, amelyeket csak vér-komolyan szabad játszani. S azokhoz a legszebb hazugságokhoz is, amelyeket állítólag Gauguin nevezett a költői hazugság mindenható igazságainak. Amelyeknél nincs szebb és igazabb túlzás.
A Kettős könyv című kötet kettős csoda. Műfaji meghatározásként áll a Haikuk és kontemplatívák alcím. Azt jelzi, hogy Sebők Éva eljutott a formai fegyelem és az ökonomikus gondolkodás oly magas fokára, hogy kötetnyi költeményt bocsátott közre a talán legkötöttebb rövidvers-formációból, a haikuból. És olyasmire vállalkozott, amire kevesen képesek: hitelesen elmélkedik a saját költeményeiről is. A Félsötét című verskötet – tőle kicsit szokatlanul – kemény, már-már férfias szorongásos képzeteket kelt. Ingmar Bergman filmtrilógiájának záróköve, a csend egyetemes rémülete árad e sorokból: „Ama szobában drámai / denevérek surrognak halkan / mindent betölt / az őshervadás szaga.” A kötet vezérmotívuma egyébként a méltósággal viselt szenvedés. Az egyetemesen reánk szabott metafizikus fájdalom is szót kér: „Nemlétező vonat suhan / hangsebességgel – hangtalan – / mellettem el. / A kozmikus tér rádőlt a világra.” (Tremolo). A költő hangot ad az egyes emberre, a szubjektumra mért szorongásnak is, amikor a magány félelme arra késztet bennünket, hogy a „semmi tág szemébe” nézzünk. Az ősi halálfélelem mindenütt ott vibrál, hogy végül a lélek – a Consolatio című vers tanúsága szerint – az isteni teljességélményben leljen megnyugvást. Ám a költő mindig is tisztában volt azzal, hogy Sziszüphosz köve a csúcson egy pillanatra nyugszik csak meg, majd legördül. Annak a pillanatnak a boldogsága viszont feledhetetlen: „Most megtalálom / amit rég kerestem / s nem érdekel hogy újra / elveszítem”. A kötet első „felvonását” képező Félsötét ciklusra jellemzők a kifinomult metaforákba rejtett-burkolt paradoxonok, amelyek aztán érzékletes képrendszerré sűrűsödnek: „Verssor repült át fejem felett. / Némaság szülte. Szárnya volt / mint egy madárnak. / Néztem tűnését – amint a messziben / magába zárta a pára.” A második nagy ciklus, a Belső táv költeményei a címhez híven személyesebbek. Olykor váratlanul előbukkan belőlük az örök meseváró gyermek, amelyet Sebők Éva ezoterikusan költői gyermekkönyvek (Boholy, Mimóza, Denevérkönyv, Tapóka stb.) alkotójaként is megőrzött magában. Az Oraculum Vitae-ben a végtelenség jelzőtüzeihez vezető utakat számára először az Óz, a nagy varázsló című meseregényből és filmből egyaránt közismert sárga út sejteti. A végtelenség jelzőtüzeihez érkezni: az emberi törekvések netovábbja. Ám őrangyalunk vigyáz reánk, s óv bennünket attól, hogy valaha is célba érjünk. A csúcsok sem azért vannak, hogy végérvényesen meghódítsuk őket. Sebők Éva leheletfinom kövekből épített magának és olvasóinak misztikus univerzumot. Eme mindenségben egyként otthonos Fellini Gelsominája, Maeterlinck kék madarának kis vándorai, s a már említett Óz csodáját kereső Dorothy. Sebők Éva az élet legsúlyosabb kérdéseiről is megejtő egyszerűséggel, már-már krisztusi szeretettel beszél. Tudja: „A jövő mindig lépéselőnyben van. / Utolérése: látszatsiker. / Lekörözni pedig csak egy módon lehet – lehetne – / de attól mentsen meg az Isten.”
A tavalyi ünnepi könyvhétre jelent meg Sebők Éva Mibenlét című könyve, a Széphalom Könyvműhely gondozásában, amelyben új, korábban legfeljebb folyóiratokban közölt költemények vallanak élet és halál alapkérdéseiről, a hitről és a kiemelkedő költő méltóságával napjainkról. Vagy inkább: a jelen, a múlt és a jövő megbonthatatlan, tradicionális egységéről. A feltétel nélküli istenhit, a létfilozófia démonaival folytatott küzdelem, a küldetéstudat és mindezek groteszk fonákja, a koboldos-prófétai magatartás, az irónia, a frivol, az abszurd iránti fogékonyság mind-mind jelen vannak e sokarcú lírában. A Mibenlétben kizárólag az utóbbi néhány évben keletkezett költemények szerepelnek. A mindennek végső értelmet adó hit, a biblikus tónus szinte minden verset áthat, és szinte ezzel egy ütemben jelenik meg az ironikus kétely. „János evangéliuma szerint / egyszerre folyt vér és víz. / Bor. Vér. Víz. Mindegyikben / föllelhetők a szent keveredés / elegyedés-vegyülés titkai / s egyáltalán a szentség” – írja a költő Vízválasztó című költeményében. Az összetett metafora emlékezetünkbe idézi földi létezésünk kétarcúságát, vagy például azt, hogy Isten képére teremtett egyéniségünknek van halandó és halhatatlan szegmense. Egy dolog biztos, vallja a költő: a vér nem válhat soha vízzé, még az elegyen belül sem. Sebők Éva látszólag nagyon egyszerű, kézenfekvő metaforát is képes találni a földi létezés ambivalenciájára. Kevesen tudják, hogy az ősemberi lét szimbólumává lett Neander-völgy egy Joachim Neander nevű zsoltárköltőről kapta nevét, aki hite miatt üldöztetve bujkált az ősember barlangjában. „Két szellem száll / Neander-Tal – a völgy fölött: / az ősi ember – ember-ős – / és Neander. Az üldözött.” A sok érett, összetett, sokszólamú vers megindítja az olvasót. Sebők Éva a groteszk, csúfolódó verseiben és a létfilozófia alapkérdéseivel szembesülő művekben is arra törekszik, hogy a költemény a szó hagyományos értelmében is esztétikus, magyarul: szép legyen. Ez a törékeny szépség valódi lírává oldja a nehéz filozófiai üzeneteket, a nagy gondolati költeményeket, például az Ugyanaz hétszer című héttételes gondolati verset. A kötet föltárja földi és földön túli mibenlétünk természetét, bizonyítván Heideggernek azt a gondolatát, hogy vannak pillanatok, amikor a lét mibenlétét önmagában a filozófus megragadni képtelen. S ekkor jön a költő, aki átvágja a gordiuszi csomót, s képes kimondani a kimondhatatlant.
Sebők Éva azzal ünnepelhette születésnapját, amivel kevesen büszkélkedhetnek. Korunk meghatározó költőjévé vált, miután már más műfajokban, a szépprózában és a műfordításban is bizonyította eredeti tehetségét. Szepes Erika revelációerejű Sebők-monográfiája, a Bíborban és feketében az ezredvégen okkal-joggal sorolja őt a nagy modern mítoszteremtők közé. Szerinte Sebők Éva a huszadik századvég, az ezredforduló csöndes vátesze, aki „a költő-létet prófétaként akarja megélni”. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés költőt aligha illethet.
Pósa Zoltán