NAPÚT 2008/1., 112–114. oldal
Tartalom
Jenei Miklós
Humoreszk Házsongárdon
Pósa Zoltán
Költőnek született
Aranyleves kanalazása
Lackfi János: Halottnéző. Noran, Budapest, 2007 |
Ennek belátásához érdemes a címből kiindulni: Halottnéző. Bár az elbeszélő mindösszesen egyszer nevezi magát halottnézőnek, azt is a regény végén, a szöveg különböző pontjain olyan utalásokkal él, melyek előremutató szereppel bírnak. Ha megvizsgáljuk a könyvben fellelhető tekintetek, egymásra nézések és az ezzel szorosan összefüggő apák képének leírását, arra jutunk, hogy ezek valamiképpen érintkeznek a halott apa előképével.
„Jancsika”, az elbeszélő a mindenkori kiskamaszok életét éli, iskolába, zongoraórára jár, barátokat szerez és lányokkal ismerkedik meg. Nem lehet véletlen, hogy a Halottnézőben szereplő kislányok többségének nincs apja, és ezt az elbeszélő minden egyes alkalommal le is jegyzi: „A Krisztinek persze nem volt apja, ahogy sok más lánynak sem a környéken, illetve csak évi egyszer, minden születésnapjára eljött, és hozott dolgokat. A férfiak itt valahogy nem bírták a gyűrődést, leléptek vagy beadták a kulcsot, jó, ha a tartásdíjat fizették.” Az elbeszélő állítása szerint a lányoknak általában van apuka-története. Ha apjuk nincs is, de történeteik mindig vannak, így az általánosítónak tűnő megjegyzések után nem sokkal ennél is konkrétabban mesél el egy történetet, amikor is Ági az apukája alkoholizmusáról, majd teljes lesüllyedéséről beszél.
Jancsi persze szerelmes is, méghozzá reménytelenül: „[…] soha rám se nézett, és ha mégis összeakadtunk egy iskolai lépcsőfordulóban, ha mégis összeakadt a tekintetünk, hát az Ancsa tudott úgy nézni rám, hogy közben nem rám nézett, az egész világra nézett inkább, és én ebben az egészben nem voltam benne. Átnézett rajtam, ahogy én átnéztem a madarakon, csakhogy az ő átnézése sokkal erősebb volt […]”. A tekintet megfoghatatlanságának jelensége megismétlődik a könyvben, amikor is Ancsára való várakozás közben Jancsi az iskola nevét viselő Georgi Dimitrov, „bolgár szabadsághős” falba tett arcképét dobálja hógolyóval. A szobor halott szembogarának ilyeténvaló említése lényegesebbnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a szövegrész szinte közvetlenül az Ancsával való reménytelen kapcsolat megfogalmazása után áll.
Lackfi Halottnézője időnként felidéz vagy szerepeltet olyan műfajú szövegeket is, mint például a fiktív levél. Jancsi el nem küldött levelei között akad egy, pontosan a regény közepén, melyben a tekintetek egymásba kapcsolódása egy pillanatra lehetségesnek tűnik: „Persze hülyeség az egész, hiszen sosem ismerlek meg Téged, ha az az áldott torokfájás meg nem akadályoz az éneklésben, lehet, hogy egymás szemébe néztünk volna, tekintetünk talán az egymáséba is fonódik, de semmi több, nem tudom meg, hogy Te vagy Te, sem pedig Te, hogy Én vagyok Én.” A feltételes mód jelzi, hogy bár a képzelet szintjén lehetséges a másik megismerését lehetővé tevő egymásra nézés, a valóságban mindez elmarad. Ugyanitt hangzik el a végzetes jóslat is az apa szájából, aki magát feleslegesnek ítélve öngyilkossággal fenyegetőzik, mely végül csak a tizenharmadik részben történik meg.
A „Bámul rám a halott üvegszemével” című, utolsó fejezetben a vészjósló előjelek egyre sűrűbben jelentkeznek. A cím egy kitömött kakas leírásából vett részlet, és egyértelműen rímel az eddig elmondottokra. Ezen rész elején Jancsi egy könyvet olvasva azon kezd el elmélkedni, hogy milyen lenne mások bőrébe bújni. Két oldal erejéig láthatjuk őt, amint idős öregúrként, a Népsportot olvasgatva, otthon tölti délutánját feleségével, akivel a későbbiekben már a kórházban találkozunk. A feleség halotti ágyánál nevezi magát az elképzelt Én halottnézőnek, majd hirtelen váltással a kardigános öregember már Jancsikát nézi, ahogy könyvet olvas, és eltűnik a „semmi hullámain”. Az Én-Te tükröződés képzetét ezenfelül az is megerősítheti, hogy a regény elején már felbukkant ugyanez a figura a kórházi linóleumozott folyosókon, a Népsportot olvasgatva. Úgy tűnik, Lackfi műve nemcsak az Én-Te és a tekintetek szintjén alkalmazza a tükrözés módszerét, de az egész regény – valamiféle belső logika alapján – ismétlődéseken és tükörképeken alapul. (Ehhez érdekes kiegészítésként szolgálhat a könyv borítója is.)
Az elbeszélő egyetlenegyszer mulasztja el a halott tekintet leírását, amikor is belépve házuk egyik szobájába, a valóságban is szembesül felakasztott apjával. Így válik érthetővé a szintén az utolsó fejezetben található, az elbeszélőnek önmagára vonatkoztatott megjegyzése, melyet a tetőtér beépítéséhez szükséges szögek kiegyenesítése közben mond: „[…] a szeg S alakba hajlott, akár valami horog, lógtam ráakadva mindörökké, ámen.”
Lackfi ismétlődéseken és tükrözésen alapuló módszere persze korántsem új keletű dolog. Mégis ezek segítségével érthető meg, hogy az elbeszélő fiú apjának a halála nem egy hirtelen, hanem egy minden oldalról jól előkészített döntés következménye. Egy ilyen tett esetében szinte az összes tényező fontos lehet, akár a szereplő közvetlen környezetére, akár magára a korszakra gondolunk. Ez utóbbi már csak azért is érdemes lehet további vizsgálódásokra, mert Jancsi apjának állításai, fenyegetőzései szinte kivétel nélkül az elhibázott rendszerre vonatkoznak. A fiú igyekszik távol tartani magát mind ettől, mind anyja álláspontjától, mely szerint Isten nem létezik, vagy ha mégis, kísérletező tudósként bánik az emberekkel. Jancsi igyekszik kívülállóként, igazi halottnézőként viselkedni, ami ahhoz segíti hozzá a mű folyamán, hogy a saját nézőpontját alakíthassa ki, és ne másokét fogadja el válogatás nélkül. Talán emiatt is lesz egyedül ő képes arra, hogy a körtefa levelein játszó fényeket egy nagy család aranylakomájának lássa.
Lackfi János Halottnézője ugyanakkor első olvasásra könnyed és rendkívül szórakoztató olvasmány. A történések és különböző szólamok szinte észrevétlenül folynak át egymásba az író jellegzetes stílusában. Az olvasó és a regény mégis furcsa módon viszonyulnak egymáshoz. Ezt a kapcsolatot leginkább a Kalapos Ember esetével lehetne szemléltetni. A Kalapos Ember a szövegben fel-felbukkanó, sejtelmes és vészjósló alak, akitől Jancsi állandóan retteg. Mi, olvasók tudjuk ugyan, hogy a figurát csakis egy kiskamasz fantáziája növelhette ilyen nagyra és gonoszra, de a regény végén mintha mégsem teljesen nekünk lenne igazunk. Lackfi könyvével pontosan így van az ember, első látásra ugyanis mi, olvasók azt látjuk, hogy a műben inkább a gördülékeny nyelvezet és az ironikus humor van túlsúlyban, azonban a regény elolvasása után mintha mégis Jancsinak kéne igazat adnunk, aki az időről időre jelentkező baljóslatú motívumokat, a Kalapos Embert komolyan veszi.
Dobás Kata