NAPÚT 2008/1., 28–30. oldal
Tartalom
Prágai Tamás
A szabadulóművész
Oláh Tamás
Cédrus
Egy ajándék nap. Legyen ez a szabadon kezelt téma százötven sornyi gondolatfutamokhoz, rövid írásokhoz – fordultunk többekhez a szökőév alkalmából.
Szakonyi Károly
Idő, idő…
Kopogni kell, csak akkor engedik be az embert. Az ápoló kinéz a résen. – Kihez jött? – A látogató megmondja. Az ápoló bólint, kitárja a kilincs nélküli fehér ajtót. A recepciónál a nővér felnéz a pultra terített lázlapokról, az ápoló említi neki a beteg nevét, erre bólint, tovább dolgozik.
Társalgó vagy étkezőhelyiség.
Asztalok, szerteszét álló székek. Némelyiken csíkos köpenyes, pizsamás, papucsos alakok. Kócos hajú, fejét mellére ejtő csontsovány nő. Borostás ábrázatú, fogatlan férfi. Fiatal lány, két kezét laza pulóvere ujjába dugva ül, a semmibe bámul.
– Évához jött? Évához? Évához jött az úr! – követi lépteit ugrándozva egy kopasz emberke.
– Nem Évához jöttem…
– Nem Évához? Nem Évához jött!
– Üljön le, Gábor bácsi! – ragadja karon az ápoló a kis kopaszt.
A látogató bekopog az egyik szobába. Csend. Akihez jött, alszik. Fekszik hanyatt az ágyon, az éjjeliszekrényén alma, ásványvizes palack, sütemények, mobiltelefon, szemüveg, orvosságok.
A látogató kihúzza az ágy alól a támlátlan ülőkét, letelepszik, vár.
A férfi az ágyon fel-felszusszan, mintha a szemhéját is felhúzta volna, de aztán újra a csukott szem, a félig tátott száj, a borotválatlan, sárgás, ráncos arc.
A karja a takaró fölött, csuklójába döfött infúziós tű. De nincs bekötve a műanyag csövecske. Az állványon üres infúziós üveg.
Megérinti a csontos kezet.
– Itt vagyok… barátom. Bejöttem…
A beteg lassan felpillant. De megint lehunyja a szemét, és csak sokára néz fel újra.
Int üdvözlőn, kicsi mosollyal.
A látogatónak összeszorul a szíve. Megpróbálja látni a barátja régi arcát. Elképzeli. Elképzeli a nagy nevetéseket, a komoly, okos beszélgetéseket, a közös utakat. Vidéki éttermekben az ízes vacsorákat. – Sört! Jéghideget! – És amikor hozta a pincér, a barátja a palackot az arcához szorította, érezni akarta, hideg-e valóban. – Meg vodkát! Hozzon nekünk vodkát…
Őszi sétákra gondol a látogató, hosszú vonatutakra a végtelen orosz tájakon. Moszkva felé. És színházi bemutatókra, a bankettek harsány derűjére.
– Vizet…
Megkeresi az éjjeliszekrényen a poharat.
– Kicsit ülj föl… így nem tudod.
Itatja. Mellécsöppen.
– Kivigyelek a napra?
Csak egy bólintás.
– Talán a járókerettel…
A terasz berácsozva. Néhány valaha fehér műanyag szék. Az egyiken összegörnyedt alak cigarettázik. Mohón, mintha a szomját oltaná.
– Itt jó lesz?
Megint csak bólintás. Lassú, csosszanó lépések, nehézkes leereszkedés a székre. Sóhaj.
– Vége a dalnak…
– Dehogy! Felépülsz…
Üresen csengő szavak. Riadtság a szavak mélyén. „Felépülsz.” Csend. A csendben keserű mosoly. A csend kegyetlen percei.
Aztán: – Holnap… – nehezen törnek fel a szavak. – Holnap átvisznek egy másik osztályra. Nem tarthatnak itt… És ott aztán… Nekem ne mondják… tudom, hogy csak orvosi kísérlet… Presztízs…
– Holnap?
– Holnap.
– Úgy tudom, holnapután… Nekem a doktor azt mondta. Nyolcadikán.
– Mért, ma mi van?
– Ma hatodika. Hatodika van.
Feltekint, megrebbennek a szempillái. Szemében apró csillanás.
– Nem hét?
– Nem. Hat. Tudom.
Még erősebb a csillogás. Mintha az arca is kisimulna. – Akkor egy nap… egy nappal… Egy nappal később. Mert ott… – Legyint.
Többet nem szól, csak néz maga elé. A látogató beszélgetne, de képtelen. Mit mondjon? Miről beszéljen? Hogy mi van odakinn, meg hogyan mennek a dolgok? Minek? Tehetetlenségében megnémul.
– Bekísérjelek?
A beteg megrázza a fejét. Nem, még maradna. Maradna egy kicsit. Amíg még ide süt a nap.
A rácsok árnyéka rájuk rajzolódik.
– Akkor még egy nap – suttogja a beteg. Csak a szájmozgásáról lehet leolvasni, de a szeme csillog. – Egy nappal később… egy nappal…
A cigarettázó feláll, elmegy mellettük behúzott nyakkal.
Ülnek ketten a téli napban. Mintha valahol egy francia kisváros kávézójának teraszán ülnének. Vagy Szigligeten a kocsmában. Vagy Nagymaroson, a Duna-parton. És várnák a marinírozott halat. A sört. Mintha…
Mert a nap ugyanúgy süt. Hideg februári fénnyel. A nap ugyanolyan.