NAPÚT 2008/1., 25–28. oldal
Tartalom
Ladik Katalin
Ajándék-álom
Szakonyi Károly
Idő, idő…
Egy ajándék nap. Legyen ez a szabadon kezelt téma százötven sornyi gondolatfutamokhoz, rövid írásokhoz – fordultunk többekhez a szökőév alkalmából.
Prágai Tamás
A szabadulóművész
– Ha tanúvallomásnak még hinni lehet – magyaráz Durbincs Aladár, és nagy pókhasával megtámasztja a pultot, melynek szélére úgy vannak fölakasztva a féldecis, decis és kétdecis mérőedények, mint a spulnira fűzött apróhal sikeres keszeghorgászat után, olyan szép, csillogó rendben –, ha hinni lehet egyáltalán tanúvallomásnak, ezekben a mai időkben – biccent, és orrát megtörli egy konyharuhában –, Kövess Gyulát utoljára a Palace Hotel tetején, aztán még egyszer a kerületi Tüzép szénraktárában látták, a dorogi és a német brikett szomszédságában; a szabadulóművész ekkor sildes vászonsapkát viselt, mondja Durbincs a Veltelini borozóban, miközben jobb karjával a bádogozott pultra támaszkodik, és bal karjával a háromlyukú tartály egyik rekeszébe mártja a hosszú nyelű, decis mérőhengert, és a száraz fehéret balról jobbra, majd jobbról balra kevergetni kezdi a a mérőhengerrel, vagyis „locspocsol”, és közben, laza csuklómozdulattal a régi sportújságokat lapozza, mint egy artista, mint egy zsonglőr, bal kézzel kever, jobbal lapoz – a Palace Hotel tetején, melynek hatodik emeletét teljesen elsodorta az ágyúzás november negyedikén – az orosz tankok aznap acélbuborékokat fújtak Budapestre –, és az elegáns szállodai ajtók azóta úgy verdesnek a szélben, mint a lepkeszárnyak.
Többen állítják, hogy Kövess a Palace tetejéről nézte végig december hatodikán a pufajkás felvonulást. Lábát, mondják ezek, a semmibe mártotta, mint egy isten, az ötödik emeleten, a Rákóczi úton pedig vonultak hosszú sorban a vörös zászlókkal és kommunistákkal megrakott Csepel teherautók, nagy robajjal, hogy a lakosok becsukták az ablakokat a nagy por, benzingőz és büdösség miatt, de így is hallották a csasztuskákat, de Kövess! az nem!, az inkább kiült az ötödik emeletre, és onnan köpködött lefelé, nem sok sikerrel, mert a teherautók az úttest közepén vonultak, és erős, metsző északi szél is fújt, és a köpéseket egészen a házfalnak szorította. – Nem én találom ki mindezt – állítja Durbincs, és kavargatja tovább a száraz fehéret, nehogy „leüljön” az a bizonyos testes anyag, melyet a borok tisztelői „phlegma vini”-nek, egyesek (az alkoholisták) viszont csupán „bortakonynak” neveznek, és közben egy régi szabászollóval vagdossa ki a sportélet atlétáit, ezeket az acélsodronyizmú fenegyerekeket a sportlapokból. A Veltelini borozó tele van már a sportélet csillagaival, több rétegben borítják a zöldre mázolt falakat ezek a fekete-fehér újságkivágások, előliffennek a Borivók tízparancsolata és Vörösmarty Fóti dala közül, és egészen beborítják a zöldre mázolt lambériát. Hihetetlen memóriájával, ami kiváltképp a sportélet terén mutatkozik meg, Durbincs komoly hírnevet vívott ki magának, nemcsak a törzsvendégek, de még a kerületi nagyságok körében is. Mert az, hogy valaki egyaránt ismerje a Ferencváros és az Újpest, illetve az MTK meccseit visszamenőleg, nem igazán figyelemfelkeltő, sőt, ezekben a zavaros időkben szinte állampolgári kötelesség, de ő nemcsak a csatársort és a hátvédeket sorolja fel, ha sor kerül a 49-es vagy a 52-es rangadóra, tévedhetetlenül, hogy azt bárki megirigyelné, hanem a gólokról is megvan az egyéni véleménye, úgy értelmezi a helyzeteket, mint egy Szepesi, és az ilyen véleményformáláshoz a kiváló memória – önmagában – már nem elegendő. – Tehát – jegyzi meg Durbincs – Kövess Gyula. Író úr bizonyára tudja, hogy én nem vagyok az a fecsegő típus; ilyen esetben pedig (mélyet sóhajt, és a levegőt orron át ereszti ki, miáltal olyan hangot hallat, mint egy trombon) kiváltképp óvatos, sőt, elővigyázatos vagyok. De meg kell jegyezzem: Kövess Gyula már az emlékezetes események előtt is jelentős elismerést vívott ki artisztikus képességeivel, így mindennek nem kell kizárólagosan politikai tartalmat tulajdonítani. Hiszen az, hogy Kövess a szabadulás művészetét tökélyre fejlesztette, igazán nem köszönhető pusztán a munkás-paraszt kormány ideológiai térnyerésének. Hiszen ott volt Kövess felesége, tudjuk: és ez a nő bizony igencsak kézbe vette Kövesst, ahogy ezt rossz értelemben mondani szokták. Kövess ugyanis nem volt az a bizonyos „józan személyiség”. Író úr bizonyára érti, amit mondok, hiszen maga sem tartozik kiváltképpen azok közé, akik csak azt nézik, hogy este meglegyen az a három-négy pár virsli – mert manapság már ilyesminek örül az ember –, de az már nem is számít, hogy milyen márkájú az a virsli (holott ég és föld a különbség virsli és virsli közt), sőt, még a romantikára való hajlam is megvan magában, ami ritkaság, maga, ha meg nem sértem, a józan, materialista gondolkodás valódi ellensége; de most nem is magáról beszélünk, hanem Kövessről, aki korlátozó feleségét újabb és újabb trükkökkel lepte meg. Mert annak például, hogy telefonálgasson az asszony, semmi akadálya nincs, ma, a technika korában, amikor magánlakásokban is egyre több a telefon; és nem is lehet megparancsolni, hogy a modern távközlés ezen vívmányát egy ilyen asszony egészen kiküszöbölje életéből; és alkalomadtán fölcsörögje barátnőit, de még Kövess barátait is; kiváltképp olyankor, amikor Kövess arra hivatkozik, hogy aznap ennél és ennél a jóbarátnál üti el az időt. Ezt magától Kövesstől tudom. (És Kövess nem volt a tarokk ellensége, és ezt az egyet meg is értem, bár a kártya nem sport; de közel áll a sporthoz, hiszen példának okáért a futballban is szerepet játszik a véletlen – akárki akármit mond, és a csapat akármilyen felkészült legyen is! –, ez pedig a kártyában egyenesen meghatározó. Ez éltette igazán Kövesst! Ahogy hetekig lelkesedett egy jól megvalósított pagát ultimó, netán egy bemondott huszonegyfogás miatt! De ezt már meg is értem; mivel huszonegyfogást bemondani, ez hosszú tarokk mellett is valódi virtus, a férfibátorság választóvize.) A telfonálgató asszonnyal szemben viszont a következőképpen járt el.
Kövessnek – részben kedvese, Adrienn révén, aki valóságos csillag volt ekkor a Fővárosi Nagycirkusz, sőt, az Országos Cirkusz Vállalat, pontosabban a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat egén – lehetősége adódott, hogy bejárjon az Állami Artistaképző Iskola padsoraiba, és saját szemével kövesse a fiatal artistageneráció kibontakozását – hiszen mindenki tudja, hogy ez a generáció szerzett világhírnevet a magyar cirkuszművészetnek; és még ebből a nagy nemzedékből is kitűnt Humánovics Dezső hasbeszélő számaival. Ez a Humánovics például úgy tudta hasból utánozni Rákosit, hogy már a rendőrséget kellett hívni miatta a Gerbeaud cukrászdában; és gyenge jelleme miatt egyébként sem riadt vissza semmiféle hajmeresztő tréfától. Jó kapcsolatot, mondhatni, meghitt kapcsolatot ápolt tehát Humánoviccsal és tanítványaival Kövess – magyarázza Durbincs, a Veltelini pultosa, akit mennyit ugrattak már a neve miatt! de mennyit!, de ezeket vagy kétdecis mérőedénnyel intézi el, rosszabb esetben pedig kitessékeli a helyiségből az amúgy egyáltalán nem vérmes természetű memóriabajnok, aki jobb napokon ilyen és hasonló történetekkel kápráztatja el a Veltelini törzsvendégeit; de most csak kavargat a mérőedénnyel, és másik kezével egy derékig meztelen atléta kontúrjait darabolja, ügyesen, hogy a fehér szegélyből semmi se maradjon a fénykép oldalán, könyékkel szorítva a régi sportújságot a pulthoz, és azt mondja: – Volt kérem, Kövess ötletében valami trouvaille. De azt mondtuk neki, hogy az ötlet csak lepkefing, ha valóra váltani nem lehet; de ha megcsinálja… de ha megcsinálja! (Durbincs magasba emelte a nagyollót), akkor ő föláll a pultra, mi pedig elhaladunk itt szépen a pult előtt, itt, ahol mutatom, és sorban megcsókoljuk a cipője orrát. Láthatja ebből, mennyit ért nekünk ez az ötlet. Mindezek után a következő történt.
Egyik este Kövess bejelentette odahaza, hogy este Laciéknál alszik, és valóban, fel is kereste barátját. Attól fogva csak várni kellett a telefont, amely idejében meg is szólalt. Kövess vette fel, és bejelentkezett: – Igen, drágám, itt vagyok Jóskáék lakásán. – Mivel mind Laciék lakásán szorongtunk, mert senki sem akart lemaradni arról, hogy ennek az eseménynek szemtanúja legyen, rekonstruálni tudjuk az eseményeket. A telefon rövidesen csörgött Jóskánál (tudja, az a langaléta, aki a sörgyárnál van, annál az asztalnál szokott ülni), de itt már Humánovics egyik tanítványa vette fel, persze Kövess hangján: – Igen, drágám, Kovács Petinél vagyok. – A hívást Jóska azonnal jelentette a főhadiszállásra. Nyomban ezután a telefon ismét Laciéknál csörgött, az asszonyka már vartyogott, meg volt zavarodva, mint a vakegér, aztán néhány másodperc elteltével kicsöngött a süket Kovácsnál, aki akkora luftot rúgott most szombaton, hogy lerepült a lábáról a cipő, aztán megint Jóskáéknál… Író úr, kíméljen meg attól, hogy folytassam. A volt nej végigcsörögte Kövess összes barátait, és persze minden lakásban Kövess hangja vette fel. Hahaha! Hát nem jó történet?!
Hát ilyen volt Kövess! Képzelheti, hogy mindezek után nem volt maradása otthon. Nem is csoda, hogy azon a napon, amikor a pufajkások végigvonultak a városon, és úgy vöröslöttek a teherautókon, mint egy-egy meredező hímtag, Kövess a Palace tetejéről egyenesen a széntelepre menekült, annál is inkább, mert utolsó mutatványának helyszínét előre meghatározta. Azt mondta, el fog tűnni; és ebben még a Humánovics-tanítványok sem kételkedtek. De hogy hogyan? A szénraktárban – látja azt a sarkot, író úr? – na, mit mondjak, egy akkora vagy inkább még kisebb helyen legalább negyvenen szorongtunk, és Kövess azt kérte, hogy a szemünket csukjuk be, valaki számoljon húszig, addig ő és Kovács Peti – az, amelyik luftot rúgott – el fognak tűnni, aztán, miután meggyőződtünk róla, hogy nincsenek a szénraktárban, melynek egyetlen vasajtaját előzőleg bezárták, és a kulcs itt lapult az én jobb zsebemben, de még szorongattam is azt a kulcsot, nehogy észrevétlenül kilopja onnan Humánovics valamelyik tanítványa – akkor ismét hunyjuk be a szemünket, számoljunk megint, és lesz nagy meglepetés. Hát lett is nagy meglepetés, mert tényleg minden úgy lett, ahogy Kövess megjósolta, azazhogy majdnem. Mert az első számolás után mindketten eltűntek, pedig a szénraktárnak nincsen ablaka, és a szén között nem lehet elbújni, az képtelenség; aki ilyesmit állít – mert már ilyenek is vannak, szégyenszemre, már ilyet is hallottam! –, az őrült; de a második számolás után is csak az a süket Kovács került elő, Kövess nem! Hát ez az! Kovács állítja, hogy nem tudja, mi történt, először valami nagy hideget érzett, aztán mintha egy sötét, szénszagú alagútban száguldott volna előre, fejjel lefelé, mint egy bányában, már-már látott valami fényességet, de akkor valahogy kicsúszott félúton abból az alagútból, és megint a szénraktárban találta magát, majd ezután mindannyian alaposan berúgtunk, gondolhatja, valóságos ajándék volt nekem az a nap. Kövess viszont, uram, úgy higgye el, ahogy itt lát, teljességgel eltűnt, és őszintén meg legyen mondva, azóta már többen eltűntek Humánovics tanítványai közül is, ha érti, hogy mire célzok, sőt, egy ideje Adriennt se láttuk, Kövess régi szerelmét; én pedig, ha időnként külföldre telefonálok, mert ez megesik, bár a telefonokat állítólag egytől egyig lehallgatják, úgyhogy ez korántsem veszélytelen, de mindegy! én már ilyen vagyok!, mindig Kövess hangját hallom a vonal túlsó végén, hát nem különös az élet, most mondja meg őszintén, író úr!