NAPÚT 2008/1., 12–20. oldal
Tartalom
Gyárfás Endre
Lúdas Matyi 2007
András Sándor
Szökőév – szökőnap
Kardos Gy. József
A szellem fölénye
Humor, komikum, szatíra Arany János műveiben
Riedl Frigyes (Arany János, 1982. 211. o.) foglalja össze talán a legfrappánsabban Arany humorának gazdagságát és sokrétűségét, amelyeknek az alapja a sok szeretet és a sok csalódás (a meleg komolyság – hiszen a tréfa, a humor, a vígság mögött is komolyság, szomorúság, megenyhült fájdalom lappang –, a reflexiós hajlam, az önkritika, a megfigyelő józanság és a mély érzés). Ez a humor lehet szelíden enyelgő, népies, mélabús, keserű és rikítóan kétségbeejtő (azaz akasztófahumor).
Mert hogyan is mondja Riedl Frigyes? „Oly sokféle alakú, oly sok halmazállapotban jelentkezik humora, akár a víz a külvilágban; majd mint szökőkút fényes sugárban villan fel és ragyogó csöppekben hull vissza zengzetes medencéjébe; majd mint kis harmatkönnyű rezeg gyorsan múló virágokon, visszatükrözve – a napot. Majd olyan, mint a pásztás-eső: napfény előtte, napfény utána. Hol hegyi vízomlásként szakad méla gránitsziklák közt, míg patakká nem szélesül, és vígan buborékolva völgynek nem zajong. Hol szürke felhő, melyre ragyogva görbül a napsugár szívta szivárvány; majd ismét borvíz gyanánt fakad a hegyoldalból csípős szénsav-ízzel és vasas zamattal.”
Bármily hihetetlennek tűnik is, az az Arany János, aki 1860-ban Rendületlenül című költeményében Vörösmarty Mihály Szózatának minden korban aktuális tanításait idézi vissza nemzetének, 1880-ban keserű paródiát ír ugyanezen mű nyitó versszakai alapján. A töredékben maradt (és csak a költő halála után megjelent) vers így hangzik:
„Hasadnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar!
Bölcsődtül kezdve sírodig
Ezt ápold, ezt takard.
A nagy világon ekivűl
Nincs más, amit mivelj:
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt enned, innod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt,
Ez a föld másra sem való,
Csak hogy eltékozold.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Botorság volna ezt a hont
Neked fenntartani.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
Szabad száj! itt csikorgatod
Véres fogaidat.”
(A verses művek idézeteinek forrása: Arany János összes költeményei. I–III. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1964.)
Bár Arany Széptani jegyzetek című – két változatban is elkészült (1855, 1857) – tanulmányában élesen elkülöníti egymástól a humor, a komikum és a szatíra fogalmát – mint „az elme mindennapos tisztálkodásának” (Jules Renard – francia regény- és drámaíró, 1864–1910) három fokozatát –, rá is érvényesek lehetnek Jókai Mórnak „A magyar néphumorról” mondott szavai: „A humor csak szabadelvű és felvilágosult népek tulajdona. Nemzetek, akik szeretik kimondani az igazságot; mikor nyíltan nem lehet, képes beszédben, tréfa színe alatt is; akiknek szelleme azon önállóságra jutott, ahonnan a jót a rossztul nem csupán a hagyományos hit, hanem saját ítélőtehetség tudja megkülönböztetni, akik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál általános a humor.” (Jókai 1860-as akadémiai székfoglalójának részletét idézi Szalay Károly Komikum, szatíra, humor című művében. 1983. 270. o.)
Jókai a „humor” fogalmába minden „komikus” jelenséget belefoglal, Arany viszont külön-külön foglalkozik az előbb említett három fokozattal: „A humor (melyet némelyek negélynek, mások szeszélynek neveznek, de nem elég helyesen) hasonlóképpen csak álarcát viseli a nevetségesnek. Alapjában véve fölséges. Nevetséges álarcában rejtezett sírás. Élesen különbözik mind a szatírától, mind a komikumtól. Mert a komikum tisztán csak nevettet, semmi keserű íz nem vegyülvén a nevetéshez. A komikus író nevet a világ bohóságain, mulatja magát és másokat velök. A szatirikus író csúffá teszi azokat, hogy térjenek eszökre. A humoros író mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett.” Arany szerint a szatíra és a humor között az az alapvető különbség, hogy „a szatíra javítani akar; a humora fájdalomból ered”. A szatíra „mindig valami komoly célra törekszik”, „kineveti a hibákat, hogy javítson”. (A komikum csak gyönyörködtetni akar.) A szatirikus „mintegy bírói tisztet gyakorol az emberek romlottsága felett, s az erkölcsi tanulságokat szembetűnővé teszi”. A „humoros egyén önmagát sem kíméli; fölülemelkedik emberen és világon s ezek megvetése indítja őt a nevetésre”. (Az idézetek Szalay Károly művei alapján: A komikum breviáriuma. 1970. 173. o. és Komikum, szatíra, humor. 1983. 265–266. o.)
Hogy egy alkotó szatirikus vagy humoros hangot üt-e meg műveiben, az magatartásától, valóságszemléletétől, megjelenítő és ábrázoló módszereitől, kifejezőeszközeitől függ. Nyilván a megkeseredett, csalódott, kiábrándult, a világot megvető művész humoros magatartása iróniát, illetve öniróniát szül, amely Arany munkásságának – pályakezdésétől fogva – szerves része lesz. Így érthető, hogy a Szózat travesztiája az eredeti mű pátoszát nem szentségtörésként változtatja át keserű, indulatos iróniává, hanem – mint a Rendületlenülben is – a nemzetféltés, a következetes magyarságtudat mondatja ki a költővel kora jogos bírálatát. (Az irónia még a Toldiban is fellelhető akkor, amikor a költő kijelenti: a mesét, a szájhagyományt nem mindig kell szó szerint venni. Persze, ez az irónia Az elveszett alkotmány éles gúnyja, A nagyidai cigányok „fekete humora” és a Bolond Istók szatírája nélkül jelenik meg.)
A humort, a „játszi nedv”-et a Bolond Istók első énekének (1850) bevezetésében így jeleníti meg a költő:
„Szeretem a hölgy szép szemét, midőn
Egyszerre könnyet hullat és mosolyg,
S a még le nem simult bánatredőn
Félénk örömnek kétes lángja bolyg.
Szeretem, hogyha – mint tavasz-mezőn
Árnyékot napfény – tréfa űz komolyt;
Ez a hullámos emberszív nedélye:
Halandó létünk cukrozott epéje.”
Tehát innen erednek Arany János ötletei, élcei, sziporkázó szellemességei, tréfái, jóízű leleményei, rejtvényei, szójátékai, rögtönzései, vidám és játékos rímei stb. Hiszen a csendes szavú, szelíd ember tud jókedvű is lenni, tud nevetni is. Ha a komoly dolgokat a tréfa szemüvegén keresztül nézi, humorosan (bár sokszor keserű humorral) bölcselkedik. „Örömét humora mérsékli, bánatát humora enyhíti” – mondja róla Szinnyei Ferenc. (Arany János humora. Budapesti Szemle, 1905. 395. o.) Majd így folytatja: ez a „mélyről fakadó humor a költő lelkében gyökerezik”, amely humor „a legderültebb színezettől kezdve a legsötétebbig a legfinomabb árnyalati különbségek gazdag kivonata”-ként jelenik meg beszédében és írásaiban.
A szellem fölénye mindig megcsillan műveiben is. Komikus vénája, szatirikus hajlama, humoros attitűdje „mindig annak a nagy szellemnek védekezése volt, aki megkereste s elvállalta helyét a közönséges emberek között, s gazdag maradt a kietlenségben, emberséges akkor is, amikor kétségbe kellett esnie viszonyai embertelenségén”. (Keresztury Dezső: Így élt Arany János. 1974. 37–38. o.) Legnagyobb keserűségét fordítja rezignált humorba, hogy valahogy el tudja azt viselni. Csak így tud hű maradni a megvalósíthatatlan eszményekhez is.
Arany Csokonai, Kölcsey és Kant nyomdokain haladva alakítja ki humorról vallott felfogását. (Utóbbitól átveszi az ún. „kontraszt-elmélet”-et is.) Érzi, hogy ami szokatlan, különös, furcsa, az nevetséges is. A nem megfelelő, az össze nem illő, az egymástól elütő dolgok, a következetlenségek, a logikai botlások ésszerűtlenek, egymásnak ellentmondanak, és, mint (a) túlzások, (a) tévedések, (a) hibák és (a) képtelenségek, komikusak. Ha ő ezeket a kívülálló fölényével bírálja, gúnyolja (lejáratja) és leplezi le (megsemmisítve), akkor szatirikus művet alkot. Ha viszont az észlelt hibákkal szemben nem érzi magát fölényben, megérti, megbocsátja azokat, és feloldja az ellentéteket, humoros művek kerülnek ki tolla alól.
Iróniája önvédekezést, mentsvárat jelent kora valóságával szemben. Barátaihoz írt leveleiben is ezért lelhetjük fel a magára eszmélt játékos-méla humort, az önironikus és komoly személyességet, illetve a szeretett vagy becsült levelezőtárs stílusához való alkalmazkodást. Az 1850–60-as években a közhangulat és saját kedélye is a keserves idők átvészelését, a vigasztalást és a vigaszt, a sírva vigadást követeli meg a költőtől. Majd a viszonyokkal való elégedetlensége, az egyre sokasodó családi, illetve testi és lelki gondok, az öregedés jelentenek számára kimeríthetetlen témát a „keserű” humor területén is.
1848 előtt a reformkor lázas tevékenysége olyan magabiztosságot ad Aranynak is, amely alapján a hibákat, a konzervatív eszméket nevetségessé tudja tenni. (Ha kell, élesen ostorozva azokat.) Attól függően, hogy a kigúnyolt hibák kisebbek vagy nagyobbak, a költő szerint, „víg” vagy „komoly” szatíra keletkezik.
Arany öntudata, büszkesége (paraszti származásának következményeként) és az úri világ megvetése erősebbnek bizonyul önkínzó aggodalmainál, önvádló és békés természeténél. S ezért fog bele Az elveszett alkotmány című, „lantjáró humoristico – satirico – allegorico – komikus valami”-be, amelyet 1845-ben küld el a Kisfaludy Társaság pályázatára. A „magán-időtöltésül” keletkezett alkotás a Bihar vármegyében tapasztalt visszaélések, törvénytelenségek, erőszakoskodások, ármánykodások nyomait viseli, és a nemességen kívül álló „népfi” szellemi és erkölcsi fölényét tükrözi a bírált és gúnyolt nemességgel szemben.
Az elveszett alkotmány műfaját valóban nehéz meghatározni, mert sokfajta elem keveredik benne. Olyan komikus eposz, amely tartalmilag pamflet, formailag travesztia. Arany úgy parodizálja a romantikusan dagályos és hexameteres nemesi eposzt, hogy a megyei konzervatívok és liberálisok civódásait, demagóg és hazug választási küzdelmeit groteszk gúnnyal, tréfás és ironikus rögtönzésekkel, „kölcsönvett” külső formával ábrázolja. A realista és a fantasztikus keveredéséből létrejövő népi látásmód mindent groteszkké torzít, s így szélsőséges túlzások váltakoznak a játékos humorral és a kedves kötekedéssel. A folklorisztikus elemek pedig a korabeli újságírás és a politikai szólamok hangnemével keverednek. „…kijavíthatatlan rongyot foltozni botorság” – mondja a költő, s már kéziratának címlapján a barokk könyvek cikornyás, hosszadalmas elemeit figurázza ki. Majd következik a közállapotok kipellengérezése: egy reformkori követválasztás égi és földi hatalmakat egymás ellen vonultató háborújának gúnyos krónikája. (A mű előzményei: gúnyrajzok, ténybíráló novellák és regények, és főleg Eötvös József A falu jegyzője című műve.) A hősi eposzok műfaji sajátosságait jelentéktelen, kisszerű, alantas hétköznapi tárgyra alkalmazza az alkotó. A tartalmi paródia mellett a stiláris paródia is megtalálható a műben (az álünnepélyesség, a fellengzős stílus, a belső következetlenségek, a sablonosságok, a szertelenségek, a nemesi szónokiasság és dagályosság karikatúraszerű torzképeként).
Arany epébe, vitriolba mártja tollát, s úgy ostorozza az addig divatozó almanachlíra finomkodásait, modorosságait, a „magas költészet” idejétmúlt és fennkölt léggömbjeit pukkasztva szét. Még a nyelvújítás fattyúhajtásai is megkapják a magukét (pl. olvasnok, fénytár, csillvágy, testtöremény).
Van itt témamegjelölés, fohász, seregszemle, csata, párviadal, megszólítás, állandó jelző stb. – mint a klasszikus hősi eposzokban –, de természetesen ez mind-mind karikatúra jelleggel. Ebből a szempontból jellemzően érdemes idézni az első ének bevezető sorait:
„Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,
Sőt tett is valamit (kártyára kivált); ki hogy az volt
Aminek énekelem, tudniillik férfi, mutatja
Hátramaradt nagy kostöke, karcsú makrapipája,
Melynek szűk fenekén némán gyászolja halálát
Már élveztelenűl maradott legutóbbi bagója.”
Arany az egész (a rossz, a meghaladott, a hamis) nemesi világot bírálja művében. Mindenki, legyen az züllött maradi vagy frázis-haladó, megkapja a magáét. Az őskori elmaradottság és a felelőtlen szólam – haladás egyaránt kisszerű, komikus és szatirikus figurákban testesül meg. Ezért már a „beszélő” nevek is humoros, gúnyos hatást tesznek. A jellem és a név összeforr: az utóbbi előlegezi viselője jellemét. (Rák Bende, Maradossy, Nemadózy, Olmodi és Doronghy – utóbbiak neve a tisztújításokon használt ólmosbotra és dorongra utal –, Üsdi neve a kortes verekedésekre, Nyakalóé a nemesség iszákosságára, Szűzvállé a nemesség adómentességére. Ők – gróf Telivérrel együtt – a maradiak képviselői; Langyi és Ingady habozók; Parázsi, Lánghy és Hamarfy forrófejű reformisták; Aggdy és Onapy táblabírák; Rőfész kereskedő; stb.)
Könnyed, fölényes, magabiztos, vidám és játékos a szójátékok területén is a költő. Rák Bende apja pl. emigyen segít a népen:
„Első volt, ki a nép sorsát könnyítni akarván,
Megtiltá gabonát égetni kazánokon, és nagy
Áldozatokkal erős szeszgyárt hoz létre falunkban,
Honnan az életvíz olcsón juta póri torokba.”
(Arany itt a komolyság álarcában éppen fonákságával ragadja meg a dolgokat.)
„A nemzetőrség (azaz: amelyekkel a nemzetet őrzik)” – szójátékban is nevettető, gúnyos szómagyarázatot kapunk. (A birtokos jelzői összetételből tárgyas lesz: a nemzetőrségnek nem őriznie, hanem védenie kellene a nemzetet.)
Érdekes pl. az első énekben a hangfestő alliteráció szatirikus hatást fokozó szerepe:
„»Nyolc szomorú század szenny-szégyene ül nevemen már,«
(Szép sziszegőn sziszegé)…”
A szándékos stílustörés komikumát a rövidítések és a görög szavak használata is erősítik (utóbbiak homéroszi idézettöredékek görög betűkkel).
A Toldi (1846) nem bővelkedik humoros elemekben, bár néha-néha feltűnik benne az ironikus kifejezésmód. (A dolgok valóságos és kívánatos állapotának ellentéte nevetséges vagy sértő gúnyt eredményez.) A költő Miklós, illetve György szájába adja azt a fajta iróniát, amikor a testvér hibái helyett az azokkal ellentétes jót említik, s ezért szavaikat éppen az ellentétes értelemben kell venni:
„…tente, tente szépen:
A testvérbátyátok fekszik itten épen.”
(Ezt Miklós mondja a döglött farkasoknak, amikor György mellé fekteti őket.)
„Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,
Ójad fúvó széltül drága gyermekedet;…”
(Ezt pedig György az édesanyjának, aki Miklóst védi.)
A Toldi estéjében (1847–1848) az elmúlás könnyes-humoros hangulata a fájdalomból ered, és a fonákságok inkább csak a mellékszereplőknél jelentkeznek. (Bár az apródok Miklóst csúfoló dalában erősen karikírozó formában jelenik meg a nevetségessé tétel.)
Arany mindezekről így vall a mű első kiadásához készített végszavában: „Lesz, aki rosszallni fogja a humort, mely a darabon, növekvő arányban, átszövődik: azonban ne feledjük, hogy a hanyatlás, pusztulás már magában humoros jellemű; különösen a vén Toldit humorosan fogta fel mind a nép, mind utána llosvai és Vörösmarty. Ezt én nem annyira Toldiban, mint környezetében állítám szem elé s az értő fogja tudni, miért. Az igaz, lehetett volna Toldi mellé Bence helyett mást is adnom, de némi kedves reminiscenciáktól nem válhattam meg. Az is megbocsátható, hogy a kinevezett vén szolgának még egy személyt rendeltem alá a kapusban, hogy legyen valaki, akin ő is nevessen egyszer – megérdemli azt a hű cseléd.”
A Toldi szerelme (1863–1879) sem mentes némi öniróniától.
Az 1847-ben keletkezett művek közül a Rózsa és Ibolya a népmesék kedves humorából is merít. Az Aranyaimhoz és A tudós macskája esetében a tréfás humor szomorkás, kesernyés, önironikus. (Bár az előbbiben az irónia, a gúny éle a korabeli hazai viszonyokra is irányul.)
Ahogy közeledünk 1848. március 15-éhez, ez a nemzetet ostorozó szatirikus hang egyre jobban megerősödik. Mint Az elveszett alkotmányban, az Eldorádó című költeményében is az elmaradott nemesi társadalmat karikírozza, gúnyolja, bírálja. Szalay Károly (A magyar szatíra száz éve. 1966, 461–462. o.) szerint: „Ez a türelmetlenség a fontolva haladásnak, az önámításnak, a renyheségnek szól. Az Eldorádó a forradalmi korszak egyik legélesebb szatírája. Szinten pontról pontra gúnyolja a konzervatív szemlélet egyes tételeit (önelégültség, lustaság, rossz gazdálkodás, mértéktelen evés-ivás, szájaskodás, maradiság, tétlenség).” (A hazát pedig:
„Majd megeszik, úgy szeretik –
Mégse tettel: szájjal védik,
Pipálgatva örökkétig.”)
A János pap országa című versében (1848) a költő a népfantázia csodaországát keserű szatírával ábrázolja. Az irónia, a gúny egyaránt vág a tétlen, lusta, könnyelmű magyarok és az idegen (német) mesterkedések, cselvetések irányába. (Arany ebben a költeményében már a nonszensz elemeivel is él, amely fogalom nála „neszme”, „nem eszme”, „téveszme” néven szerepel.)
Aranyt utolsó 15 évében elsősorban – magánbajai mellett – a haza sorsa érdekli. (Természetesen – ahogy már láttuk is – az irodalmi élet csatározásai is foglalkoztatják.)
Lássuk először azokat a költeményeket, amelyekben elégedetlenségét gúnyosan fejezi ki a mindennapok visszásságaival és a haza bizonytalan jövőjével kapcsolatban!
Politikai ingerültségét tükrözik az 1867-es versek közül A haza sorsa és a Demokrata-nóta; az 1868-as Hinc illae…, az 1869-es Az alkotmányos sarjadék, Az 1869-i választások és az Emlékre; az 1870-es Az „Üstökös”-nek címűek. (Ezek rövid versikék, mégis mind tele keserű gúnnyal.)
Aztán következnek az Őszikék-ciklus darabjai 1877-től, amelyekben a megbékélt fájdalom és a bujkáló mosoly ellensúlyozza a költő elégedetlenségét. (Zömükben saját magáról írja ezeket a költeményeket.) „A hazáról” című (1877) pl. tréfásan, gunyorosan szól a „szabad sajtó”-ról, ironikusan a megalkuvókról a Mária! bűneid meg vannak bocsátva (1877), példabeszédszerűen a művészetek kontárairól a Semmi természet (1877). A Rangos koldus (1877) című szatíra lezüllött arisztokratája kisajátítja a nemzeti érzést.
A „Bonczék” (1877) szatírájának erejét a disszonáns kancsal rím, a daktilus és a komikus szójáték is fokozza:
„Szép ősi birtokon él a család:
Kapja örökbe a hivatalát:
Napdíjon kezdte az impetrátor,
Nyugdíjon végzi a többi fráter.”
Szintén szatíra az Almanach 1878-ra (1877). Ebben az írott és a hangzó alak közötti eltérés a rövidítésben (a szándékos stílustörés komikumaként) különösen humoros rímhelyzetben:
„S egy »szellemdús« játék (amelynek
Nem kellett nagy heuréka)
A pénz-pazarláshoz időd’ is
Ellopja: a »b.u.é.k.«”
Keserűen gúnyos szatíra Az idők… (1877 körül) és a Civilizáció (1877 után). Utóbbi első versszakában a költő a hasonló hangzású szavak (egy szópár) egyetlen hangkülönbségét szellemes rímjátékban kamatoztatja:
„Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.”
(Az „Arkádia-féle” című – már említett – versben is van egy hasonló megoldás:
„Jártam egykor, mint akárki,
Négykézláb,
S vagyok mostan, mint sokan nem,
Ép-kézláb.”)
A költő hangja a 2., befejező versszakban élesen, „korbácsütés”-szerűen csattan:
„Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeül és – helybehagyja.”
(Arany jó jósnak bizonyul, mert ez még ma is igaz!)
A szájasok (1878) és az Emlékre című (1878–9) „rögtönzések” szintén „marnak”:
„Sokan szeretnék a hazát:
De gyűlölik minden fiát,
Ha népszerű alkalmakon
Oly nagyot, mint ők, nem kiált.”
„Felszólítottak verset írni a v.-i honvédemlékre.
Ecce:
Itt nyugosznak a honvédek:
Könnyű nekik, mert nem élnek!”
Szatíra a Népdalok a kornak (1880 körül) és a Sok nagy ember (az utolsó évekből) is.
Arany magánpanaszai – kimondva vagy kimondatlanul – mindig összefonódnak a haza, a nemzet, a társadalom gondjaival-bajaival. Most azok a költemények következnek, amelyekben ezt szemlélhetjük.
Erősödő betegségét, növekvő magányát, áldatlan munkáját keserű tréfával, humoros öniróniával panaszolja pl. a hasonló című (még a címek is rímelnek!) versikékben. Ezek az Áj-váj (1868) és Aj-baj! (1869).
(Előzőben a régies csoportrímek, a rímhalmozás végig azonos rímeket eredményeznek.) A Főtitkárság (1869) szellemesen indokolja is az előbbieket:
„Szép megtiszteltetés,
De nem birok vele:
Nem vagyok már a kés,
Hanem csak a nyele.”
Magát Karlsbadban kezelteti. Ennek is van két emléke, két rövid „szösszenet” 1869-ből (az első német nyelvű):
„Karlsbadi versike
Wenn die Wässer
Wär’n nit besser
Als die Doctoren:
Wär’n mer verloren.”
„Búcsú a fürdőtől
Isten veled Karlsbad szép tája! –
Örökké az ember nem állja,
Rothad neki tüdeje-mája; –
Igy végződik a földi pálya,
Alás’szolgája!”
(Találó az utóbbiban a komikus hatású csoportrím.)
Hogy Arany betegsége komoly lehetett, mutatja a Zöld vers a Ligetben (1870) című kétsoros. Persze a keserű tréfa itt is találó:
„Azt hittem a télen, hogy fűbe harapok:
De látom, ez egyszer tán még fűre kapok.”
Az Őszikék jó néhány versében tréfás, gúnyos, keserű jellemképet találunk. Ezek a „szereplők” mind-mind a költőt mutatják be helyzetdalszerűen. A másik verstípusban „közvetlenül” mutatja be saját magát Arany (áldatlan nyűg a munka, közeledik a halál).
– Előbbiek: Az elkésett (1877), Tamburás öreg úr (1877), Öreg pincér (1877 – itt is az idegen szavak humoros rímhelyzetben fordulnak elő):
„Ha azonban vetsz neki épen
Pár fillért: köszöni szépen –
Nem mint az a sok cifra dandy –
S hozzá is adja: »Küss’ die Händi!«”
Vándor cipó (1877), Hírlap-áruló (1877), Régi adoma (1879), Bóka Bandi (az utolsó évekből), Az agg színész (az utolsó évekből).
– Utóbbiak: Naturm furca expellas… (1877), Csak azért is! (1877), Végpont (1877 – kesernyés eszmefuttatás a költészet hiábavalóságáról), Még egy (1877 – az öregség öniróniája), Ének a pesti ligetről (1877 – humoros-szatirikus zsánerkép:
„Úgy összeillünk párosan mi:
Kopott ember, kopott liget.”),
Így is jó (1877), Extenebris (1877), Dal fogytán (1877), Hagyaték (1877), Szenvedek én… (1877–78 – a „siralmas tréfá”-ban gunyoros öniróniával humorizál betegségéről, amelyhez játékos rímeket használ – páros rím ráütő rímmel:
„Szenvedek én egyben-másban,
Vén hurutban, fulladásban,
Rokkant ideggyengeségben,
Félvakságban, siketségben,
S impertinens dicsőségben.”),
Ez az élet (1878), A tölgyek alatt (1878), Nincs már széna… (1879 – „Nincs már széna, nincsen abrak, Édes munkám, tüzbe csaplak!”), Toldi II. részéhez (1879), Különbség (1880), Melyik talál? (1880), Török Pálnak (1880), En philosophe (1880), Sejtelem (1881), Tanulság (1881), Ha napfényes Vízkereszt… (1882), Dr. Beadynak (1882), Magamról (1882 – németül:
„Auf der Margarethen-Insel
Raucht Tabak der alte Pinsel,
Spielt Gitarre, mit Gewinsel,
Und vergeudet seine Zinsel.”),
Elégiák (1882 – A 3 részes „szösszenet” 3. részéről már történt említés, de a „gyilkos” panaszsóhaj és a tréfás-gunyoros rögtönzés első két része is „megér” egy-két szót. Főleg a 2. rész: az asztmatikusan rövid sorok – együtemű 4 szótagosak – a leggroteszkebb nyelvi játék eredményei:
– I. „O nátha, nátha! Grippe!
Katarrhusz! Influensz!
Vagy bármi cifra névvel
S alakban megjelensz.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ugyan mért nem pihensz?
– II. „Tegnap mint ma
Hurut, flegma,
Gyilkos asthma,
Emphysema,
Meg rheuma,
Örök téma.”),
Mi vagyok én? (1882–
„Mi vagyok én? Senki Pál,
Egy fájó gép, mely pipál.”)
Sejtelem (1882. március 2. – halmozott régies csoportrím:
„Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engemet a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.”)
S mindezek mellett irodalmi és nyelvi kérdésekben újra és újra hallatja szavát. Pl. Intés (1877), Aistnesis (1877), Formai nyűg (1877), Gyöngyösiád (1880 körül). A Haja, haja, hagyma-haja… című verse népdalt utánoz, a Párviadal pedig szatirikus formában dolgozza fel röviden az Íliász történetét. Érdekes, hogy ebben a költeményében is megjelenik az Alkalmatosságra írott versek című műből már ismert részletes körülírás – bár ez más típusú. A megcsalt férjet így jellemzi Arany:
„Meneláosz homlokában,
Kétfelől, az oldalán,
Támad olyan valami,
– Röstelem is mondani –
Mint bakőznek, ha tavaszra
»Címert« készül hajtani.”
S hogy zárja versei sorát 1882-ben:
„Goethe után szabadon
Pénzt, időt hogy vertem el,
Arra e kis könyv felel.”
Elhangzott a 2007. évi Csokonai Irodalmi Napokon (Hévíz, október 12.)