NAPÚT 2007/10., 146–148. oldal
Tartalom
Tandori Dezső
író, költő, műfordító
Hajdú László
képzőművész
Kovács Attila
képzőművész, szintaktikus (Budapest, 1938. december 15.)
Édesanyám, Megyery Mária Rozália a Tűzoltó utcai gyermekklinikán hozott világra – bizonyosan sejtette, hogy forrófejű leszek. A Megyery család Heves megyéből való. Dédnagyapám, Megyery József főnemes, a Pest megyei Szirákon volt szolgabíró, majd Turán főszolgabíró, 96 éves korában halt meg.
Édesapám 1910. december 1-jén Nagyváradon született. 1930. augusztus végén átszökött a határon, és Budapestre jött, hogy ne kelljen román katonának állnia. A második nagy verekedés előtt keresett kirakatrendező volt. 1938-ban az Erdélyi Szépmíves Céh Kós Károly aláírásával tagjává választotta. 1948 körül, a „boldogságtechnikusok” hatalomátvétele után kijelentette, hogy Sztálin- és Rákosi-képeket nem tesz ki a kirakatba, és pályát változtatott. Hosszú évekig esti iskolákban tanult, építészmérnök lett, de 17 éves korától munkája mellett mindig, nyugdíjazásától kezdve 86 éves korában bekövetkezett haláláig, csak festett. Azt mesélte később, hogy kisgyerekként órákig ültem mellette a sámlin, főleg Rákoskeresztúron, és néztem, hogyan keni ecsettel az olajfestéket a vászonra. Második születésnapomra asztalosnál készíttetett 14-15 finom, barnára politúrozott geometriai testet kaptam.
1944 karácsonyán, amikor a szovjet hadsereg Budapestet ostromolta, a Práter utca 4.-ben laktunk. Édesapám talán két hétre pincénkben befalazta édesanyámat, hogy a szovjet katonák ne erőszakolják meg. A csepeli bombázások iszonyata közben apai nagyapám félelmében felakasztotta magát. 1945 karácsonya előtt Csepelen voltunk anyai nagymamámnál látogatóban. Édesanyám valamiért rettenetesen szidott, amit egy idő után már a nagymamám is megsokallott, mert váratlanul jó hangosan rárivallt anyukámra: „Hagyd békén azt a gyereket, mert az Attila, az Attila! Érted?” Ez a mondat egész életemre megerősítette a lelkemet, és egyértelmű irányt adott neki.
Néhány nappal később, karácsonyra édesapámtól filmvetítő gépet kaptam. Az elkövetkező években édesapám dolgai között éltem. Vonalzók, olajfestékek, gombfestékek, rajzpapírok, színes kartonok, papírok, ecsetek, festőállványok, rajztáblák, festékszóró pisztoly, fényképezőgép, fénymérő, sablonok, görbevonalzók, léptékek, logarlécek, pantográf, ollók, kréták, ceruzák, dobozok, rajzszögek, nagyítók, hegyezők, folyóiratok, kombinált harapófogó, kirakattervek, később építészeti tervek, hegedűk, kották vettek körbe, majd az államosításkor egy zongorát is vásárolt édesapám. Szüleim falán Liszt Ferenc gipszfeje, az én szobám falán Giotto Madonnájának kemény kartonra kasírozott reprója lógott. 1948 nyarán a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével három hónapra Svájcba vittek, hogy testileg megerősödjek. Onnan írtam a szüleimnek, hogy olajfestékkel festek. Vélhetően akkoriban kezdtem rendszeresen festeni. Később a még romos királyi várba, Szentendrére, a Gutenberg Művelődési Házba, a Dési-Huber Képzőművészeti Körbe jártam. Hat és fél évig hegedültem, és még két évig zongoráztam is. 1953 és 1957 között az Ybl Miklós Építőipari Technikumba jártam. Lassan érett bennem a kép, a szám és az idő sokfajta összefüggése, a pártállam totális információs és erkölcsi sivataga ellenére.
1957 nyarán leérettségiztem, majd elhelyezkedtem a Madách téri Lakóépülettervező Vállalatnál. 1958 január első munkanapján a könyvtárban találtam egy kis, Skira kiadású könyvet a kubizmusról. Ekkor láttam először életemben XX. századi modern képet. Másfél hónapig nem festettem, csak gondolkodtam. A számomra új képekből azt a következtetést vontam le, hogy látható modell nélküli festészet is lehetséges. Nem hagytam abba a természetelvű tanulmányokat, de ezekkel párhuzamosan kisméretű strukturális tanulmányokat is festettem, megszámolható képi elemekkel (A. K. Werkbuch 12, Kolumba Köln, 2002). Ekkor kezdett tudatosodni bennem a különálló, megszámlálható elemekkel megfogalmazható képi nyelvezet. 1958 nyarán Schubert Ernő, aki 1944-ben a szovjet hadsereg tiszti egyenruhájában jött elfoglalni az országot, felvett az Iparművészeti Főiskolára, gobelin szakra. Itt ismerkedtem meg a Jacquard-szövőszékek „igen” és „nem” elvű digitális logikájával. 1963-ban olvastam először Bolyai János nem euklideszi geometriájáról. Azt gondoltam, ha 1823-ban, a matematikában lehetséges volt több mint kétezer év után tovább következtetni a tér szerkezetéről való gondolkodást, akkor talán a képi tér szerkezetéről is lehetséges lenne egy nem euklideszi vizuális szintaxis megfogalmazása.
1964. június 30-án turistaútlevéllel Nyugatra mentem, és július 3-án a nyugat-németországi zirndorfi lágerbe kerültem – ekkor rajzoltam, július 3. és augusztus 26. között első szekvenciális munkáimat. Innen kikerülve segédmunkás, majd építészeti irodában rajzoló voltam, politikai menedékjogot kaptam, nyelviskolába jártam.
1965 tavaszán felvételiztem a düsseldorfi akadémiára, ahol írásban közölték, alkalmatlan vagyok a művészi pályára, azonban 1965. november elején 245 márka ösztöndíjjal felvettek a stuttgarti akadémiára.
Úgy gondoltam, a világ gyorsabban fejlődik a tudományban, mint a művészetben, másrészt csak az egyértelmű, tehát igaz, mindenféle nyelvi manipulációtól mentes, azaz félreérthetetlen és ellenőrizhető kifejezési formának lehet létjogosultsága. Természetemből fakadóan is, de elsősorban azért fordultam a geometriai és matematikai műveletekhez, mert ezek igaz műveletek. Igazságukat, érvényességüket nem lehet kétségbe vonni. Tények, számok, okok, relációk, információk, formációk és konfigurációk érdekeltek. Első lépésként egyenként bizonyosan igaz strukturális tételeket tettem egymás mellé. Új szemmel kezdtem tekinteni a világra és egyúttal saját képeimre is, felfedeztem a dolgok tulajdonságainak, sajátosságainak összehasonlításából fakadó komplexitásokat és hierarchiákat. Ezekből arra következtettem, hogy képeimet különböző formakategóriákból és eltérő tulajdonságú struktúrákból kellene összetennem. 1965-től kezdve ilyen gondolatokból fejlődött ki szintetikus strukturális módszerem.
A formák származását kutattam, mely erők hozzák azokat létre, és milyen irányban változnak tovább. Úgy gondoltam, hogy elemzésekkel mindezt megérthetem, hiszen a létrehozó erők rendezik a struktúrákat, így azokat tekinthetjük a formák információinak. Néhány hónap után azt is megértettem, hogy a XX. század legfontosabb jellemzője a dinamikus változás. Ettől kezdve minden munkám az idő és a visszafordíthatatlanság elve szerint is alakul.
Szekvenciális munkáim matematikai programjaiban 1967 óta minden paramétert egységek összeadásával, tehát digitális logikával, és minden információt paraméterek szintetikus összeadásával fogalmazok meg. Koncepciómat Az átalakuló plasztikusság című kiáltványban foglalom össze. Ebben világosan megkülönböztetem a vizuális nyelvezetet a vizuális kifejezéstől, a vonatkoztatási rendszert a strukturális folyamattól – más szavakkal az információt, a vizuális anyagot, a struktúrát és a formát. Egységek összeadásával definiált strukturális viszonyok képezik a fogalmi és számszerű mennyiségeket, amelyek látható eredménye a vizuális minőség. És mivel a vizuális minőség a számszerű viszonylatok következménye, ezért minden számszerű változtatás vizuális, formai változást is eredményez. A végeredmény a logikai szép, ami akkor szép, ha ép.
Képeim ezért nem leképzett, és nem is absztrahált, hanem szintetikus képek; ezeket nevezem a XX. századi festészet és szobrászat harmadik lehetőségének.
Sokan megkérdezik, miért nem készítek inkább filmet. Azért, mert úgy gondolom, az ellenőrizhetőség szempontjából a film is olyan, mint az élet: látjuk a pillanat képét, de ugyanúgy elmúlik, mint az élet, és csak megbízhatatlan emlékképünk marad róla, semmi más. A strukturális kép valamely struktúra imaginárius, képzetes pillanatának képe, azonban az én szekvenciáim szintetikus fázisképeinek mindegyike az egymást követő ’jelen’-ek előre és visszafelé ellenőrizhető fázisképei.
1967-től kezdve új, szintetikus strukturális elméletemet minden szempontból kidolgoztam és elméleti eredményeimet az elkövetkező évek során írásban is rendszeresen megjelentettem. Összefoglaltam a programozás koncepcióját (Vizuális struktúrák szintetizálásának és relativálásának funkciótáblázata, 1973).
Munkáimat 1969-ban Max Bense, az esztétikai információelmélet megfogalmazója fedezte fel, és ő indította el kiállításaim hosszú sorát is.
1970 húsvétján rajzoltam első saját, nem euklideszi vonatkoztatási rendszert.
1972. február 17-én Kölnbe költöztem. 1978. december 15-én megszületett Béla fiam.
1997 óta festészetet tanítok a magyar Képzőművészeti Egyetemen.
2001-ben a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen Doctor of Liberal Arts kinevezést nyertem el.
(Német művészettörténészek munkáimról írt tanulmányai, valamint saját írásaim német nyelvű fogalmazásai CD-n nálam ingyen kaphatóak.
Az egyetem kiadványaként 2005-ben megjelentek válogatott írásaim Az átalakuló plasztikusság… Művészet és matematika… Alapelvek és következtetések… 1967–2005 címmel. Ebben megtalálhatóak a rólam szóló általános adatok is: életrajzom, egyéni és csoportos kiállításaim, műveim közgyűjteményekben, budapesti és kölni műtermem címe stb. Honlapom: www.attilakovacs.hu)
