NAPÚT 2007/10., 149–150. oldal
Tartalom
Kovács Attila
képzőművész, szintaktikus
Zana József
színész
Hajdú László
képzőművész (Léva, Csehszlovákia – ma Szlovákia, 1938. december 17.)
Innen, a hetvenedikről már van némi távlata a múltnak.
Merjem-e azt hinni, hogy szerencséje van annak, aki művésznek születik?
Egyáltalán, miként értelmezhető ez a fogalom? Ki az, mi az: egy nagy sztár?
Akiket én csodálok és szeretek, emberként ugyancsak megszenvedték sorsukat. Szegény Rembrandt, szegény Van Gogh, C. D. Friedrich, Attila és Egry József, Bartók Béla.
Mi vezet valakit erre a pályára, nem tudom. Ez nem választás kérdése végül is – ez sors.
Szárnyalni szeretnénk szabadon. De a művész sem engedhet meg magának bármit. A művészet egy magasabb akarat megnyilvánulása, ő pedig médium, aki ezt közvetíti. Ősidők óta tartó folyamat a művészet, és a kollektív tudatalattiból táplálkozik. Azt mondjuk, hogy majd az idő dönti el, mi maradandó, mi nem, mert ez épp ezért közmegegyezés kérdése.
Én úgy látom, hogy csak a művészet teszi elviselhetővé a világot. A művészet nem hazudik, mert akkor már nem az. Azt is mondhatnánk, hogy az emberiség lelkiismerete. Nem vagyok ateista, Isten létének bizonyítékát éppen abban látom, hogy olyanok által üzen, mint J. S. Bach vagy épp Mark Rothko.
Az individuum számára a leginkább vágyott dolog a szabadság. Nem születünk azonban szabadnak, épp fordítva van: szabadnak halunk meg.
Mindig a szabadságot szerettem, és látni szerettem volna a valamilyen formában testet öltő szabad gondolatot. A rajz volt az egyik játékom, ez kis firkák formájában a mai napig elkísért. Nem tekintem őket műveknek, olyanok inkább, mint a lepkék, amiket gyorsan összefogdostam, mert féltem, hogy elszállnak.
Az első, megrendítő eszmélést hozó élmény fiatalon ért. Gimnazista voltam Fehérváron, rajz szakkörbe jártam. Az impresszionisták kezdtek izgatni, az izmus lényegét azonban még nem értettem. A Csók István Képtárban nyílt egy nagy kiállítás. A sok képből ma már csak egyre emlékszem. A nagy sötét anyagból szinte kivilágított egy Egry-kép. Nagyon szokatlan volt, olyat addig még nem láttam. Egy hatalmas, szivárványos fényrobbanás tükröződött a vízen. A valóságban nincs ilyen. Először éreztem azt a csodát, hogy a festő képes benső vízióját áhítatos formába önteni és kivetítve mások számára láthatóvá tenni.
A főiskolán azonban lassan elveszítettem ennek a romlatlan felismerésnek még az emlékét is. Egy 18 négyzetméteres freskó karton volt a diplomamunkám. Szokatlan témát választottam. Bejártam a Kórbonctani Intézetbe, és végignéztem néhány boncolást. A freskó témája a meditáció volt. Központi figurája egy tudós, kezében a fiatal hulla szívével. A feladat kimerített, depressziós állapotba kerültem. Mesterem avval vigasztalt, hogy van léptékérzékem, ami ritka adottság, és hogy senki sem attól lesz művész, hogy ráütik a bőrére a pecsétet.
Két évig nem találtam a helyemet.
Azt hiszem, Kondor Béla segített. Egy kiállításon találkoztunk, és eljött hozzánk, hogy megnézze a rajzaimat. Megittunk egy üveg pálinkát, a szüleimet kiküldte a szobából. „Eltipródtak az öregek, most már nyugodtan beszélgethetünk.”
Alaposan helyretett, miközben lapozgatta a rajzaimat. Végre talált néhányat, amelyek megnyugtatták. „Jól van. Nincs itt semmi baj” – mondta, és elment.
Óriási vágy fogott el a tenger iránt, de azt a tengert, amit akkor láttam, nem lehet lefesteni. Újra éreztem a külső és belső kép közötti alapvető különbséget. Boldog voltam, amikor közelébe kerültem a titoknak és onnan segítséget kaptam.
Santorini déli oldaláról indultunk hajóval délután öt órakor Kréta szigete felé. Besötétedett, a társak már aludtak a kabinban. Egyedül kormányoztam a vitorlást. Végtelen tér vett körül. A semmibe vesző látóhatár, a csillagos égbolt. A titokzatos mélység felszínéről jövő halk csobogás. Egy határtalan kristálygömb közepén lebegtem. Nagy-nagy nyugalom és biztonságérzet töltött el.
A festő mindig fest, akkor is, amikor nem fest. A fény mibenléte kezdett el foglalkoztatni. A kép mögötti térből áradó, a formák között magának utat találó, a teret betöltő, mindenütt jelen lévő kozmikus fényé. Az ilyen fénynek nincs iránya. Egy állandó csendes sugárzás, áramlás, pulzálás ez, ami inkább csak jelenléte egy ismeretlen energiának. Nincsenek tárgyak, nincs önárnyék és vetett árnyék. Fizikai vagy szellemi eredetű ez a fény? Akkor is látom, ha becsukom a szemem. Már csak elképzelem ezt a fényt. Jó lenne, ha mindig körülvenne, megvédene.
Boldogok, akik látják, akik keresik és hordoznak magukban belőle valamennyit. Azt hiszem, ennek a fénynek a hiánya enged teret a gyűlöletnek. Ott van sötétség, ahol ennek – a szeretet fényének – valami útját állja.
Szomorúan nézem a nagy becsvággyal törtetőket, hatalomépítőket, ítélkezőket. Hogy is haragudhatnék rájuk?
