NAPÚT 2007/10., 125–126. oldal
Tartalom
Rákosi Gyula
labdarúgó, edző
Kálmán Attila
tanár
Doszpod József
orvos, szülész-nőgyógyász (Pécs, 1938. október 16.)
A Pécsi Orvostudományi Egyetemen szereztem orvosi diplomát 1963-ban. Többen kérdezték már, hogy miért lettem orvos, hiszen családunkon belül az orvostiszteleten kívül semmi kapcsolatunk nem volt ezzel a gyönyörű hivatással. Az egyik fontos tényezőt megemlíteném. Édesapám 1947-ben tért haza a második világháborúból. Amikor látta, hogy iskoláimat könnyedén veszem, azt javasolta, hogy legyek orvos. A miértre elmondta, hogy végigélte a világégést, találkozott németekkel, oroszokkal, amerikaiakkal, és mindannyiuk első kérdése az volt, hogy van-e közöttük orvos. Az orvosokat azonnal kiemelték, dolgozni kezdtek, és ami a legfontosabb, enni kaptak. A többi diplomásnak nem volt becsülete. Hát ezért!
Én is első generációs értelmiségi vagyok. Az orvosi egyetem elvégzése nem okozott különösebb gondot. Nagy lelkesedéssel mindent befogadtam, de hogy milyen nagy fába vágtam a fejszémet, az a friss diploma kézhezvételekor derült ki. Nem tudtam, mit jelent orvosnak lenni. Ezt az egyetemen nem tanították, családomból nem tudtak segíteni. Szerencsémre a szülészeti és nőgyógyászati klinikán nagyszerű csapatba kerültem, és az idősebbek segítségével orvossá váltam. Az itt tanultakból merítettem a későbbiek során.
Miért lettem szülész-nőgyógyász? Nem a jobb anyagi lehetőségek reményében. Megtapasztaltam, hogy a világ legnagyobb öröme a szülőszobán látható. Egy egészséges újszülött világrajötte két ember önkívületi örömét, adott pillanatban a legnagyobb boldogságát jelenti. Ennél nincs felemelőbb érzés az orvos számára sem, aki ezt naponta akár többször is megéli. A másik ok az a biológiai csoda, amelyet terhességnek nevezünk. Kilenc hónap alatt lejátszódik az ember egész előélete. Miért kilenc hónapig tart a terhesség, miért nem fejeződik be előbb, miért nem lökődik ki az anya számára „idegen” szövet, mi irányítja ezt a csodát? Elhatároztam, hogy ennek a titoknak a kutatására szentelem időmet a klinikai munka elvégzését követően. Így is történt!
Végigjártam az egyetemi szamárlétrát, és 1989-ben egyetemi tanárrá neveztek ki. 1993–2003 között a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának voltam igazgatója. Az egyetem hármas feladatának maradéktalanul megfeleltem. Sok-sok embert gyógyítottam és sok újszülöttet segítettem a világra, orvostanhallgatókat és orvosokat tanítottam és neveltem, és a magzat méhen belüli életét kutattam. Ebből a témakörből írtam kandidátusi, majd doktori értekezésemet. Könyveim közül a legfontosabbnak tartom Az intrauterin magzat címűt, melyben összefoglalom tudományos munkásságomat.
Sokat jártam külföldön, és azt tapasztaltam, hogy munkásságomat sokfelé ismerik és elismerik. Egy évet töltöttem a bázeli női klinika endokrinológiai laboratóriumában.
Elnöke voltam a Magyar Nőorvos Társaságnak, a Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaságnak, a Perinatológiai Társaságnak. Tagja voltam a Magyar Tudományos Akadémia kétszáz fős köztestületének és három akadémiai bizottságának. Két külföldi nőorvostársaságnak vagyok tiszteleti tagja és jelenleg a Magyar Nőorvosok Lapja főszerkesztője.
Kiegyensúlyozott családban élek, közgazdász feleségemmel együtt sok örömünket leljük öt unokánkban. Fiaim nem lettek orvosok, a közgazdasági pályát választották. Ez jobban megfelel az új világnak meg a lehetőségeknek.
Milyen kevés történt velem, és közben hetven év elszelelt!
