NAPÚT 2007/10., 126–128. oldal
Tartalom
Doszpod József
orvos, szülész-nőgyógyász
Metz Katalin
újságíró, színikritikus
Kálmán Attila
tanár (Budapest, 1938. október 22.)
Az őseit senki sem választhatja meg. De vállalnunk kell őket. Nem csupán a génjeiket, hanem az életükből reánk vetülő fényt és árnyékot is.
Elődeim között nem csupán kocsi parasztok voltak, hanem akadt lelkipásztor, orvos, tanár, főszolgabíró, sőt főispán is. Így nem meglepő, hogy a származásom miatt az ötvenes években „x”-es, úgynevezett „osztályellenség” kategóriába kerültem, s hiába voltam többnyire kitűnő tanuló, csak nagy kerülőkkel szerezhettem meg a diplomáimat.
Tatán, Esztergomban, Szegeden és Budapesten tanultam. Tanítóképzőt, tanárképző főiskolát és tudományegyetemet végeztem (matematika–fizika–ábrázoló geometria szakon), majd matematikából doktoráltam.
Dányon, Kistarcsán, Budapesten és Tatán tanítottam. 1990-től 1994-ig Tatának és húsz környező községnek küldötteként tagja voltam a rendszerváltó parlamentnek, egyúttal negyven hónapig a Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkára (Andrásfalvy Bertalan, majd Mádl Ferenc miniszter úr első helyettese).
Bukásunk után tíz évig a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának igazgatója lehettem, s vele párhuzamosan 12 évig a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoka (a második hatéves ciklusban a Magyarországi Református Egyház zsinatának világi elnöke). Nyugdíjasként harmadik éve a pápai kollégium tagintézményeként új református gimnáziumot szervezek-vezetek Tatán.
„Ellenzékiként” valószínűleg 1968 augusztusától tartottak nyilván, amikor Tatára kerülve nem írtam alá egy Kádár Jánosnak szóló táviratot, amelyben a tantestület támogatta a csehszlovákiai beavatkozást, majd egy magas beosztású pártvezető fiát félévkor „megbuktattam”. 1972-től több alkalommal vittem 45-50 fős diákcsoportokat erdélyi, később felvidéki és kárpátaljai barangolásra, és évente többször harminc-negyven fiatal (zömében egyetemista, egykori tanítványom) jött össze a lakásunkon. Ezért egyszer „önálló napirendi pont” voltam a tatai városi pártbizottság ülésén.
Azt sem nézték jó szemmel, hogy meghívtam a tatai gimnáziumba Csoóri Sándort, Somogyi Józsefet, Bárdos Lajost, Sánta Ferencet, Dobos Lászlót, Czine Mihályt, Kósa Ferencet, Sára Sándort, Lükő Gábort, Szíj Bélát, Kallós Zoltánt és más alkotókat.
Ott voltam 1988. szeptember 3-án a lakiteleki sátorban, a Jurtaszínház összejövetelein, a Duna-kör felvonulásán, az Erdély melletti tüntetésen, Nagy Imréék újratemetésén, 74-es sorszámú az MDF-es igazolványom. Négy hét múlva már a tatai MDF-szervezetet is megalakítottuk (annak a lakásán, aki most MSZP-s képviselőként az „utódom”, a későbbi országos kisgazda főtitkárral és azzal, aki két év múlva a tatai MIÉP elnöke lett).
Több gyűlést, felvonulást, MDF-piacot, ünnepélyt, erdélyi segélyakciót-találkozót szerveztünk. Másfél évig voltam a tatai szervezet egyik ügyvivője és az országos tanács tagja.
Országgyűlési képviselőként először az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagjaként részt vettem börtön- és menekülttábor-látogatáson, valamint több, elsősorban kisebbségi törvény megfogalmazásában. A képviselőséget nehéznek találtam, mert rengeteg, többnyire megoldhatatlan kérést, feladatot kaptam, s olyan ügyekben is kellett szavaznom, amelyekről nem volt kellő információm, szakértelmem. 1991. március 1-jétől a ciklus végéig voltam a Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkára. Elvileg a miniszter első helyettese, de gyakorlatilag annyi hatásköröm volt, amennyit kiharcoltam magamnak.
Kissé tréfásan azt szoktam mondani, hogy gyakorta szívesen vállalt, de olykor kényelmetlenebb feladatok is jutottak a politikai államtitkárnak: az egyetemi tanárok kinevezését a miniszter ellenjegyzi, a fölmentését az államtitkár, eljutottam ugyan egyszer az USA-ba és Spanyolországba is, de inkább a környező országokba mehettem. Többnyire nekem kellett válaszolnom a parlamentben a „rázósabb” kérdésekre, interpellációkra, átvennem az állam részére az MSZMP egykori levéltárát, a művészektől „ajándékba kapott” több száz rangos képzőművészeti alkotást, elrendezni a rehabilitációs kérelmeket, elmenni a vidékre kihelyezett kormányülésekre, tárgyalni egyházakkal, szakszervezetekkel, kisebbségi és társadalmi szervezetekkel, a médiumok képviselőivel, részt venni pedagógus- és egyéb fórumokon, tanácskozásokat vezetni, előadásokat tartani, kiállításokat megnyitni. A zömét akkor is szívesen végeztem, de így utólag sok minden megszépül. Hétvégeken is 12–16 órát dolgoztam, de nem a munka, hanem a kihagyott lehetőségek súlya „fárasztott”.
Legjelentősebb sikernek a hatvanas években fölszámolt több mint ezer kisiskola közel egyharmadának visszaállítását tartom (csaknem mindet, azóta ismét megszüntették), valamint az 540 tornaterem építését, a mintegy ötezer orosznyelv-tanár átképzését angol-, német-, franciatanárrá, az elsős főiskolások-egyetemisták számának megkétszerezését, a hazai kisebbségek és a határon túli magyarok oktatásának intenzívebb segítését, a közoktatási, a szakképzési és a felsőoktatási törvény kidolgozását, elfogadását, továbbá az egyházi, az alapítványi, valamint a művészeti iskolák hálózata kiépítésének megkezdését.
Egyházkerületi főgondnokként, valamint a Magyarországi Református Egyház világi (nem lelkészi) elnökeként is több egyházi törvény megfogalmazásában, valamint a református iskolarendszer kiépítésében igyekeztem részt venni, hasznosítani a közéletben szerzett tapasztalataimat.
Amikor a négyéves „politikai kaland” után visszatérhettem a közoktatásba, nem a magam kudarca miatt keseredtem el. Ma is van sok kedves, értelmes, szorgalmas, jó szándékú diák, de a körülmények nehezednek.
A rendszerváltás nyertesei közé tartozom. Saját életem példázza, hogy ha az Isten valamit elvesz, sokszorosan adhatja vissza: kezdetben nem tanulhattam tovább, s mégis három diplomám lett, volt. 1980-ban nem kaptam útlevelet, s azóta 22 országban járhattam; elvették az osztályomat, öt évig osztályfőnök sem lehettem, s tizenharmadik éve vagyok igazgató, előtte álmodni sem mert magas beosztásokat kaptam. 1982-ben öklömnyi rákos daganattal kivették az egyik vesémet, s hét hétig sugaraztak kobalttal. Akkor azt mondták az orvosok, hogy ha szerencsém van, akkor még akár öt évig is élhetek. Ez 25 éve volt. Úgy látszik, hogy az Isten terveiben más volt. SOLI DEO GLORIA.
