NAPÚT 2007/10., 123–124. oldal
Tartalom
Ittzés Mihály
zenepedagógus
Doszpod József
orvos, szülész-nőgyógyász
Rákosi Gyula
labdarúgó, edző (Budapest, 1938. október 10.)
Sok minden volt pályafutásom alatt. Elsőként, hogy bejutottam a Ferencváros felnőtt csapatába, aztán a válogatottba, részt tudtam venni világbajnokságokon, kikerültem olimpiára. Ezek mind a sport területén adódtak, de a munka területén úgyszintén végig kellett mennem a létrán, segédmunkásként kezdtem, aztán ipari tanuló lettem. Innen képeztem magam tovább, de hála istennek, közbeszólt a sport. Többet voltam edzőtáborban, mint a munkahelyemen, így került a sport előtérbe, mindent a sportnak köszönhetek.
Mikor a Fradi ificsapatába kerültem, hatalmas dolognak éreztem, aztán az lett az álmom, hogy bejuthassak a felnőtt csapatba, hiszen akkor a Ferencváros név nagyon ragyogott. Mikor ez sikerült, bajnokságokat nyertünk, kupákat nyertünk, minderre szívesen emlékszem vissza. Mikor az ember bekerül egy felnőtt csapatba, minden vágya az, hogy válogatott legyen. Mert a nemzetiszínű mezt felvenni, az szent dolog volt. Sokan el sem hinnék, hogy akkoriban nyolcvanezer ember volt a meccseken és hallgatta a magyar himnuszt, nem is beszélve róla, hogy világeseményen képviselni az országot olyan felemelő érzés, amit nem is lehet szavakba foglalni. Minden sikerült a sportban, amit el tudtam magamnak képzelni. Persze még lett volna tovább is, de én meg vagyok elégedve, soha nem szabad elfelejteni, hogy az ember honnan jött. Én egyszerű családból származom, édesanyám háztartásbeli, édesapám kétkezi munkás, onnan kezdtem, pénz nélkül, egy pár cipővel, ami abban az időben azért nem volt olyan kis dolog, mint most. Mindent meg kell becsülni, amit ad az élet, és én úgy érzem, eddig ez sikerült.
Olyan alkatú ember vagyok, hogy mindenkivel jó viszonyban voltam. Szívesen emlékszem az edzőkre, soha nem sértődtem meg, ha kimaradtam a kezdő csapatból. Szerettem játszani, és ezért sok mindent vállaltam. Az edzők közül? Száger Misi bácsi, toborzó volt, én a Népstadionnál laktam ’52-ben. A fák között több százan futballoztunk, és Misi bácsi azt mondta: „Hé, kicsi, holnap gyere!” Először voltunk vagy százhúszan, aztán szépen leszűkültünk ötven-hatvanra, ennyien jártak ide ki. Felnőtt koromban a Tátrai Sanyi bácsi foglalkozott velem, aki először betett a Fradi felnőtt csapatába, dr. Csanádi Árpád volt. Nagyon szerette, amit véghezvittem, mert ugyanazt vállaltam a pályán, mint az életben: hajtottam, futottam. Később, miután az első csapatnál sikerült gyökeret eresztenem, utánpótlás válogatott, majd felnőtt válogatott lettem. ’56-ot megélve láttam, hogy sokaknak ez a külföldre menekülést jelentette, de én itt akartam mindig élni és meghalni is. 41-szer sikerült válogatottnak lennem, és közben olyan klasszis játékosokkal kerültem egy csapatba, akikre ma is büszke vagyok. A futball azokban az években elképesztően népszerű volt. Le sem lehet írni, hogy mennyi mindent kaptunk a szurkolóktól, mennyire a tenyerükön hordoztak minket. Idősebbek még ma is gyakran megismernek és rám köszönnek.
Ami a mát illeti, én is a nagy változásban hittem, ami nem következett be. A futball nagyon rossz helyzetben van, kevés a gyerek, és a foci régóta nem olyan népszerű, mint a hatvanas, hetvenes években. A tehetségekben nincsen kitartás, könnyen feladják, nem kitartóak. Fizikai adottságaik sem az igaziak, sok az elhízott gyerek. Nem becsülik meg, amijük van. Nekünk mindent ki kellett érdemelnünk, semmit sem kaptunk meg könnyen sem az életben, sem a sportban. Most, ha keményebben hajtunk egy gyereket, a szülő kiveszi és elviszi máshová, ahelyett hogy kitartást és fegyelmet tanulna.
Amire igazán büszke vagyok, hogy az aranylabdás Albert Flóriánnal 55 éve vagyok az FTC-ben. Ami engem illet, inkább a foci segédmunkásának nevezném magam, nem hivalkodóan tettem a dolgom. Tudtam, hogy mit várnak el, és én a pályára lépve mindig arra törekedtem, hogy a sípszó után kilencven percig mindent megtegyek. Ha segítettem a gólban, ugyanúgy örültem, mint a gólszerző. Azt hiszem, ha újra kellene kezdenem, most sem csinálnám másként.
1968-ban léptem utoljára pályára válogatottként, 1972-ben hagytam abba és lettem ifiedző. Treníroztam olyan kiváló játékosokat, mint Nyilasi Tibi, Takács Laci, Kelemen Gusztáv, Papp Tibi, Magyar Pista és még sorolhatnám.
Most, mint nyugdíjas, fontos a nyugalom, de azért követem az eseményeket, főleg az utánpótlás-nevelésen tartom rajta a szemem. Megbíznak mérkőzések ellenőrzésével, és minden héten megfordulok az FTC-stadionban. Akikkel játszottam, azokkal szerencsére ma is jó kapcsolatban vagyok. Lányommal élek Máriaremetén, és békésen kertészkedem. Megmaradtam annak, amiként kezdtem, és ha újra kezdeném, nem tennék másként.
