NAPÚT 2007/10., 121–122. oldal
Tartalom
Jámborné Balog Tünde
író, képzőművész
Rákosi Gyula
labdarúgó, edző
Ittzés Mihály
zenepedagógus (Sárkeresztúr, 1938. október 8.)
Hetven sor, ahogy a kiadó megtisztelő felkérése szól, (egy híján) hetven év krónikájához – mondhatni, vajmi kevés; de elég is lehet, ha az ember szemérmesen a legszükségesebb adatok mögé akar bújni. Én most mégis inkább a kötetlenebb formát választom, ami belefér, belefér – remélhetően mind fontos és jellemző dolog, legalábbis számomra…
Olyankor születtem, amikor a történelem éppen belegázolni vagy legalább beleszólni készült a családok s a közösség életébe. Ezért mondhatom: én tulajdonképpen nem a természetesen ígérkező szülővárosomban láttam meg a napvilágot. 1938-ban a felvidéki visszacsatolás miatt Győr, ahol édesapám evangélikus lelkész volt tíz éve, s ahol a szüleim éltek, felvonulási terület volt. Jobbnak látszott, ha egy csöndes faluba, apám orvos sógora felügyelete alá megy édesanyám engem világra hozni.
Kisgyermekkorom emlékezetes élményei között feltűnnek a háború eseményei. Fontos, mélyen emlékezetbe vésődő félelmek, rettegések. Ezt váltotta fel a megkönnyebbülés, a felszabadultság érzése, még ha bele is kerültünk a háború utáni szegénységbe. A későbbiek szempontjából, a pályaválasztást illetően azonban még édesapám 1950-ben bekövetkezett gyors halála sem volt meghatározó. Anyánk magára maradt öt, 18 és 6 év közötti gyerekkel – s így talán az ötvenes évek nyomorúságából még jobban kivettük részünket… Ha a gyermek- és ifjúkor sok bánatát-baját nem is lehet teljesen feledni, mégis – éppen mert az „elveszett paradicsomot” jelentik, a legtöbb emlék megszűrten, megszelídítve jelentkezik.
A családi hagyományt követve mindnyájan tanultunk zenét. Több tényező – néhány jó tanár, a színvonalas győri koncertélet kínálta élmények – egyre inkább a zenei pálya felé terelt. A karvezetés kezdett érdekelni, s a zene elméleti kérdései. (A hangszereket meghagytam idősebb fiaimnak.) A „konziban” óriási szerencsémre több kiváló tanárral hozott össze a sors. Mindenekelőtt Szabó Miklós és Lendvai Ernő óráira emlékszem vissza hálásan. Milyen nagyszerű volt Kodály-műveket és Schütz Máté passióját énekelni Szabó Miklós betanításában, vezényletével! Az utóbbit még inkább megtűrték 1957 tavaszán, mint az 1956-hoz köthető Zrínyi szózatát, amit leparancsoltak a mi műsorunkról is! Lendvai zenei elemzései új világot tártak fel előttem.
1958-tól 1963-ig a Zeneakadémián többek között Vásárhelyi Zoltán, Párkai István, Szőnyi Erzsébet, Ujfalussy József és mások óráit látogathattam. Különösen Bárdos Lajos iránymutatása vált fontossá a későbbiekben. Persze látókörünk szélesítésére ott volt az akkori budapesti koncertélet egyre bővülő, nemritkán zenei világnagyságokat kínáló programja.
Győrbe, volt iskolámba visszakerülve a többféle tárgy tanítása mellett alkalmam nyílt fiatal zeneszerzőknek bemutatkozó estet szervezni, kamarazenekart alapítani, a növendékek zenekarával a barokk és klasszikus darabok mellett új kompozíciókat is bemutatni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy néhány évig az akkor zenitjén álló Győri Ifjúsági Irodalmi Színpad zenei szerkesztője lehettem. Közben a megyei lap, a Kisalföld igényelte zenekritikusi munkámat, amit később új „állomáshelyemen”, Kecskeméten is sokáig folytattam a Petőfi Népe című lapnál.
Kecskemétre 1970-ben már családdal kerültem. (Feleségem akkor fejezte be zeneakadémiai tanulmányait, két pici gyermek anyjaként; a harmadikra csak angoltanári diplomája megszerzése után kerülhetett sor.) Kodály Zoltánné hívására jöttem, már ekkor a majd megalapítandó Kodály Intézetre gondolva. Amíg arra sor került, a Kodály Iskola tanári-karvezetői feladatai vártak rám, és az első két nemzetközi Kodály-szeminárium szervezésében való részvétel. Az új intézményt fel kellett építeni tartalmilag, szellemileg is. Szép feladat volt ebben részt venni évtizedekig a könyvtár–zenepedagógiai archívum–stúdió (KAS) „gazdájaként”, tanárként, igazgatóhelyettesként Erdei Péter igazgató mellett. Szinte magától jött mindehhez a sok hazai és nemzetközi szakmai feladat az intézet képviseletében, de különböző szakmai testületek (köztük a Magyar és a Nemzetközi Kodály Társaság vezetőségi) tagjaként is. Akárhogy is, felesküdtem Kodály eszméinek, életművének szolgálatára, zenepedagógusként, kutatóként. Ami persze nem jelenti azt, hogy dolgozataimban, előadásaimban csak a Kodály-életművel foglalkozom. Jelentek meg tanulmányaim Kecskemét zenetörténeti emlékeiről, Bartókról, Liszt-művekről, kortárs zenéről, népzenéről és persze zenepedagógiai kérdésekről. Több Kodály-dolgozat angolul kötetbe foglalva megtette doktori disszertációnak a finnországi Jyväskylä egyetemén 2002-ben (elég vén fejjel). Magyarul vegyesebb tartalmú kötetem jelent meg 22 zenei írás címen.
A sokféle szolgálatért – merthogy én a munkámat, pontosabban hivatásomat inkább annak tartom, mint pusztán kenyérkereső foglalkozásnak – érdememen felül értek el kitüntetések helyben és országos fórumokon. De azt hiszem, ezek csak formálisan – bár minden bizonnyal jólesően – minősítik az ember munkáját, eredményeit. Többet ér egy-egy tanítvány köszönete. A belső elégedetlenség, többet-jobbat akarás amúgy is megmarad az emberben, nem tud ülni a babérjain.
Szomorúan látom ma a nehézségek halmozódását, a sok erőfeszítéssel elért eredmény „visszavonását”. Mindezt megrögzött vidékiként különös súllyal érzem, és aggódással nézem. Mi marad a következő nemzedékeknek a kultúrából, ha a környezettel együtt így romboljuk? Aztán, mikor nagyon nekikeseredik az ember, a nagyok, köztük Kodály küzdelmeire kell gondolnunk, s elő kell venni régi bölcs hazafiak életprogram-gondolatait. Íme egy, Virág Benedektől: „Születtem, szerettem hazámat, s dolgoztam érte. Ez az én életem története. Tegyetek ti is így, tanítsátok utódaitokat, s ha ezek is így tesznek, akkor Magyarország boldog lesz.”
