NAPÚT 2007/10., 119–120. oldal

Tartalom

Léderer Tamás
szobrász

Ittzés Mihály
zenepedagógus

Jámborné Balog Tünde

író, képzőművész (Hódmezővásárhely, 1938. október 3.)

    Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet, és ellátta mindennel, ami kell: reggeltől estig világító nappal és éjszaka tündöklő holddal, zuhogó fenti és surrogva áramló lenti vizekkel, szélfútta réttel, náddal, fehér nyárfákkal, fekete jegenyékkel, tavasszal zöld, ősszel bíbor levelekkel, gyöngyvirággal, levendulával, Vizes utcával, ótemplommal, vadludakkal, anyám kanárijával, Vagány és Szilaj kutyával, székely, magyar, cseh, német, szerb, tót és lengyel ősökkel, sokféle rendű-rangú-hitű rokonnal, áldott barátokkal, ádáz ellenfelekkel, széles látókörű apával, bölcs anyával, és amikor látta, hogy mindez jó, mielőtt a hetedik napon megpihent volna, nekem adta az egészet.
    Később is sokat törődött velem. Megmutatta, hogy milyen sokféle az ember: a kis dél-alföldi faluban, ahol először körülnéztem, mályvaszín rokolyás tót lányokat láttam a vásárban, Máramarosba katrincás ruszin asszonyok hoztak juhsajtot a hegyekből, és még nem tudtam írni-olvasni, amikor történelmi leckét kaptam háborúból és békéből, meneküléssel, sztalingyertyás-orgonás éjszakákkal, visszavonuló német, ránk zúduló orosz és fogságból hazavergődő csontsovány magyar katonákkal.
    Elemibe apácák patyolattiszta iskolájába jártam, később olajos padlójú államosítottba, tanultam hittant, dialektikus materializmust, bőven volt részem kettős nevelésben. Szedtem gyapotot ónos esőben, láttam, hogyan agitálják be a parasztot a közösbe, miután elvették mindenét, és hogyan űzik ki a múzsákat az alma materből. Nem volt ám ott rajz, sem ének, sem latin, Krúdyt és Kosztolányit pad alatt olvasva ismertem meg. Egyik felől Szindbád, másik oldalról Esti Kornél csábítgatott, én azonban egy harmadik gavallérral randevúztam, aki segédmunkás létére Dante- és Ortega-idézetekkel szédített. Volt honnan merítsen, három egyetemi év után ötöt fegyházban és bányában töltött, együtt azzal a szellemi elittel, amelynek félreállítása és kiirtása a múlt végleges eltörlését szolgálta. Majdnem kicsaptak miatta, de kitartottam, vele élek ma is. Végül jelesen érettségiztem, és a dilemmát, hogy bölcsésznek menjek-e saját szándékom, vagy orvosnak apám óhaja szerint, a Fentvaló a maga módján oldotta meg. Férjhez adott, és amikor az esküvő után ötvenhét januárjában itt akartuk hagyni ezt a hideg-havas országot, nagy ködöt küldött a földre, hogy eltévedjünk és körbejárjunk a zörgő kukoricásban, hajnalra pedig oda érkezzünk, ahonnan elindultunk: haza.

Öregasszony imádsága

    Ezzel kezdetét vette felnőttkorom, és bár házasságom sok kaput bezárt előttem, megnyitott néhány másikat. Voltam összeíró és népszámláló, orvosírnok, felcser, dekorációs és címfestőinas. A címfestőműhelyben kezdtem festeni, nem tudtam ellenállni a festékeknek és a lenolaj szagának. Azután bejutottam a szegedi főiskolára, rajz–földrajz szakra. Dolgoztam, tanultam, festettem, szültem három gyereket. Akaratom ellenére, barátok ösztönzésére kezdtem tanítani, de gyökeret vertem az iskolában, mostanában régi tanítványaim utódai rajzolnak betlehemeseket és falusi lakodalmat a kezem alatt. Tanítás közben találtam rá a hatvanas években reneszánszát élő magyar népi kultúrára és az ősi textilfestő eljárásra, így születtek meg batiksorozataim, közöttük a Népdalok és népballadák, Sámánfiú, Archaikus imák, Képek a családi albumból, Magyar mitológia. A katedrájától megfosztott Bálint Sándor és a Nemzeti Galériából erdélyi művészek pártfogolása miatt kitiltott Solymár István bábáskodott indulásomnál, és én igyekeztem jól sáfárkodni a tőlük kapott útravalóval, Darmstadttól Szófiáig több mint ötven kiállításom volt az elmúlt negyven esztendőben, a kilencvenes évek változásai közepette pedig sikerült létrehozni és másfél évtizedig megtartani a Makói Művésztelepet (1991–2006) a Kárpát-medence anyaországon kívüli magyar festőinek.
    Az irodalom eszmélésem óta jelen volt életemben, de írni későn, ötvenöt évesen kezdtem. Hirtelen jött – és mint egykor a szerelem –, lecsapott rám, elemi erővel ragadott magával. Eddig három kötetem jelent meg: a Medárd lépcsőjén, Az én kalendáriumom és az Árapály a Vizes utcán, a negyediket talán befejezem tavaszra. Bár korábban a festésre is hagyományok inspiráltak, a népköltészet volt a közvetítőjük, novelláim anyaga és témája azonban – emlékeimen és képzeletemen átszűrve – maga az eltörölhetetlen múlt, és ahogy fogy előlem a jövő, nőttön-nő köröttem hatalmas tartománya.

A lap tetejére