NAPÚT 2007/10., 41–43. oldal

Tartalom

Borsódy László
keramikus iparművész

Weeber Klára
képzőművész, szobrász

Ágh István

költő, író (Felsőiszkáz, 1938. március 24.)

Kecskeméti Kálmán felvétele

    (Áttűnések.) Csak a vasárnapi séta lehet ennyire megbékélt lassúságú, mintha az időbe ereszkednék, mikor a város fölé emelkedem. Ez a fél század óta ismerős út a Gellért-hegy alatt alig tartogat figyelemre méltót, legföljebb az autókat s a csatornajavítás akadályait kell elkerülnöm. Most is mennék tovább, ha a megszokott, mégis meglepő késztetés nem fordítaná tekintetemet a szálloda és a fürdő között meghúzódó teraszra. Nincs már vendég a kint felejtett asztalok körül, de ha volna is, akkor sem lenne senki, akit élete annyira odaköt, mint engem. Ezen a másoknak mindenképp esetleges színtéren játszódott életem két emlékezetes jelenete 1956 őszén úgy, hogy az elsőt a második tette fontossá számomra. Ide tértem be az Eötvös-kollégiumból egy pohár sörre, mert valamiképpen meg akartam ünnepelni falum Mária-napi búcsúját. Az ismeretlen városban ez a nem nekem való hely esett útba, mégis valami előérzet folytán léptem be, mondhatnám, sors szerint, hogy így legyen kerek, ami majd bekövetkezik. A véres októberi csütörtök után a terasz alatti inhalációs kamrákból kialakított szükségkórházba kerültem. S miként áttűnik a múlt a jövő időn, döbbenten kellett észrevenni magam a mennyezetté változott padlat túloldalán olyannak, mint aki nem sejti még, mi vár rá. Életben maradásom többet jelent a szerencsénél, hogy az a pár centi távolság, mellyel a sors a halálos lövéstől megkímélt, nem véletlenül fordulhatott elő. Úgy éreztem, a teljes életben fogant költészetre kaptam esélyt, s ettől a katarzistól lehet tétje a további szónak. Már ott, az alagsori betegágyon sejtettem, verssé változik minden, ami történt velem. S valami titokzatos vonzerő irányít, ahogy most is a hegy alá térített, dolgaim eredetéhez, mint aki hazatér oda, ahonnan indult, hisz így képes azzal is együtt lenni, amit már végleg elhagyott.
    A kihalt fürdőterasz közeléből épp odalátok, ahova akkor hazagondoltam. Most már nem a búcsúi bál porába képzelem magam az égszemű lánnyal. Egy égbe szálló táj rétjén pásztorkodom, s őrzöm akkori mivoltomat. A házat meg az évszázados fenyő őrzi. Karácsonyfának mondtuk, talán azért, mert örök szentesti áhítattal töltött el bennünket. Tobozok tömjénfüstjétől ködlött, nyári tengelicék, téli cinkék, aprócska énekes madarak röpködtek szárnyai közt, nem szólt sötétjéből kuvik, elkerülte csúcsát a varjú. Amikor megépült a ház, s a faluvégi örömben virágos- és gyümölcsöskertet varázsoltak a telekre nagyszüleink, még öt fenyő cseperedett az utcai ablakok előtt, nekem már ez az egyetlen tornyosult hatalmasan. Édes, nem mostoha föld táplálta, mint a többit. Így lehetett kapunk fölött a ház sarkától a cseréptetőig nyúló örökzöld s tisztaszobánkra vetülő angyalárnyék. Érintetlen szépségét senki se mászta meg, én is a kapu másik oldalán terebélyesedő gesztenyelombban fészkeltem át nyaraimat. S valami jövőbe látó számítás szerint azon a ponton áll, ameddig a később kiszélesített országút terjed, épp kellő távolságban az előre láthatatlan villanydrótoktól is. Most már csak nagyon ritkán pillantom meg a falu közepéről. Mások kocsiján érkezem azon az úton, ahol apám szekerén vittük a magasra rakott zöld lucernát, illatos holdvilágban, porfelhő tetején. Ha vendégnek tartanak, akkor is én vagyok otthon azért, mert ezen a karácsonyfán ámultam el kilencéves koromban.
    Amit a fehér irkalapra írtam, azt majd a felnőtt formálja igazi költeménnyé úgy, hogy a végleges változat mégis az akkori ihlet következménye marad. „Mikor az első hó lehullott, / nem ez a mostani hó, / nem ez a játszani való, / hanem az ősemberi…” Egyidejűvé válván a világ legelső havazásával, meghatódtam létezésemen, s áthatolt rajtam valami fölfoghatatlan érzés, mely a későbbi szerelemhez volt hasonló. Ezt akartam előidézni mindig, de csak akkor sikerült igazán, ha megrendítő helyzetekbe kerültem. Mégis a kötött ritmusba, rímbe foglalt szándék alapján jelölném meg a pályám kezdetét. Bár előbb, szinte már világra eszmélésem idején, úgy hatott rám a költészet, mint valami természeti jelenség. Még olvasni sem tudtam, míg anyám Eötvös József versét mondta, együtt sírtunk az árva gyermek sorsán, s a mindig jókedvű bátyám is szomorúságra késztetett a messzeségből hangzó Sinka-verssel. S a költők mesealakká nőttek képzeletemben, s csoda történt, ha megismertem őket. És ahogy minden a saját teljességére törekszik, úgy vitt a halott kisgyerek megrendítő élménye Sinka István felé, biztosan azért élhettem öt éven át abban a házban, hol ő lakott. S ha megbabonázott Csokonai a tihanyi echóval, akkor egy balatoni táborozás hozzásegített, hogy a visszhangot kipróbáljam, eljussak a szántódi révcsárdáig, a vers születését jelölő emléktábla elé. És most, mikor Csokonai költészetét igazi átéléssel szeretném megírni, egyszerre a fölismerhetetlen környezetben, csak az a régi valóság tűnik föl, az akkori épület falán az akkori márványtábla. S már pörög hajdani ottlétem filmje. Szénaforgatás közben siet rétünk felé a tanítóm, mintha sürgönyt hozna, pedig csak egy balatoni táborozásra akart rábeszélni. Bennem látta az érdemes tanulót, szüleimben talán az engedékenyebb parasztot. Beleegyeztek a legnagyobb dologidőben, de hirtelen rá kellett ébredniük az első jelre, mely szerint, ha ilyen boldogan hagyom ott őket, s szó nélkül lemondanak a segítségemről, egyszer majd végleg elmegyek. Bár akkor még csak Tihanyig. Olyan szegények voltunk éppen, hogy a kevéske zsebpénzt később, postán küldték utánam. Ki gondolta, hogy már az érkezés napján tíz forintot kell fizetnem valamiért? S a trikóból szabott fürdőnadrágom esetlensége sem volt kevésbé restellni való. S még hányszor büntetett a szülőföld vétlennek tetsző kimozdulásomért, s az elszakadás miatt! A megalázottság egyszerre jut eszembe megint a vitorlások lepke-fehér rajzásával, az úszó kastélynak tűnő Helka fedélzetével, a gépház dugattyúinak dohogó járásával. Minden egy máig megíratlan költemény előérzete volt, míg úgy érezhettem Tihanyt, ahogy hangomon visszhangozta az apátsági templom Csokonait. Valóság lett a vers, ám az csak most jut eszembe, merre is mentem én oda. Bobától, egyetlen utazással, micsoda fényes Parnasszus alatt vitt a vonat Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Batsányi szülőföldjén keresztül!

Szép őszi nap

Angyalkék mennybolt, méregzöld moha
vonzása tartja egyensúlyban még
a nyárfalombok sárga tömegét,
inkább fölszállna mint lehullana

minden, megáll a nyúl fölött az ölyv,
és nem folyik, mi folyna, a Duna,
horogra akadt hatalmas csuka,
fekszik a halász csizmája előtt,

így maradna már, mint egy ünnepély
ragyogó képe, ha a lódarázs
békén hagyná az égi masinát,
s nem tombolna az ablak üvegén,

s a szellő vagy a bujkáló madár
nem piszkálná meg azt a levelet,
melytől az erdő is hullani kezd,
s peregve száll levél levél után,

ahogy lassanként ideje lejár
nemzedékem közül mindenkinek,
kivárhatnánk, míg beesteledik
az időtlennek tűnő délután,

hol az ígéret örök napja süt
mindannyiunkra, mintha legalább
még annyi volna hátra, miután
nem a szívünkből telel ki a föld,

és nem nyaggatnak belső nyavalyák,
ha a felejtés érzéstelenít
minden fájdalmat, s nem volt, ami nincs,
és nem lesz görcs meg tudathasadás,

ilyenkor tör föl a sose halunk
meg, fölpörög a heje-huja tánc,
hitesd magaddal te is, szuggeráld,
fiatal vagy, fiatalok vagyunk

kettesben itt a csárda teraszán,
bár a kabátunk szárnya földig ér,
ábrándj
ainkat négyökrös szekér
viszi tovább.

A lap tetejére