NAPÚT 2007/10., 26–28. oldal

Tartalom

Hoós János
közgazdász

Preisich Anikó
belsőépítész

Molnár Miklós

operatőr (Dunavecse, 1938. február 23.)

    1956-ban 18 éves voltam, és érettségi után szerettem volna a Színház- és Filmművészeti Főiskolára menni operatőr szakra. Ám ennek az évnek a tavaszán nem indítottak évfolyamot – így kiesett egy év. Ez alatt az idő alatt fényképészetet tanultam Dunavecsén. Kunszentmiklóson jártam gimnáziumba, és a gimnázium fotószakkörében tanultam meg fényképezni. Így amikor fényképész ipari tanuló lettem, akkor én már régen tudtam fényképezni, országos fotókiállításokra küldtem képeket, képes újságok fotópályázatain vettem részt, díjakat nyertem, tehát volt már egy kis „nevem” – értettem a szakmát. Egy érdekes dolog, hogy ott forgatták Dunavecsén a Szakadék című filmet Ranódi László rendezésében, és én elég sokat kijártam nézni a forgatást – ez térített el a fotózástól az operatőri szakma és a Színház- és Filmművészeti Főiskola felé. Két idősebb bátyám már Pesten élt és dolgozott ekkor. Édesapám református lelkész volt Dunavecsén – ebben az időben „egyéb” származásúnak számított. Engem is nehezen vettek fel gimnáziumba „helyhiány” miatt, de az volt a szerencsém, hogy a közelben, Dunaföldváron nyílt egy vadonatúj gimnázium, ahova sikerült bekerülnöm, onnan kerültem át Kunszentmiklósra. Két idősebb bátyám példáján látszott, hogy egyetemre is nehéz eljutni – miután jelentkeztek, a felvételi vizsgák dacára indoklás nélkül elutasították őket. Rám is hasonló jövő várt, de abban reménykedtem, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán nagyobb esélyem lesz, mivel már fotóztam lapokban, megjelentek képeim, és a szakma tudott rólam. Hogy nagyobb esélyem legyen a származásom ellensúlyozására, egy kölcsönbe kapott amatőr kamerával készítettem egy kis, tízperces játékfilmet az akkor induló lottólázról. Arra gondoltam, hogy ha a felvételi vizsgán ezt a filmet is meg tudom mutatni, akkor nagyobb esélyem lesz.

A Szatírvadászat a tölgyfaligetben forgatásán 1992-ben Orosz Helga színművésszel és Félix László rendezővel

    1956-ban okt. 22-én édesapám elhatározta, hogy Vácra utazik vonattal meglátogatni a rokonokat. Akkoriban olvastam az újságokban, hogy a televízió kísérleti adásokat indít, és ezeket lehet látni néhány Keravill üzletben. Én filmoperatőrnek készültem, de nagyon érdekelt ez a technikai újdonság – távolbalátónak is mondták annak idején a televíziót. Édesapám Budapesten keresztül ment Vácra, és én is elkísértem, azzal az indokkal, hogy szeretném megnézni a tévét, illetve érdekeltek a kiállítások a fővárosban. Megérkeztünk a Keleti pályaudvarra, édesapám utazott tovább, én pedig jártam a kiállításokat, mozikat – mindent, ami érdekelt. A két bátyámnál szálltam meg – társbérletben laktak a Damjanich utcában. Másnap, 23-ára beszéltük meg édesapámmal, hogy jön vissza, és megy tovább Dunavecsére a csatlakozással. Kimentem elé a Nyugati pályaudvarra, és élénken él bennem, hogy ahogy haladtunk a 6-os villamossal, azt láttuk, hogy az Oktogonnál nagy tömeg van, és hangosan kiabálnak. Egy nagy tömeg haladt végig a mostani Andrássy úton, és emlékszem, édesapám azt mondta, hogy itt valami történni fog. Miután én még maradtam egy napig Budapesten, megkért, hogy nagyon vigyázzak magamra, és ne keveredjek semmibe, mert veszélyes lehet. Miután kikísértem édesapámat a Keleti pályaudvarra, az Uránia moziba készültem, ahol a Hannibál tanár úr c. filmet vetítették. Nem kaptam jegyet, csak az utolsó, nyolc körül kezdődő előadásra. Úgy terveztem, hogy a film előtt megnézem a televíziót a Múzeum körúti Keravill üzletben, így elsétáltam oda. Egy kis képernyőjű, kezdeti tévékészüléken valamiféle természetfilm ment, és azt bámultam. Persze ez egy fekete-fehér kis képernyőjű készülék volt, és a mozihoz szokott szemem elég silánynak látta, de fölvillanyozott az a lehetőség, hogy ebből mi lehet majd egyszer, valamint az egyidejűség tudata – hogy ezt épp most vetítik, és én ezt itt látom. Ahogy ott álltam a Múzeum körúton, az a groteszk helyzet alakult ki, hogy a kirakat üvegében tükröződve láttam magam mögött egy csoportot vonulni. Ahogy később megtudtam, ez volt az a csoport, ami a Rádió felé ment, a Bródy Sándor utca felé. Ma már nagyon groteszknek tűnik, hogy én nézek egy tévét, és mögöttem egy történelmi esemény bontakozik ki. Közben lassan kezdődött a filmem, és siettem vissza az Uránia mozihoz, a Hannibál tanár úrra. Elkezdődött a film, és valamikor a közepe-vége felé furcsa történések zajlottak le a moziban – fegyverropogást, lövéseket hallottunk. Furcsa volt, mert a Hannibál tanár úr cselekményéből nem következett, hogy lőnének, és a jegyszedőnők ide-oda rohangáltak… Úgy tűnt, hogy valami történik. Véget ért az előadás, és kimentünk a Rákóczi útra. Akkor már sötét volt, és rengeteg ember volt az utcán, a villamosok pedig nem közlekedtek a Rákóczi úton. Hallottam a beszédfoszlányokat innen-onnan, hogy valami történt a Rádiónál és a Kossuth Lajos téren, meg valaki beszédet mondott a rádióban… Mivel nem mentek a villamosok, gyalog kellett elmennem a Damjanich utcába, és azon izgultam, hogy be tudok-e még jutni a házba, mivel 11-kor kapuzárás volt. Szerencsére sikerült bejutnom, a bátyámék már izgultak, mert nem számítottak arra, hogy ilyen sokáig elmaradok, valamint már hallottak az eseményekről. Így telt el huszonharmadika estéje.
    Másnap persze szó sem lehetett arról, hogy visszautazzak Dunavecsére, a bátyámék sem engedtek, mert akkor már elég viharos volt a helyzet Budapesten, így fönt rekedtem a fővárosban több hétre, és ott laktam náluk – kevés pénzzel, azzal az egy ruhámmal, ami rajtam volt. Hetekig kenyéren és szalonnán éltünk, nehézkes volt élelmiszert beszerezni, majd megtudtuk a bátyám barátaitól, hogy vidékről teherautók jönnek fel élelmiszerrel és ruhával a kórházak számára. Az volt a szándékunk, hogy egy ilyen teherautóval visszautazom majd Dunavecsére. Így is történt aztán, ép bőrrel megúsztam a hazafelé utat, és visszakerültem a szüleimhez.

    A következő évben sikeres felvételi vizsgát tettem a főiskolára, onnan egyenes út vezetett a televízióhoz, három évig híradózás, élő és rögzített műsorok (ismeretterjesztő sorozatok, vetélkedők, táncdalfesztiválok, szilveszteri műsorok) vezető operatőre voltam, számos dokumentumfilm elkészítésében vettem részt – tizenkét évig csináltuk a Századunk c. sorozatot. Nobel-díjasokkal készült interjúkat vehettem fel, több mint félszáz tévéjátékot, játékfilmet csináltam.

    Sokkal később végiggondoltam, hogy mi is történt október 23-án velem. Álltam a Múzeum körúti Keravill üzlet előtt az egyik első televíziókészüléket bámulva, s a kirakatüvegben láttam, hogy vonul a tömeg a Rádió felé. Erős filmkép. Miért nem csatlakoztam a tömeghez, miért nem mentem velük a Rádióhoz? Nem hiszem, hogy a mozijegy miatt. Sokkal erősebben élt bennem a szülői intelem. Nagyon tiszteltem a szüleimet, ők pedig féltettek engem. Emiatt az erős kötelék miatt nem disszidáltak a bátyáim sem, pedig minden barátjuk elment külföldre.

    Ez a történetem. Van még több is, de a következőt a nyolcvanadikra tartogatom.

A lap tetejére