NAPÚT 2007/10., 29–30. oldal
Tartalom
Molnár Miklós
operatőr
Hencze Tamás
festő
Preisich Anikó
belsőépítész (Budapest, 1938. február 25.)
A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban festő szakon érettségiztem 1956-ban. A gimnáziumi évek és barátságok – amelyek közül néhány a mai napig fennmaradt – minden szempontból meghatározóak voltak számomra. Választás elé kerülve, nemcsak a szakmaválasztásban, hanem több vonatkozásban is, nagyon bizonytalan voltam. Az addigi, gyerekkorom óta körülvett családi védőburkot és kialakult mentalitást sok tekintetben megkérdőjeleztem, de még sokáig nem volt bátorságom a saját egyéni utamat járnom és önmagamat vállalnom.
A gyógypedagógiai vagy pszichológiai pálya vonzott, de családi befolyás hatására az Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakát választottam, fel is vettek oda. A főiskolai éveket és az utána következő állami tervezőirodákban a tervezői feladatokat megbízhatóan, de különösebb szakmai ambíció nélkül, kevés önbizalommal végeztem. Kivételt a főiskola befejezése előtt, az akkor még nyitott városban, Berlinben, a weissensee-i főiskolán töltött ösztöndíjas év jelentette, ahol szabadnak, boldognak éreztem magam, és óriási lelkesedéssel dolgoztam, majd jó eredménnyel diplomáztam.
1968-ban, a belsőépítészi tevékenység külső és a saját belső korlátaimat érezve, valamint azzal az ambícióval, hogy más oldalról, nagyobb összefüggésben közelítsek a szakterülethez, váltottam.
A városszociológiai vizsgálatokkal párhuzamosan abban az időben induló, lakásszociológiai vizsgálatokat vezettem, elsősorban az akkor épülő házgyári lakásokban. A szociológia szakmai ismereteit autodidakta módon igyekeztem elsajátítani. Saját szakmai ismereteim, úgy éreztem, hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a tömeges lakástervezésben a társadalomtudományi megközelítés gyakorlatibb következtetésekhez vezessen. Számomra pedig nagy jelentőségű volt, hogy testközelbe kerültem saját társadalmi rétegemtől és környezetemtől nagyon különböző emberekkel és körülményeikkel. Több tanulmányom, cikkem jelent meg ebben a témában, néhány előadást is tartottam. Utólag mégis úgy látom, hogy bátortalanságom miatt sok esetben nem mertem elég határozottan állást foglalni, holott kézzelfogható tényeket tártak fel a vizsgálatok. Az akkori politikai légkör és a hivatali környezet behatárolta ezt a tevékenységet is, így az eredménytelenséget érezve tíz év után újra váltottam.
Miután szervezésben, emberekkel való kapcsolattartásban, írásban az elmúlt időszak alatt némi gyakorlatot szereztem, szakmai képzettségem és angol-német nyelvtudásom alapján is alkalmasnak éreztem magam arra, hogy az 1978-ban alakuló Design Center munkatársa legyek, amit általam nagyra becsült volt főiskolai kollégám vezetett. Nagy lelkesedéssel vettem részt közel tíz évig e szervezőmunkában, de ezzel párhuzamosan visszatértem a rajzasztalhoz is mint önálló tervező. Erre anyagi okokból is szükségem volt, miután 1975-ben elváltam, és egyedül neveltem Eszter lányomat. Több nagyobb megbízásom is volt, amelyek közül a jelentősebbek: Agrimpex-Monimpex irodák, Tállya utcai óvoda, Aranyászok söröző, Sziráki kastélyszálló, Kass János galériája Szegeden, Chez Daniel vendéglő. A fentieket örömmel és gondossággal terveztem, a kivitelezést részletekig végigkísértem, minden esetben a megbízókkal jó kapcsolatot tudtam kialakítani, amit a munka igen fontos részének tartottam.
1988-ban az első budapesti áruház megnyitása előtt, kapcsolatba kerültem az IKEA-val. A svédországi vezetés megbízott egy általam már régen dédelgetett álom, egy teljes körű lakásberendezési könyv elkészítésével. A könyv megjelenését indokolta, hogy az akkori magyarországi lakáskultúra nem volt megfelelően felkészülve az IKEA szemléletének fogadására. Indirekt reklámnak tekintve lehetővé vált, hogy termékeik fotóinak felhasználásával, a lakás berendezésének minden kérdését érintő igényes, de széles rétegeknek szóló könyvet csináljak. A könyv 1989 novemberében jelent meg. Ezt követően az IKEA kelet-európai központja termékfejlesztési részlegénél, Bécsben dolgoztam 1993-ig, nyugdíjazásomig.
A nyugdíjazás, amit én kezdeményeztem, nem befejezést, hanem új kezdetet jelentett. Magántervezőként, régi barátokkal együtt alapítottunk egy kis irodát. Elsősorban magánlakások tervezésével foglalkozom azóta is. Megbízóim és lehetőségeik nagyon különbözőek, az egyszerű kis lakások átalakításától a pazar paloták berendezéséig minden előfordul. Társadalmi helyzet, kulturális szint, stílus és ízlés, anyagi körülmények nem befolyásolják, hogy egy-egy munkát elvállalok-e. De időt adok arra, magamnak és megbízóimnak is, hogy megismerjük egymást, és egymásra tudjunk hangolódni. Ha ez a kezdeti szakaszban nem sikerül, akkor nem vállalom el a munkát.
Feladatomnak érzem, hogy a lakását építő, illetve berendezni szándékozó igényeit messzemenően szem előtt tartsam, és őt megismerve és megértve igyekezzem szakmai tudásommal a számára legmegfelelőbb környezetet kialakítani. Így munkáim között a legkülönbözőbb jellegűek vannak, egyik sem engem jellemez – azt csak a saját lakásomtól várom el –, de többnyire jól érzi magát benne az, aki ott lakik. Ehhez talán nemcsak szakmai tudásommal, hanem empátiámmal és harmóniateremtő képességemmel is hozzá tudok járulni, aminek elsajátításához kellett az elmúlt hetven év.
2003 óta kapcsolatban vagyok az úgynevezett szellemi sérülteket foglalkoztató Baltazár Színházzal, amellett hogy darabjaik díszleteit tervezem, gyakran vagyok együtt velük. Én segítek nekik, és ők segítenek nekem abban, hogy ezt a mai világot nagyobb összefüggéseiben és optimistán lássam, érezzem, hogy a mindennapi gondoktól elrugaszkodva az őszinte szeretet milyen csodákra képes.
Azt, hogy hetvenéves leszek, tudom, és a tükörbe nézve olykor észre is veszem, de belső tükröm kétoldalas. Az egyik oldalon ma is az élettől csodákat váró álmodozó kamasz lány áll, a másik oldalon a sok nehézséget megélt, de mindig továbblépni tudó, aki élete legfőbb alkotásának saját belső változását, a viszonylagos harmónia elsajátítását érzi. Azt remélve, hogy ezáltal környezetének is tud még adni valamit a hátralévő időben.
