NAPÚT 2007/10., 22–25. oldal
Tartalom
Bakonyi Péter
vívó, informatikus
Molnár Miklós
operatőr
Hoós János
közgazdász (Szombathely, 1938. február 23.)
Az elmúlt hetven év nagy részét az ún. „létező szocializmusban” éltem le. Ebben a rendszerben lettem első generációs értelmiségi, egyetemi tanár, aki oktatott és kutatott nyugati egyetemeken is – így az USA-ban is –, viszonylag fiatalon fontos vezetői posztokat töltöttem be, MSZMP KB-tag voltam és vezettem a párt gazdaságpolitikai osztályát – az Országos Tervhivatal államtitkára, majd elnöke voltam és két évig dolgoztam mint elnök a Központi Statisztikai Hivatalban. Oktatói, kutatói és hivatali munkám során módom volt – Ausztrália kivételével – bejárni az egész világot és olyan államférfiakkal is tárgyalni és találkozni, mint Castro, Gorbacsov – természetesen személyesen is ismertem az ún. Kádár-rendszer vezetőit. Tehát viszonylag nagyon magasra jutottam a társadalmi mobilitás ranglétráján, hisz anyám mosónő volt, apám meg kétkezi, szakképzetlen rakodómunkás. Így hát éltem mély szegénységben, de az anyagi és kulturális jómód, gyakran a luxus is életem kísérője volt – miként emberi, baráti kapcsolataim mindig is élők voltak nemcsak a vezető értelmiségiekkel, politikusokkal, magas beosztású állami tisztviselőkkel, de az anyámhoz és apámhoz hasonló munkásemberekkel is. Anyám szava, aki büszke volt rám: „Fiam, ugye nem hagysz itt bennünk” fordította le bennem a „Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar, bölcsőd az s majdan sírod is… itt élned s halnod kell” szavakat mély hazaszeretetté. Ez az életpálya meggyőződéses szocialistává tett, és az alapvető szocialista elvek melletti elkötelezettségem ma is töretlen. Így talán nem véletlen, hogy magamban, de publikációimban is átgondoltam a magyar létező szocializmus jellemzőit és megszűnése okait. E tanúságtétel keretében megkísérlem ennek néhány lényegi elemét közreadni.
A rendszerváltozás után mint egyetemi tanár aktív kutatóként a globálisan kitárulkozó világ ismereteihez is jobban hozzájutva folytathattam a nemzetközi tapasztalatok gyűjtését. Ezekre és a régi rendszerben szerzettekre alapozva bátorkodom most itt tanúskodni; ami nyilvánvalóan szubjektív, és mint ilyen természetszerűen nem eshet egybe nagyon sok hasonló megítéléssel. Gondolatmenetemet a következő kérdések köré csoportosítom.
A magyar létező szocializmus mely jellemzőit indokolt kiemelni? A következőket: a rendszer, radikálisan felszámolva az Európában talán legtovább élő feudális hagyományokat, a szélsőséges jövedelemelosztást, a magyar történelemben páratlan társadalmi mobilitást teremtett; létrejött egy olyan ipari, mezőgazdasági és szolgáltatási bázis – viszonylag képzett munkaerőháttérrel –, amire a mai globalizált világban sikeresen lehet építkezni (két példa: az 1980-as években a gabonatermelés megközelítette a lehetséges maximumot, évi több mint 15 millió tonnát, amivel az ország egy főre vetítve a világranglistán a harmadik helyre került; olyan vállalati vezetők nőttek fel, mint Horváth Ede, Burgert Róbert, akik a maguk területén nemzetközileg is kiemelkedő termelési kultúrát honosítottak meg); a szociálpolitika révén a bölcsőtől a sírig tartó állami gondoskodást valósított meg (általános egészségbiztosítás, gyakorlatilag mindenkire kiterjedő nyugdíjellátás és államilag finanszírozott oktatás, teljes foglalkoztatás: azaz nagyfokú szociális és létbiztonság – ezek történelmileg is nagy eredmények, akkor is, ha az ország szerény anyagi lehetőségei miatt a fejlett európai országokhoz képest viszonylag alacsony szinten tudtak csak megvalósulni); természetesen a rendszer nem volt demokratikus sem annak elméleti értelmezésében, sem a mai magyar gyakorlattal való összehasonlításában. (Bár ma már jól tudjuk, hogy az elméleti demokrácia és a „létező” demokráciák között majdnem olyan mély szakadék van, mint az ideális szocialista modell és „létező” szocializmus között volt!) A rendszer két, egymástól jelentősen különböző időszakra bontható: az 1956 előttire és az azt követő ún. Kádár-rendszerre. Az utóbbi viszonylag nagyfokú mozgásteret nyert belpolitikailag és nemzetközileg. Ennek oka egyrészt 1956, másrészt a két világrendszer békés együttélésének egy enyhült szakasza. Ez a mozgástér egy sajátos magyar gazdasági és politikai modell létrehozását tette lehetővé (a magyar tsz-modell és új gazdasági mechanizmus, az „aki nincs ellenünk, velünk van” jelszó meghirdetése, intenzív nyugati kapcsolatok kiépítése). A politika és különösen Kádár tudott lavírozni Kelet és Nyugat között. Ez a helyzet a Szovjetuniónak is érdeke volt, erősítette a társadalmi békét az országban, anyagilag is bizonyos fokon mentesítette őket és politikailag jobb képet festett Nyugaton a létező szocializmusról; a Nyugat előnye a rendszer „fellazítási” lehetőségében volt.
Mik voltak a meghatározó motivációi az ún. Kádár-rendszer káderállományának? E káderállományon belül három csoport emelendő ki:
– a döntéseket előkészítő és azok végrehajtásáért felelős bürokrácia (a párt, a KISZ és államapparátus); túlnyomó többségük racionálisan opportunista magatartást vett fel, amit jól kifejez egy akkori megyei vezető fehér asztal melletti mondása: „Hála istennek, eddig mindig együtt tudtam ingadozni a párttal”; ez a csoport alkotta a túlnyomó többséget;
– a meggyőződéses hívei a szocializmusnak, tehát akik nemcsak egzisztenciális okok miatt szolgálták a rendszert, meggyőződésük mellett érveltek, tettek, vállalva az ezekkel járó konfliktusokat és kockázatokat;
– a szűk hatalmi elit (a párt politikai bizottsága, a titkárság és az első titkár, illetve néhány ahhoz közel álló vezető és befolyásos személy, ebbe beletartozott néhány párton kívüli is – író, művész és volt koalíciós politikus); e körben gyakran informális döntéseket hoztak, amiket hivatalos vezető testületekkel a legtöbb esetben sikeresen legitimizáltak. Mindez nem jelenti azt, hogy a két előbbi csoportnak nem volt hatása a döntésekre; nagyon sokszor a bürokrácia szakszerűségét objektíve nem lehetett és nem is volt indokolt megkerülni, és az elvi alapokon álló meggyőződéses vezetők át tudták verni javaslataikat, főleg ún. nehéz, válságjellegű esetekben. Voltak erős lobbik is, amelyek érdemben befolyásolták a döntéseket (az agrár-, a bányász-, a vegyipari lobbit kell itt kiemelni). Tehát maga a rendszer és annak a döntési mechanizmusa nagyon is plurális volt. Ugyanakkor a politika elsőbbsége a legtöbb esetben érvényesült a közgazdasági racionalitással szemben. A politika „rendelhetett”, miként nekem mint tervhivatali államtitkárnak megüzenték, mi a hibám: „Jó srác vagy, de nagy hibád: nem veszed figyelembe, hogy a politikai rendeléseket ki kell elégíteni.”
A vázolt káderstruktúra kedvezett a rendszerváltásnak, mivel csak a harmadik és a második csoportot kellett eltávolítani, illetve semlegesíteni, az elsőt viszonylag könnyen hadra lehetett fogni a változásokban való aktív közreműködésre. De a hatalmi elitbe tartozók közül is lehetett verbuválni aktív közreműködőket. (Magyarországon azt a hibát nem követték el, mint Irakban, ahol a teljes régi vezetőgárdát és bürokráciát menesztették.)
Mik voltak a rendszerváltás alapvető okai és mozgatóerői? Magyarországon a Szovjetunió gazdasági és politikai ellehetetlenülése miatt szűnt meg a régi rendszer, és a változást alapvetően külső erők vezényelték. E körülmények nélkül a belső erők, ellenzékiek e változást nem tudták volna elérni. Ma már eléggé dokumentált, hogy a Szovjetunió vezetői az objektív lehetőségeiket belátva „feladták” a kelet-európai szocialista országokat, köztük hazánkat, és az átmenet néhány alapvető kérdésében megegyeztek az Amerikai Egyesült Államokkal. Az ún. rendszerváltó elit tehát csak közreműködő lehetett – és ebben az „elitben” nem kis szerepet vállalt és vitt a régi rendszer (párt, KISZ és állami) bürokráciája és persze a volt állami vállalatok menedzsmentje. Nem kis részben ezért volt ez a változás viszonylag gyors és zökkenőmentes. Ugyanakkor, mivel az országnak érdemi „ütőkártyái” nem voltak a kezében – mint például Kínának –, és még annyi mozgástér sem volt, mint ami a Kádár-rendszernek 1956 után, ebből is adódóan a közreműködő elit többségét a külföldi elvárások és érdekek iránti nagyfokú szervilitás jellemezte, és gyakran szűk egyéni érdek, a gyors meggazdagodás dominált. Az átalakulás során a nemzeti érdeket alacsony szinten lehetett képviselni, a rendszerváltás az indokoltnál is súlyosabb anyagi és emberi áldozatokkal járt.
Az 1980-as években személyesen is átéltem, hogy a rendszer gazdaságilag ellehetetlenül. Két példával illusztrálhatom ezt. A második olajárrobbanás után mint a párt apparátusának tagja írtam a politikai bizottság számára az előterjesztést a soron következő éves terv gazdaságpolitikai vonalvezetését illetően. Döbbenten kellett leírnom, hogy az ország cserearány-vesztesége meghaladja a gazdaság teljes évi jövedelmének (GDP-nek) a húsz százalékát. Ekkora forráshiány mindent aláás, a gazdasági fejlesztést és az életszínvonalat is – hacsak nincs külföldi hitel és anyagi segítség. A kettő együtt kell. A hiteleket az IMF és a Világbank közreműködésével Nyugatról lényegében megszereztük, de kellett volna a szovjet gazdasági segítség, miként ez szükséges volt az 1956 utáni gazdasági konszolidációhoz is. Az 1970-es évek végéig ezt kisebb vagy nagyobb mértékben mindig sikerült megkapnunk. Ez változott meg! És itt jön a másik személyes élményem. Az 1980-as évek végén kimentünk tárgyalni a Szovjet Kommunista Párt gazdasági vezetőivel, és kértük a segítséget. A tárgyaláson, ahol Gorbacsov is jelen volt – akkor mint mezőgazdasági titkár – ezt udvariasan, de határozottan elutasították, előadva: ők is bajban vannak, nem tudnak segíteni. Ez egy újabb keserű döbbenet volt számomra: nyilvánvalóvá vált, hogy ettől kezdve szinte teljesen függővé váltunk a nyugati hitelektől, és minthogy természetszerűleg nem voltak érdekelve a mi szocializmusunk végtelen ideig tartó fenntartásában, csak idő kérdése volt, hogy mikor nyújtják be a „végső” számlát. (Érdekes módon a Castróval folytatott beszélgetésem során ezt ő pontosan megjósolta.) És ez az idő Reagan és Gorbacsov máltai csúcstalálkozója után eljött.
Mit várhatunk a jövőtől? Az országunk sorsáról alkotható jövőképemet egy Mao Ce-tunghoz kapcsolható eseménnyel tudnám érzékelni. Amikor Kissinger találkozott vele, és Tajvannal kezdte a tárgyalást, a kínai elnök közbevágott, mondván, „Kissinger úr, hagyjuk ezeket a rövid távú témákat, Tajvan előbb vagy utóbb Kína szerves része lesz, mi a világ sorsáról tárgyaljunk, hisz a mi két országunk van abban a pozícióban, ami végül is meghatározza a világ jövőjét.” Ma már tudjuk, az elnök nem állt messze az igazságtól. No már most, Magyarország a rendszerváltást követően szerves részévé vált a globális világnak. Ezt megelőzően csak a Szovjetunió vezette szocialista tábor részei voltunk, ami csak rendkívül korlátozottan kapcsolódott a világgazdasághoz, nem is tudta élvezni a globalizációban lévő óriási gazdasági előnyöket; sőt egy sor gazdasági diszkriminációt, kemény embargót is el kellett szenvednie. Ezek a korátok megszűntek. Tehát amennyiben e globalizált világ sikeres lesz, beváltja az emberiség eddigi történelmében páratlan és reálisnak tekinthető reményeket, a jövőben a magyar gazdaság és társadalom is objektíve sikerre van ítélve. Sajnos azonban a globalizáció veszélyei is páratlanok, hisz az emberiség el is pusztíthatja magát. A jövő attól függ, hogy miként lehet ezen apokalipszisveszélyeket elhárítani, a visszafordíthatatlan globalizációs folyamatokat kormányozni, pozitív irányba terelni. Azaz Kína és az Amerikai Egyesült Állomok, természetesen együtt a többi országgal, miként tudja „kormányozni” a világot. Ha jól, akkor mi, magyarok is boldogulunk, ha nem, akkor sajnos a világgal együtt kell elszenvednünk a negatív következményeket. De legyünk optimisták, hogy gyerekeink és főleg unokáink a mai életkörülményekhez mérten minőségileg jobb, gazdagabb életet élhetnek. Tapasztalva a jelen és a közeljövő anyagi, morális és politikai gondjait, megpróbáltatásait, talán üresnek, értéktelennek hathat ez a jövőbe kivetített optimizmus. De remény és főleg reális remény, pozitív világkép nélkül a jelenben sem lehet élni: ahogy mondják, a remény halhat meg utoljára. Hangsúlyozom, egy minőségileg jobb élet reális remény! Bízzunk benne, hogy most, ellentétben hosszú történelmünk sok csalódásától, a pozitív várakozásaink beteljesülnek. És ha nemzetünk és magyarságunk legalább egy második ezredévig fennmarad, akkor igazán okunk lehet az optimizmusra.
