NAPÚT 2007/10., 12. oldal
Tartalom
Novák István
építész
Lóránt János Demeter
festő, grafikus
Balogh Elemér
író (Nyitra, Csehszlovákia – ma Szlovákia, 1938. január 19.)
Székely góbénak tartanak sokan, gondolom, Csíksomlyói passióm miatt, pedig csupán egy gömöri palóc szegénylegény vagyok. Igaz, anyám révén úgy-ahogy Kosztka Mihály Tivadarral tartom a rokonságot, azzal, akit manapság Csontváryként emlegetnek. Szülőföldemnek mégsem a Felvidéket tekintem, hanem a tágasabb pátriát, a Kárpát-medencét, benne olyan kies helységekkel, mint Nyitra, Nagycétény, Szalatnya, Alsógalla, Székesfehérvár, Budapest, Szolnok, Csíkszereda, Veszprém, Balatonalmádi…
A huszadik század veszett kutyái már csecsszopó koromban akkoriban még vézna bokámba martak: gyerekként kellett megélnem a rémisztő vörös hordák országunkba özönlését, majd a föltüzelt szlovák fajvédők kegyetlen vagdalkozását. Családunknak, tanító édesapámnak és édesanyámnak kilenc porontyukkal menekülniük kellett bölcsőhelyünkről, csupán azért, mert magyarok akartunk maradni, mezítláb gázolva át az Ipolyon, majd marhavagonban dideregve hónapokon át, télvíz idején.
Irány: a fiait oltalmazó anyaország.
Ahol aztán nyakunkba telepedtek a világboldogító kommunisták!
Nyakunkba telepedtek, és ütöttek-vágtak, ahol értek.
A forradalom bennem szikrázott föl ellenük, ezért aztán a fővárosi bölcsészkarról, sőt a haza valamennyi egyeteméről és főiskolájáról elzavartak, megtapasztalhattam az ávós verőlegények szívélyes vérengzését, tüdőmbe szívhattam Kádár börtöneinek ózondús bűzeit. Később, már családos emberként, a vadászkastélyaikban önfeledten ultizgató bolsevik zsugások kifüstöltek bakonyerdei rejtekhelyemről is, ugyanis az ő bitang, országveszejtő ügyködésüket annak neveztem, ami valójában is volt: hazárdjátéknak.
Mondhatnám fennkölt szavakkal: rajtam is átgázolt a történelem.
S közben családom tagjai: asszonytársaim, gyermekeim, unokáim csaltak vidámságot arcomra.
Szívemben persze nem fortyog semmiféle gyűlölet vagy sértettség, inkább hálát adok az Úrnak vagy a Sorsnak bukdácsolásaimért, megköveztetéseimért, és nyújtanám kezemet egykori poroszlóimnak, kiknek tenyeréről előbb-utóbb csak-csak lepereg a rászáradt vér. Fontos embereim ők, nélkülük ugyanis nem írhattam volna meg az életem summáját is adó, A tanár úr című regényemet, amellyel a Németh László Alapítvány ötvenhatos jubileumi irodalmi pályázatának fődíját nyertem el 2006-ban, s amelyben – mint e helyütt is – közhírré tétetik, hogy búbánatos, ám őszinte lélekkel sóvárgok arra a világra, amelyben majd végre felebarátomnak érezhetem minden embertársamat.
