NAPÚT 2007/10., 13–14. oldal
Tartalom
Balogh Elemér
író
Török Gyula
ökölvívó, edző
Lóránt János Demeter
festő, grafikus (Békésszentandrás, 1938. január 21.)
Apai részről őseim vízimolnárok voltak a Bakonyban, anyai részről bolgárkertészek.
Iskoláim: 1952-ig általános iskola, Békésszentandrás; 1952–56 Vajda Péter Gimnázium, Szarvas; 1956–59 Tanárképző Főiskola, Szeged (tanárom: Vinkler László).
„A nagy vizek földjén, Békésszentandráson születtem. Ez az a vidék, ahol akarva-nem akarva együtt él az ember a vízzel, a földdel. Néhány gyermekkori kép még ma is tisztán él bennem: a kora tavaszi veteményesek, a föld színe és tapintása, a kis rögök, amelyek tetejét már szárazra fútta a szél. Az élénkzöld fűben előbukkanó piros földieprek. A Körös tavaszi áradásai, amikor félénken húzódtunk vissza a hatalmassá duzzadt folyó partjáról. A kakukk hangja, amely betöltötte a Körös fölötti tájat; a nádiveréb keményebb, nádszálhoz hasonló éneke; a májusi esték mindent betöltő békabrekegése. A nyári, nagy, kiszáradt legelőkön távolba vesző gyalogút. Az aratásnál, cséplésnél dolgozó emberek naptól fehérre szítt ruhában.
A falusi iskola – ahová néha bementem édesapám osztályába –, a sok gyerek rám szegeződő tekintete furcsa érzéssel töltött el. A falu alakjainak jellegzetes beszéde, mozgása, megjelenése még most is meghatározó élményem.
A látszólag nyugodt táj mégis tele van kis tragédiákkal – magában hordozva az emberiség nagy botlásait is. Ma is ilyen környezetben vagyok igazán otthon – mintha ez a táj valamilyen védettséget biztosítana számomra.
Azt hiszem, hogy ez a táj és a benne élő emberek adta érzések és gondolatok határozzák meg festészetemet.”
Az alábbi önvallomásfélét jó harminc éve írtam egy kis katalógus bevezetőjének, mely a mai napig érvényes egy változással: hogy ma még jobban szeretnék visszalopakodni a gyerekkorba – ez az érzés néha rövid időre megadatik számomra –, és akkor csend van, boldogság, szeretet, biztonságérzet, meleg családi fészek, barátok. Az ébredés mindig kínos, és felnőtt fejjel ma már érzem és látom, hogy a világ gyorsuló tempóban halad saját megsemmisítése felé és az ellen sajnos a rendelkezésemre álló eszközökkel túl sokat tenni nem tudok.
„Vannak a szabad természetben tiszta nagy vizek, melyeknek nincsen sekélye, nem lehet bennük térdig-övig mártózva szoktatni tagjainkat, hanem egész testtel, egyszerre kell beléjük merülni, aztán úszva vagy lebegve, talajvesztőn átadni magunkat e súlytalan létezésben a tudat és a lélek szabad szárnyalásának – mégsem feledve annak veszélyét, hogy a víznek mélyen van a mélye, és állhatatos a vonzása.
Ilyen hirtelen-táruló és hívó mélyvízi benyomást kelt bennünk Lóránt János Demeter festészete is, elsősorban a művek expressziójában rejlő talányossága miatt, ami alighanem abból adódik, hogy a képeinek tartalmához stilizált, átszellemült forma- és színvilága alól váratlanul tör fel a mondandó döbbenetes ereje, s annak olykor abszurdba forduló, elgondolkodtató mélysége. Meg aztán jól érzékelhető ecsetvonásának könnyed suhanásából vagy éppen nekilóduló sepréséből – mint a hal uszonyának lassú vagy felgyorsuló lebegtetéséből –, hogy Lórántnak a piktúra – akár amannak a víz – eredendő, természetes közege: akkor van elemében, amikor fest.
Képein egy szokványos helyzet, vagy látszólag jelentéktelen esemény sokszor attól kap nyomatékot, vagy merőben újfajta tartalmi megvilágítást, hogy a szemlélőben az ábrázolt figura sejtelmessége, egy-egy táj baljós hangulata, vagy a jelenet érzületi karakterének meghatározatlansága, valamiképpen felveti a végső és megfejthetetlen létkérdések némelyikét is. Nem véletlenül. Amikor ugyanis Lóránt János Demeter a képi metaforái útján átlendít bennünket a köznapi gondolkodásból a tudatunk mélyén munkálkodó, vívódó életérzés síkjára, ugyanazt teszi velünk, amit kevésbé gyengéden végeznek el a válságos sorshelyzetek: rákényszerít a befelé tekintésre.”
Ezt írta egy katalógusomba Supka Magdolna, aki éveken át kísérte figyelemmel munkásságomat, kitüntetett barátságával, és sokszor segített egyenesbe jönni, amikor életem és művészetem gödör szélén ingadozott.
Két felejthetetlen barátról, akik döntő hatással voltak arra, hogy érdeklődésem e pálya felé terelődött. Sinka Matyi – aki a békésszentandrási Horga tanyavilágában született 1917-ben, hivatást érzett és 18 évesen felbiciklizett Budapestre, ahol felvételt nyert az Iparművészeti Akadémiára. Elismert, többszörös Munkácsy-díjas alkalmazott grafikussá vált. (Sajnos már nincs közöttünk.)
A Kondoroson született Csernus Tibor (sajnos ő is elment) rokonsága itt élt Békésszentandráson, és Sinka Matyi egyengette a fiatal fiú útját. Az ötvenes években Tibor feleségével, Szilveszter Katival néhány nyarat itt töltött a faluban, és ez a jelenlét végleg eldöntötte, hogy érdeklődésem a festészet felé fordult. Ez akkor abból állt, hogy kifigyeltem őket, mikor a Körös-holtágról csodálatos tájakat festettek, 12 évesen nem volt merszem megszólítani őket.
Jóval később, a hatvanas években többször felkerestem őket a Dráva utcai műteremben. Munkákat vittem, kérve, mondjon róluk valamit. Később Párizsban többször találkoztunk. Nem gondoltam, hogy a karácsonyi telefonbeszélgetésnél hallom hangját utoljára.
Ami érdekes – Sinka Matyi Bartókról beszélt nekem, Tibor meg általam nem ismert filmeket ajánlott figyelmembe. Életük példaértékű lehet, az egyik: a világ végéről is el lehet jutni valahova; a másik: mindkettőjük egyénisége, jelleme, erkölcsi normája, szorgalma, tehetsége kivételesnek mondható. Még valamit megjelenésükről, életükről – mindketten colos (nálunk ez nagyra nőtt szikár-szívós gyereket jelent), csökönyös, földönjáró tornyosi-falusi… Hogyan váltak híres, világhírű művésszé.
Köszönet mindkettőjüknek. Végül bízom abban, hogy még ilyen csodák előfordulnak, bár ma már jobbára a kiválasztottak előjoga.
(Kitüntetések: Munkácsy-díjas, érdemes művész, Békésszentandrás díszpolgára, az MTA-SZIMA tagja)
