NAPÚT 2007/10., 10–11. oldal
Tartalom
Bodor Elek
szívsebész, egyetemi tanár
Balogh Elemér
író
Novák István
építész (Budapest, 1938. január 16.)
A világháború miatt egy alföldi kisváros, Szentes – napfényes, fákkal határolt utcái, terei, ligetei, uszodája – vált gyermekkorom örömteljes színterévé. Felnőtt fejjel visszagondolva tudatosult bennem, hogy ott, akkor még a természeti és az épített környezet együtt lélegzett. A Kurca partján lévő medencében kezdtem el úszni, és a napi edzések fegyelmező ereje egész életemben segített. A faltól falig való „vízen járás” közben memorizáltam feladataimat, majd a későbbiekben a „térlátás” adottságát is ott hasznosíthattam. A szegedi építőipari technikumi rajzaim – alaprajzok, metszetek, homlokzatok – úszás közben alakultak át épületekké. Az egyetemi éveim alatt tervezett házak már a Császár fürdőben keletkeztek. A hagyományt – Szegedre visszatérve – folytattam. A Csomiterv építészeként reggelenként – 25 éven keresztül – úszás közben „alkothattam”, így a tervezőirodában már csak rajzolnom kellett.
Egyetemi tanáraim közül Pogány Frigyestől kaptam azt a szakmai indíttatást, amelyet munkásságom alapjának tekintek. A komplex környezetalakítás igényét az ő tanítása mellett az Alföldhöz való kötődésem is erősítette. A tervezést a tárgytól a városépítészetig egységes folyamatnak tekintettem, így a kezdetektől a társtervezők mellett – iparművészekkel, képzőművészekkel, kertépítészekkel dolgoztam együtt. Az a világ ugyan nem komplex környezetalakításról szólt, mégis sikerült egy-két közös feladatot megvalósítani: Ópusztaszer Nemzeti Emlékpark rendezési terve (1978), Feszty-körkép épülete (1979), Szeged: Továbbképző Központ (1979), Baja: Német Oktatási Központ (1985–2002), Ajnácskő (Szlovákia): templom (1991), Brassó: templom (1996), Orosháza: városközpont lakóházak, üzletek, posta, bankszékház (1995–2006), Mezőberény: városközpont lakóházak, üzletek, szolgáltatók (1971–1978), Siófok: posta (1992), Balatonfüred: posta (1993).
Mintegy félszáz alkotóművésszel működhettem együtt. Egy-egy művész barátsága, az együtt dolgozás öröme számomra még ma is nélkülözhetetlen.
A tervpályázatokon is a komplex szemléletet igénylő feladatok érdekeltek: városközpontok, összevont funkciójú épületek, de első díjat nyertem például a második világháborúban elesettek számára készülő országos emlékműpályázaton is. Az ország különböző településein – eltérő változatokban – ezekből tizenöt valósult meg. Feladataim közül kiemelkednek az iskolaépületek. Pályafutásom során 25 oktatási-nevelési, művelődési intézmény épületét terveztem. Ezek közül megemlítem a Budapesten, Baján, Hódmezővásárhelyen, Kecskeméten, Kiskunhalason, Kisvárdán, Nyíregyházán, Szegeden és Tatabányán felépült iskoláimat. A normatívák ellenére igyekeztem iskoláimat úgy alakítani, hogy azok nemcsak az iskolás korúak, hanem a felnőttek művelődési, sport- és szabadidő-igényeit is kielégíthessék.
A tiszakürti emlékmű |
1987-től Szarvason, 2001-től Makón, 1995–2003 között Szegeden főépítészként részt vállaltam az épített és a természeti környezet megvédésében, illetve az új rendezési tervek alapján történő építésben.
Táj és ember, ember és szülőföld – ami nekem az Alföld – viszonya állandó és örök. Ezért itt a megőrzés minden hatékony eszközére szükség van. Hitem szerint e kihűlő posztmodern korban az építész környezet- és lélekformáló magatartása is segíthet. Szeretném remélni, hogy a hetvenedik évembe lépve is sok még a teendőm; igaz, ma már csak néha-néha születik egy-egy ház a szegedi uszodában. 1990 óta önálló tervezőirodánk van, amelyet már a kisebb fiam vezet, így a folytonosság biztosított, és nekem is több időm marad családomra és fogadott városomra, Szegedre.
Ha elfogadjuk, hogy a szerves lények a Naprendszerből, a Földből mint szervetlen égitestből szakadtak ki és öntörvényűen fejlődtek tovább, akkor tudjuk, hogy lényünk különválásból és összetartozásból alakult ki. Az ember és környezete között azonban szakadék keletkezhet, a város, az épület, a tárgy, az épített környezet a szakadék áthidalására született. Ennek a művi környezetnek a „kitalálója” minden időben az építész volt. Jól-rosszul, de teljesítette feladatát. Elmondhatom, hogy én is igyekeztem feladatomat jól ellátni akár építészként, akár főépítészként.
Pályám és sorsom a magyar Alföldhöz kötött. Az Alföld neveltjeként megtanultam tisztelni elődeim erőfeszítéseit, hogy mostoha helyzetükön mindig tudtak változtatni. Életem során arra törekedtem, hogy megfeleljek a kihívásoknak és szolgáljam környezetemet, városaimat és az ott élő embereket.
Házaim állnak, használják, s talán szeretik is őket. Bízom benne, hogy az Alföld, a Kárpát-medence földje is elfogadja őket.
