NAPÚT 2007/10., 8–9. oldal
Tartalom
Deák Ferenc
író
Novák István
építész
Bodor Elek
szívsebész, egyetemi tanár (Budapest, 1938. január 15.)
Egy ködös szombaton érkeztem e világba. Gyermekkoromból csak az éjszakai rohanásokra emlékszem, amikor a szüleim egy pokrócba takartak, és rohantak át velem a Vakok Intézetének légópincéjébe. Nem értettem, mi az a szirénázás, miért bombáznak a csúnya repülők, miért nem hagynak aludni. Következő emlékem a zuglói villa szuterénlakásából – ahol 27 évig laktam – 1944 karácsonya. A Jézuska csak egy fenyőágat hozott, valamint dörgéseket és a felnőttek félelmét. Újév előtt mintha csitultak volna a harcok. A ház összes lakója mind a mi kis szobánkban volt, amikor dörömböltek az ajtón. Két fehér köpenyes orosz katona rohant be a lakásba németeket keresve. Meglátták azonban a háziúr, Szekeres bácsi hosszú rézláncon függő zsebóráját, kirántották a zsebéből, majd elrohantak. Apám közben hátat fordítva nekik, anyám blúzába csúsztatta a saját Doxa óráját. Másik élményem, pár hónappal későbbről: hirtelen két orosz katona tört be lakásunkba. „Malenkij robot”-szöveggel kerestek valakit. Apám a fürdőszobában volt. A katonák kutatni kezdtek. A hálószobában benéztek az ágy alá, meglátták a gramofonunkat. Azt kikapva elmentek. Apám így menekült meg többévi szibériai fogságtól.
Ezután kezdődtek a hosszú, lassan múló iskolai évek. 1947-ben egy iskolatársam meghívott egy helyre, ahol jót lehet játszani. Ez a társaság a Regnum Marianum cserkészcsapat volt a Damjanich utcában, még ma is oda tartozom. Sztálin halála már az István Gimnáziumban ért. Temetése napján délben megállt az ország. Az iskolában öt percre vigyázzban állva sirathattuk a nagy vezért. Ezalatt egy légy az orromra szállt. Grimasszal kíséreltem meg elűzni, sikertelenül. Végül is nem bírva tovább, rácsaptam az orromra. Kitört a röhögés az osztályban. Csak a csodálatos igazgatónak, Balogh tanár úrnak köszönhetem, hogy nem rúgtak ki a gimnáziumból.
1956 a nagy események éve. Jeles érettségi után maximális eredményt elérve felvettek a Budapesti Orvostudományi Egyetemre. Október 23-án este hat órakor a Gerlóczy utcában Mimi néninél először mentem a tánciskolába. Este már nem járt a villamos, így gyalog mentünk haza két barátommal a Dohány utcán át, közben hallgattuk a lövéseket. Így láthattuk meg, amint Sztálin elvtárs leborult a magyar nép előtt. Másnap be akartam menni az anatómiára, mert akkor boncoltunk volna először. Csak a Blaháig tudtam bemenni. Az Akácfa utca kereszteződésében ott feküdt, ami a szoborból megmaradt. A pestiek ültek rajta, és kalapálták. Mindenki el akart volna vinni egy darabot belőle. A zsebét azonban nem tudták szétverni, olyan vastag volt. Mondták is, hogy nagyon megtöltötte a magyaroktól ellopottakkal. Csak a Rákóczi tér egyik mellékutcájáig jutottam el, mert a körúton a Baross utca magasságában állt egy orosz tank, és minden indok nélkül lőtt egyet-egyet. Az egyik lövés után sikerült egy idősebb lábsérült nénit kihúzni a körútról. November 2-án elmentem meglátogatni nagyszüleimet a Várba, a prímási palotába. Épp ebédeltünk a konyhában, amikor megjelent Mindszenty bíboros, és megkérdezte, hogy lenne-e valami ennivaló, mert nagyon éhes. Letérdeltem eléje, és megcsókoltam a gyűrűjét, ő pedig megáldott. Ezután együtt folytattuk az ebédet. Az ezt követő években az egyetemi vizsgák jelentették a nagy feladatokat. 1960-ban megismerkedtem egy akkor érettségizett lánnyal, aki ma is a feleségem. 1961 borzasztó év volt. Február elején hirtelen meghalt édesanyám, a hó végén behívtak a Gyorskocsi utcába. A regnumi papok ellen induló per alanyaként többször is kihallgattak. Végül is szigorú megrovásban részesítettek, de nem ítéltek el, és nem értesítették az egyetemet. 1962-ben „summa cum laude” eredménnyel végeztem. Mivel sem párttag, sem KISZ-tag nem voltam, nem is reméltem budapesti állást. Három vidéki sebészetet pályáztam meg. Meglepetésemre behívtak a pártbizottságra: „Bodor elvtárs, ön kitűnő tanuló, munkásszármazású. Itt kell maradnia az egyetemen.” A városmajori sebészeti klinikát nem ismertem, így megpályáztam. Meglepetésre megkaptam. Október elsején léptem be a klinikára. Három hét után „ideiglenesen” három hónapra felhelyezett a szívsebészetre Kudász professzor. Ebből aztán 45 év lett. 1965-ben megnősültem. Egy év múlva megszületett az első fiam, három év után a második. 1973-ban három hónapos tanulmányúton voltam Milánóban. Visszatérve folytattam a már előzetesen megkezdett tudományos munkám, aminek eredményeként 1981-ben a kandidátusi fokozatot kaptam meg. ’82-ben valaki feljelentett. Behívattak a pártbizottságra, és közölték velem, ki fognak rúgni, mert nem vallottam be, hogy 1961-ben eljárás folyt ellenem. „Bodor elvtárs, magát a klerikális reakció küldte az egyetemre, hogy fertőzze az ifjúságot.” Végül is, miután a klinika és az egyetem is kiállt mellettem, szigorú megrovással úsztam meg, amit négy év múlva visszavontak A kilencvenes években szívesen néztem volna a két szenilis öreg kihallgatóm arcába. 1985-ben elkezdtük szervezni a szívátültetést. 1986 áprilisában a kaliforniai Stanford Egyetemről hívtam fel a feleségem, hogy az itteni tévé szerint felrobbant egy atomerőmű Ukrajnában. 1992-ben megcsináltuk az első, majd a második szívátültetést. Ez évben egyetemi tanárrá nevezett ki az államelnök, és átvettem a szívsebészeti osztály vezetését. 1994-ben megszületett az első unokám, aki természetesen fiú lett. Legalább 130 éve nem született leány a családunkban. Ekkor ígértem meg menyeimnek, hogy aki az első puncit behozza családunkba, minden kérését teljesítem. Három év után egy hónapon belül három csodálatos leányunokám született, majd ismét három év után újabb három. 2003-ban a szívsebészet vezetését átadtam munkatársamnak. Tovább dolgoztam, segítettem, oktattam a fiatalokat. 2007. július 28-án közölték velem, hogy nem tartanak igényt tovább munkámra. Hát megvárhatták volna október elsejét, amikor 45 éves évfordulót ünnepelhettem volna. De így is boldog vagyok, mert gyakran előfordul, hogy hétvégén este lefekszem a feleségemmel, és reggel négy nővel az ágyamban ébredek, amikor egy hang puszi közben azt mondja: „Fordulj meg, Nagypapa, megmasszírozom a hátadat.”
