|
NAPÚT 2007/10., 5–7. oldal
 Tartalom
 Bognár Antal
Ahogy lennénk
 Bodor Elek
szívsebész, egyetemi tanár
|
|
Deák Ferenc
író (Magyarittabé, Jugoszlávia – ma Szerbia, 1938. január 1.)
A Bánságban születtem, a nagybecskereki algimnázium befejezése és a szabadkai tanítóképzőben eltöltött két év után 1960-ban Újvidéken szereztem iparművészi diplomát.
Gyermekéveimet a csodák és rácsodálkozások egész sora jellemzi. Emlékszem, ott a tanyán apám névnapjára rendszeresen átjött hozzánk az egyik szomszéd – hangszerével a hóna alatt –, aki régen Temesváron szalonzenészként hegedült. Hamarosan a muzsika mellé szegődött a könyv. Nagybátyáméktól csentem, majd átolvasva nagy titokban vissza is juttattam a könyveket. A falu egyik kocsmájának pici színpadán láttam – kisiskolások részére játszott főpróbán – Petőfit, a bírák előtt. A színházat a zsenge, szótlan lélekben megtetézte az apai nagybátyám mozijában látott árnyjáték, a film. A rekkenő nyári délutánokon a tanyánkat őrző kőrisek árnyékában agyagból formáztam magamnak társaságot, ami egy idő után szétszáradt, szertehullott.
Soltis Lajos és Lazar Ristovski, a Határ két főszereplője
|
Még szabadkai éveimben kezdték hozni a lapok első rajzaimat, illusztrációimat, hát otthagytam a Képzőt, és Újvidékre szöktem. Az Iparművészeti Iskola felvételijét sikeresen letettem, de apám megtagadta a további támogatást. Anyám dugiban segített. Ebből és illusztrálással meg más alkalmi munkával szerzett keresetből tengettem életemet, de végre szabad és boldog voltam, jóllehet az öt évig tartó edukáció reggel fél nyolctól – rövid ebédszünettel – este fél nyolcig tartott. Időközben belső munkatársa lettem az Ifjúság című hetilapnak, illusztrációim mellett hozták az első verseimet, tárcáimat, elbeszéléseimet is. Hamarosan szinte minden vajdasági napi- és hetilap közölte munkáimat, majd 1967-től a Híd című folyóirat is. Ennek köszönhetem, hogy a Forum Kiadó 1961-ben kiadta a Rekviem című novelláskötetemet. A drámaírás bűvkörébe a hangjáték segítségével közelítettem: 1961-ben különdíjat nyertem az Újvidéki Rádió pályázatán Üzlet című művemmel. Ekkor lettem benjáminja a bácstopolyai és zentai művésztelepeknek, de a magyarkanizsai írótábornak is. Továbbra is a rövidprózát ápoltam magamban (A Nap gyökerei, 1965), de a Képes Ifjúságban szociográfiai riportokat közöltem, ameddig hagyták. Ekkor kért fel az Új Symposion főszerkesztője: írnám meg a folyóirat számára a csak ötletként jelzett drámámat. Így született meg az Áfonyák, amely az akadémikus Bori Imre szerint a délvidéki modern drámaírás kezdetét jelentette. A szabadkai Népszínház előadásában a jugoszláviai hivatásos színházak fesztiválján (Sterija Játékok) 1969-ben nagydíjjal tüntették ki. Hála az említett elismerésnek és két újabb, sikeres hangjátékomnak (Sánta quadrille, Vak trió), 1969-ben az Újvidéki Rádió dramaturgja lettem. Közben megjelentek Áfonyák, Bagoly és csizma (Neven-díj), Métely, a Forum Kiadó által díjazott Zsivány, Honfoglalás és Aszály című műveim. Az Áfonyák kitűnő rendezője, Virág Mihály felkérésére megírtam a Légszomj című drámámat, amellyel a rendszerben a délvidéki magyarság fulladásos halálát céloztam meg. Az előadás a kettős (köztársasági és szövetségi) kemény szakmai szelektori vizsgáját sikeresen letette, és megjelent a következő országos színházi fesztiválon. Díjat nem – de verést azt kaptam érte. A dráma már kész, kötésre váró változatát bezúzták, engem meg az újvidéki belügyesek rendszeresen vittek éjszakai baráti beszélgetésre. A picsi-pacsinak egy hadgyakorlatra szóló behívó vetett véget. Az idő tájt írtam meg a Teher című nagyjátékfilm forgatókönyvét, amit Szabadkán és környékén le is forgattak, de a pólai (Pula) országos filmfesztiválon csak egy kisteremben engedték levetíteni – egyetlenegyszer. A rendező, Vuk Babić hamarosan közölte velem: a hatóság elkobozta az egész filmanyagot és megsemmisítette. Miért? Mert kaparászni mertem-mertünk a fekete háromszög igazi hátteréről: miért épp itt, a Szabadka–Zenta–Magyarkanizsa közötti háromszögben jelentkezik az öngyilkossági világrekord? Időközben az újvidéki Neoplanta-film felkérésére megírtam a Parlag című nagyjátékfilm forgatókönyvét, de nem találtak hozzá „megfelelő” rendezőt. Fábri is elegánsan visszautasította („Bocsánat, de rengeteg dolgom van mostanság…” stb.). Hozzám intézett magánlevelében azt írta, hogy is gondolom, hogy egy ennyire kényes témájú, jellegzetesen jugoszláv politikai hátterű filmet rendezzen egy ottani (itteni) rendező?! Vicsek Károly, a fiatal bölcsész – akinek már volt néhány rázós dokumentumfilmje – meg is tette. Ezt az emberi lélekben a rendszer teremtette parlagot már nemcsak Pólán, de több nemzetközi fesztiválon is bemutatták és – hozta a díjakat is. Nékem nagyon hiányzott a színház, de mivel drámát már úgysem fogadtak volna el tőlem, hát megírtam két oratóriumhoz a librettót. A Csillagidőket a zágrábi akadémikus, Rudolf Brucci (Bruči), az Apoteózist a fiatal újvidéki Ivan Kovač szerezte. Továbbra se hagyott nyugton a film, hát engedtem Vicseknek, és közösen megírtuk, majd ő meg is rendezte a Trófeát, amellyel a hivatalosan nem létező cenzúrát megoldhatatlan probléma elé állítottuk. A filmet egyenesen Titóhoz vitték, hisz az ő szavaira (ökörségére) épült a filmdráma, aki – miután megnézte –, komoran rálegyintett. A mű az országos filmfesztivál nagydíját és még néhány jelentős kitüntetést kapott. Engem meg, Tito kulturális tanácsadójának tévedése folytán, aki nem tudta, hogy a film mindenkori szerzője a rendező, már a marsall halála után, de még az ő utasítására – évekre száműztek Nyugat-Afrikába, ahol öt államban nagyköveteskedtem, pokoli életkörülmények közepette. Otthon (itthon) hagytam a Belgrádi Televízió meghívásos pályázatára írt, díjnyertes forgatókönyvemet, amelyből – távollétemben – ismét Vicsek alkotott csodát: a Fajkutyák ideje Jugoszláviát sikeresen képviselte a prágai nemzetközi tévéfesztiválon. Persze mindig léteznek köztes események is: a Dudás Károly által összeállított szociográfiai riportkönyvet, amelynek az élére az én egyik munkám, a Karcolás a zománcon került, szintén zúzdába irányították. Az idő tájt (1988–89) már nagyon nyikorgott az államtákolmány, az infláció is nekilendült, de tőlem ismét kértek forgatókönyvet, hát Határ címmel megírtam egy régóta építgetett témámat a vajdasági svábok munkatáborokba való elhurcolásáról, kitoloncolásáról, az őslakosok és az 1945–46-ban a németek helyére telepített hegylakók közötti viszonyok, illetve a politikai helyzet alakulásáról egészen az 1948-ban bekövetkezett Tito Sztálinnal való szakításáig. Ekkorra már nemcsak az államhatárok, hanem az emberek közötti határok is végleg bedurvultak. A tragédiákat gyermekszemmel magam is láttam. A filmet a fiatal, Prágában diplomázott, zombori származású Zoran Maširević rendezte – valóban nagy sikerrel. A sok hazai és külhoni elismerés mellett a Philadelphiai Nemzetközi Filmfesztivál nagydíját is elnyerte. Akkor jött a polgárháború: errefelé még fű sem nőtt, irodalomról, drámáról, filmről ne is beszéljünk. Én – kínomban – mégis belekezdtem a Határ folytatásának megírásába, de a polgárháborús anyag csak akkor kapott esélyt, amikor a Nemzeti Színház meghívásos pályázatára drámát (romdrámát) írhattam belőle Határtalanul címmel. A szabadkai Népszínházban régi belgrádi barátom, Ljubomir Draškić rendezte meg. Kisvárdán több díjat és vastapsot kapott. Akkor a kaposvári Csiky Gergely Színház első embere, Babarczy László nyúlt a hónom alá: meghívott az ’56-os forradalom értékeit, szellemét idéző drámaírói pályázatra. Nékem csak egy témám volt: a forradalom bukása utáni jugoszláviai árulások sorjázása – minden szinten. A Fojtás a versenyen másodikként futott be, utána Vicsek Károly nagyjátékfilmet is rendezett belőle Bolygótűz címmel. Utolsó nekibuzdulásaimból egy verskötet, két családregény, egy játékfilm forgatókönyve, valamint egy, a magam okulására írt panoptikum-dráma született Perlekedők címmel. Pályámat – nem választott, hanem kapott magányban futottam végig, mert két nemzedék között jelentem meg a porondon. Talán ezért érzem, hogy (művek serege, díjak ide vagy oda) az egész hosszú időszak a politika és kritika közötti vesszőfutás volt. E csapongó emlékezést Malraux egyik gondolatával zárnám, miszerint a mindenkori művészet – sorsellenes.
|
