NAPÚT 2007/9., 115–119. oldal
Tartalom
Pieldner Judit
Variációk a pusztulásra
Dobás Kata
Balladabölcső
Egy írástudó székely
szerelmes földrajza
avagy a szülőföld vallomása
A jelenlét- és emlékezetvesztésben szenvedő posztmodern kori ember – akinek hagyomány- és múltfelejtése óhatatlanul önfelejtést is jelent – talán csodálja, de nemigen érti azt az értékvilágot, amely Demeter József tiszta forrásból táplálkozó verseiben és novelláiban egy minden ízében gyökeres, igézően hiteles alkotói személyiségben ölt testet.
Demeter József emberekhez, dolgokhoz, jelenségekhez szeretetteljes módon közel hajoló Maros-menti bukolikájában a romlatlan idill és abszurditásba hajló tragikum, a csillámló játékosság és az elmúlásközeli elégikusság, az ősi, tiszta rendet áhító szakralitás és a létrontást kényszerűen tudomásul vevő illúziótlanság színejátszó selyemként való nyugtalanító villódzása figyelhető meg. A lírai és epikai művek partitúráját a bartóki zenével érintkező tonalitás és atonalitás, harmónia és diszharmónia egyidejű jelenléte és a sokféle esztétikai minőség keveredéséből létrejövő paradoxális értékszerkezet határozza meg. A versek és novellák olvasása közben joggal támadhat olyasféle benyomásunk, hogy a szerző mikro- és makrovilágot egybeölelő élmény- és érzékenységformái által a személyes kozmikussá, a kozmikus pedig személyessé válik.
Mintha csak az európai kultúra egy Immanuel Kanttól ismerős kulcsmondatát hallanánk ki Demeter József rokonszenvesen kedves világából: „Lelkemet két dolog tölti el megújuló csodálattal és áhítattal: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” A személyes és személytelen huzamosan fenntartható kényes egyensúlyához persze W. B. Yeats ír származású, Nobel-díjas költő ragyogó aforizmája is fontos útmutatásul szolgálhat az alkotó számára: „Az univerzum felé csak kesztyűs kézzel nyúlhatunk ki, és ez a kesztyű a nemzetünk.” Mindezek révén válhat érthetővé és élményszerűvé az a meglátás, hogy a Magyardellői napdalok, illetve a Suszteráj című kötetek anyagát egy lírai szeizmográfként működő, a folytonos szolgálat s az állandó készenlét belső parancsát követő, krónikás hűséggel megáldott személyiség versekbe/novellákba menekített „fekete dobozaként”, egy, a nyelvhez, közösséghez és szülőföldhöz végsőkig ragaszkodó költő pusztulásvízióját és életreményét S.O.S.-szerűen megfogalmazó, posztulatív értékű palackpostájaként véljük fölismerni.
A Maros-menti Magyardellőről elszármazott és már jó ideje a Kecskemét melletti Ballószögön élő szerző műveiben Erdély, illetve a Székelyföld nem egyszerűen szülőföldként, hanem a létezés centrumaként és abszolút viszonyítási pontként szemlélt imago mundiként jelenik meg. Ezen belül a pár száz lelkes Magyardellői mikrovilág a művészi/emberi karaktert meghatározó hagyomány- és értékvilágával az archaikus léttörvények tiszteletét, a tradicionális életrend tisztaságát és emberléptékű miliőjét fejezi ki. Ráadásul az egykoron „Kicsi Magyarország”-nak nevezett és a hatvanas években még színtiszta magyar település modellszerűen képezi le azokat a Trianon utáni folyamatokat (kényszerpályákat és mozgás-kényszereket), amelyek a Kárpát-medencei, azon belül az anyaországi magyarság életesélyeit, jövőbeli kilátásait egyértelműen negatív irányban befolyásolják.
Aligha találkoztam még Demeter Józsefhez fogható íróemberrel, akit annyira eltölt az írásaktus boldogsága, amikor újra és újra papírra veti a számára mindennél drágább és fontosabb szülőfalu nevét. Valahányszor Magyardellőt említi, olybá tűnik, mintha egyfolytában zenélne benne a létezés öröme. Akárha Mozart testet-lelket méregtelenítő muzsikájában mártóztatná meg magát az ember. A szűkebb szülőföld emberi, tárgyi és szellemi világa olyasféle lebírhatatlan mágiával van jelen a Napdalok és a Suszteráj írójának létszemléletében és világképében, mint például Gion Nándor műveiben a bácskai Szenttamás, vagy mint G. G. Márquez Száz év magányában Macondo. Ennek megfelelően Magyardellő a létben való otthonosságot, a világ emberileg belakható teljességét jelenti. Ez akkor is érvényes, ha jelenleg éppen nem ott él. Miközben praktikusan őneki is úgy szól a feladat, hogy „minden rodostóban zágont” találja meg, aközben Mikes lélekföldrajzát is nap mint nap magáénak tudhatja, hiszen Demeter József is olyannyira szereti már Ballószöget, hogy sohasem feledheti Magyardellőt.
Az sem lényegtelen, hogy ez a mikrokozmosznyi „töredék hazácska” miféle poétikai eljárások révén formálódik véges végtelenné, illetve szemléleti világegésszé. Az olvasott vers- és novelláskötetben – miközben egy összetéveszthetetlenül egyéni nyelvi univerzum és rendkívül magával ragadó magánmitológia jelenik meg – lépten-nyomon az irodalmi hagyomány, az intertextualitás és a kulturális emlékezet mozgósításának lehetünk tanúi. A paratextusokban mottóként, afféle meditációs objektumként, illetve asszociációs bázisként szereplő népdalrészletek, mondókák, közmondások, Bartók-idézetek a szerző intenzív folklórkötődését, a magyar- és világirodalmi szöveghelyek pedig a kánonnal folytatott termékeny párbeszédet jelzik.
A korábbi pályaszakasz talán legmaradandóbb darabja, a Magyardellői mikrovilágot transzszilván tartalmakkal dúsító, a teremtő fájdalom költői hagyományát a metafizikai világérzékeléssel ötvöző, hagyomány és újítás szintézisére is remek példával szolgáló allegorikus poéma (Ecetfaméz) a líra- és prózavilág egészére kiterjedő érvénnyel tudatosítja a kultúrhistóriai-kultúrantropológiai hagyomány fontosságát és megtartó erejét. A koncepciójában és kompozíciójában is kiváló, nagy műgonddal kiérlelt, igen figyelemreméltó alkotás vágy- és célképzeteivel, jellegzetes metaforikájával és formarendjével a későbbi Demeter-szövegek jobb és teljesebb megértését is szolgálhatja. Amint arra Bágyoni Szabó István is utal az Ecetfaméz (1991) című kötethez írott utószavában. Mintegy hangosan gondolkodva ugyancsak ő teszi föl a mindannyiunkhoz szóló kérdést: „Vajon ki fogja bemutatni költőtársunk új, immár az anyaországban megjelenő verseskötetét? És ki fog vallani a költő hovatartozásáról?”.
Demeter József legutóbbi verseskönyve, a Magyardellői napdalok (2006), a Hungarovox Kiadó gondozásában jelent meg Budapesten. A lírai szociográfiaként megjelölt kötet arányos szerkezeti rendben fölépülő hármas tagolást követ (Csat, Spicc, Sróf), az átgondoltan sorjázó versciklusokat pedig egy prológus- és epilógusszerű darab foglalja keretbe. A nyitó vers (Mi az, ami mindennek van?), illetve az utolsó költemény (De lesz még Magyardellő ezen a világon) igen sokat elárul a szerző nyelvi tudatáról, költészetfelfogásáról, továbbá arról az esztétikai magatartásról, amely a versvilág egészét működteti. A Magyardellői napdalok polifonikus nyitottságára és összetett jelentésszerkezetére fölöttébb jellemző, hogy veszteségleltárként, lamentációként, jövőfaggatásként allegorikus példázatként, összmagyar sors-beszédként és nemzeti létdemonstrációként is helytállóan értelmezhetjük.
Amint a transzparens kötetcím hirdeti, a helyzetjelentésként, identitástanulmányként, vallomásként és közérzet-analízisként egyaránt olvasható versekben abszolút elsőbbséget élvez a költő szűkebb pátriája s vele együtt a hely szellemét kifejező genius loci. A helyi sajátosság, a helyi vonatkozás, a tipikusan Magyardellői jellegzetesség nemcsak konkrét, jól lokalizálható terekben, hanem imaginárius emlékterekben is megnyilvánul. Nem voltam rest megszámolni, hogy a 126 tételes textusban 38-ra rúg azon verseknek a száma, amelyekben a mérsékelten mitikus sugárzású Magyardellő szövegszerűen (egészen pontosan 63 alkalommal) előfordul. Bizonyos művekben (Néma ének, Piros szalag-gyász-csárdás, Kicsi Magyarország) többször is megjelenik. A szülőfalu – mint világnyivá táguló mágikus színtér-valóság – kitüntetett pozíciójú szövegelemként való makacs ismétlődése természetesen általánosabb erkölcsi és létfilozófiai tanulságokkal is szolgál.
Az önazonosság és a világbeli helytállás, ha úgy tetszik, a személyre szabott életfeladat teljesítése szempontjából az egyik legfontosabb üzenet talán az lehet, hogy mindig figyelnünk kell a gyökerekre és a fényre, mert a gyökér megtart, a fény pedig fölnevel. A fölnevelő és útra bocsátó tájhaza életre szóló gyakorlati konzekvenciája – a Becsületes magyar-becsületes román című vers üzenetével összhangban – az lehet, hogy nem nagy magyarnak, hanem jó és tisztességes magyarnak, nem heroikus embernek, hanem rendes embernek kell lenni. Mert ahogy azt Tamási Árontól is tudhatjuk: aki embernek hitvány, az magyarnak is alkalmatlan. Demeter József műveinek erkölcsi-eszmei mélyrétegében ez a tanítás hangsúlyosan van jelen.
A kötet jelentésvilágában kulcsszerepet betöltő motívumok és értékjelképek közül a Maros, Erdély(ország), Isten, Nap, Hold, csillag, dal, zene, ballada, tánc, szerelem, tavasz, nyár, ősz, tél, fény, madár, virág, szív, erdő, mező, akác, ecetfa(méz), apa, anya, szerető, templom és temető emelhető még ki a számszerű előfordulás okán. No és Trianon, hiszen – Illyés Gyulával szólva – „magyar az, akinek fáj Trianon”. A 87 évvel ezelőtti s mindmáig kibeszél(het)etlen, megemészt(het)etlen trauma kapcsán jó okkal juthat eszünkbe az áldott emlékű Sütő András egyik Csoóri Sándor által fölemlegetett eszméltető mondása: „Teli van a hasunk rozsdás patkószeggel, az idő mégis azt kívánja, hogy virágcsokrokat öklendezzünk” (Hitel, 2006. nov.). Demeter József Trianon-élményhez kapcsolódó versei közül a Trianon tükre, a Kétnyelvű szerelem, a Karácsonyi könny, A hős avagy Trianon csomagja, De még visszatérhet, valamint a De lesz még Magyardellő ezen a világon című említhető. A felsorolt versek egyikét, mégpedig a legbeszédesebb, ugyanakkor legzavarbaejtőbb góbésággal megformált költeményt teljes egészében idézem: „Az ortodox román elvtársnő / Azt mondta, Erdély a / Miénk volt és az is / Marad. A magyar református / Elvtárs azt mondta, Erdély / A miénk volt s az is / Lesz, és feleségül vette / Őt, a hajdan-szép román / Szerelmét- anno domini… / Június negyedikén, / Magyardellői idő szerint- / Greenwichben a már több / Mint nyolcvan esztendős / Trianon után – megint.” (Kétnyelvű szerelem).
Demeter József Suszteráj című novelláskötete 2001-ben jelent meg Kecskeméten. Az imponáló valóság- és emberismereten alapuló, emlékezetes magatartásformákat és hőstípusokat fölvonultató frappáns történetekben – ha nem is mindig egyenletes színvonalon – a népi-realista próza Tamási Áron és Sütő András nevével fémjelezhető vonulatához kapcsolódik a szerző. Az alapvetően költői látásmódra hajló, gazdag humorral, ábeli típusú játékossággal, sok-sok nyelvi leleménnyel, patinás szépségű transzszilvanizmussal megformált elbeszélésekben nagy felidéző és megjelenítő erővel tárul elénk Magyardellő szociografikusan pontos, szubjektivitásában élményszerű és emberi mélységében hiteles falutörténete. Azzal a nyíltan megvallott szenvedélyes elkötelezettséggel, ahogyan a szerző Síró vággyal című versében fogalmaz: „Én nem akarom megváltani a világot a / Madarak énekével (…) Én nem akarom megváltani az / Emberek milliárdjait, kedvesem. Nem és nem… / Én csak Magyardellőt szeretném megváltani”.
Az egymással is szoros, dialogikus kapcsolatban lévő, huszonnégy mozaikból fölépülő elbeszéléskötet korábbi méltatói (Lászlóffy Aladár, Ircsik Vilmos, Gál Elemér) az írói erények között az atmoszférikus tömörséget, a nyelvteremtő fantáziát, a figurák és helyzetek megrajzolásában érvényesülő képszerűséget, a kellően árnyalt és rétegezett stilizáltságot, illetve a nemegyszer zenei alkotásmódot követő kompozíciós eljárást emelik ki. Magam is úgy látom, hogy a Suszteráj túlnyomórészt maradandó esztétikummal megalkotott világában, kiváltképp a prózapoétikai szempontból legkimunkáltabb történetekben (Csákány, Közhírré tétetik, Suszteráj, Sírdöngölő, Mint a bika, Gödörásó – avagy nő a temető) a nyelv valóban otthonosan lakja a formát. Pár évvel ezelőtti recenziójában (Magyar Napló, 2003. augusztus) a Demeter-művek egyik legavatottabb kritikusa, Ircsik Vilmos is ezt a jellegzetességet hangsúlyozza: „Az irodalmi alkotás létjogosultságának elsődleges bizonyítéka, abszolút mércéje mindig a nyelv, a nyelvi teljesítmény. (…) A Suszteráj nyelvi teljesítményét tekintve, visszavezeti az olvasót az olvasás szeretetéhez, a szavak zamatának élvezetéhez, ízlelgetéséhez, titkaik megfejtéséhez. Visszavezeti az önkéntes szellemi vállalkozáshoz.” Az olvasói érdekeltség csökkenése és a szépirodalom térvesztése idején, amikor a régi olvasók megtartása és a reménybeli olvasók megszólítása egyre nagyobb akadályokba ütközik, íróember számára ez az egyik legnagyobb dicséret.
Az irodalmi köztudatban való viszonylagos ismertségéhez képest jóval nagyobb értéket képviselő Demeter József eddigi könyveit és újonnan megjelenő köteteit (például a nemrég megjelent Magyardellői napdalok II.) jó szívvel ajánlhatjuk mindazok figyelmébe, akik változatlanul hisznek a nyelv megtartó erejében, a hagyomány fontosságában és a szintézisteremtés újszerű kívánalmaknak is eleget tevő lehetőségében.
(Demeter József: Magyardellői napdalok. Budapest, Hungarovox, 2006.;
Demeter József: Suszteráj. Kecskemét [szerzői kiadás] 2001.)
Ködöböcz Gábor