NAPÚT 2007/9., 119–120. oldal
Tartalom
Ködöböcz Gábor
Egy írástudó székely szerelmes földrajza
Szlanka András
Kolozsvári dokumentumok
Balladabölcső
„Nem mondom én, míg nevedet,
Nem mondod lakóföldedet.”
Tizenöt évvel ezelőtt, 1992-ben, hosszas gyűjtést és utómunkálatokat követően jelent meg első ízben Vári Fábián László szerkesztésében a Vannak ringó bölcsők című gyűjtemény, mely kárpátaljai magyar népballadáink megmutatására és bemutatására vállalkozott. Hiánypótló volt ez a kötet, hiszen előtte mind a szakmabeliek, mind a laikus olvasók, érdeklődők a fellelhető anyagnak csak töredékével találkozhattak nyomtatásban. Az elmúlt évben a könyv bővített, külsejében és tördelésében is jobbított, második kiadására is sor kerülhetett, amit főként a korábbi kiadás példányainak hiánya indokolt.
Vári Fábián László még 1987-ban írt, de mai napig érvényes bevezetője részletesen és körültekintően vázolja az addigi kutatómunkák eredményét, a megjelent folklórtudományi munkák fontosságát vagy éppen tartalmát, és ezzel a történeti háttérrel még inkább alátámasztja, szinte egyenes következményként tünteti fel a balladásgyűjtemény kiadásának szükségességét. Az előszó azonban nemcsak tudományos szempontok mentén közelít a témához, hanem igyekszik olyan érdekességekkel szolgálni az olvasónak, melyek az egyes balladákra vagy akár az adatközlők személyére vonatkoznak. Így kiderülhet, hogy a balladák tudásának birtokába jutni nem mindig egyszerű, tehát ennek a tudománynak is szabott ára van (alkalmasint tíz liter bor). Ezzel a gesztussal Vári Fábián azt éri el, hogy élővé teszi a balladák világának környezetét, így közvetve a balladákat is, és ezáltal mi, olvasók is közelebb érezzük magunkhoz a Hitetlen férj vagy Madár Ferbi történetét. Ez utóbbi egyébként külön kuriózuma a két kiadásnak, hiszen a furcsa név alakjának eredetére csak a második kiadás előszavában derül fény, mely szerint egy azóta felbukkanó változatban már a balladahős Ferdinek, azaz Ferdinándnak nevezi magát.
A Vannak ringó bölcsőkben a régi balladák, balladaszerű énekek, ponyvaballadák, betyárballadák, rabénekek, balladás dalok, új balladák és különböző helyi balladák, gyakran ma is élő szövegváltozataikkal együtt, egyaránt megtalálhatóak. Mindegyik típus más-más okból tarthat számot érdeklődésünkre: van, amelyik archaikus gyökerei és összetett szimbolikája miatt különleges, van, amelyik a különféle népek balladaköltészetének érintkezési felületeire szolgáltat példát, továbbá olyannal is találkozhatunk, mely egyedi motívumai miatt figyelemre méltó, és a sort még hosszan lehetne folytatni. A szövegek mellett, ahol rendelkezésre állt valamilyen formában, a lejegyzett dallam is szerepel, így a megszólaltatás lehetősége is nagyobb teret kaphat. Ennek fontosságát jól példázza a kötet megjelenése óta kárpátaljai iskolákban tartott számos balladamondó és -éneklő vetélkedő is, melyet az ungvári daykások himnuszmondó versenyeinek mintájára szerveztek.
Felmerülhet tehát a kérdés, hogy elsősorban kiknek szól ez a balladáskötet. A második kiadás elé írt bevezető ad egyértelmű választ kérdésünkre: „magyartanáraink, ha az általános iskolai tanterv útmutatása szerint rá tudják vezetni növendékeink figyelmét a balladára, a hitelesség kedvéért a gyerekek kezébe is adni tudjanak egy kötetet.” Vári Fábián László további útmutatással is szolgál, felhívja ugyanis a figyelmet arra, hogy a gyűjtemény utolsó két fejezetének szövegei, vagyis az Új és Helyi balladák, gyilkosságok, szerencsétlenségek leginkább a néprajzban járatos szakemberek számára lehetnek érdekesek, tekintve, hogy ezek a darabok már a műfaj hanyatlásának idejéből származnak, tehát velük kapcsolatban esztétikai szempontok érvényesítése mindenképpen elhamarkodott döntés lenne.
A könyv végére helyezett részletes jegyzetapparátus és a különböző mutatók egyrészt a könnyebb tájékozódást szolgálják, ugyanakkor azt is jelzik, hogy a folklór tudományában jártas emberek igényeire is tekintettel van a szerkesztő. Mindenképpen dicséretes hát, hogy a Vannak ringó bölcsők nem egyszerűen csak érdekes olvasmányként, hanem megbízható és hivatkozható könyvként is helyt kíván állni, és a kárpátaljai magyar népballadákat méltóképpen kívánja elhelyezni a Kárpát-medencei folklór birodalmában.
Akár magyartanárként, akár laikus olvasóként közelítünk ezekhez a balladákhoz, megértésük nem mindig tűnik egyszerűnek, mert történetüket is sokszor ismerni kell a teljesebb befogadás érdekében. Azonban ha kellő időt és energiát szánunk rájuk, akár szépirodalmi párhuzamokra is felfigyelhetünk. A Simon Ferke című ballada cselekménye például (a betyár megvendégelteti magát egy csikóssal, majd utána végez vele) Móricz Zsigmond Barbárok című novelláját juttathatja eszünkbe, ennek az összefüggésnek a felfedezésével pedig nemcsak a balladáról tudunk meg többet, hanem az említett szépirodalmi mű értelmezése is kitágulhat számunkra. Ugyanakkor talán e tekintetben is óvatosságra int Vári Fábián László, amikor ezt írja: „felelőtlenül, kellő felkészültség és lelkiismeret nélkül a nép emlékezetét vallatni nem lehet.” Vagyis a balladák olvasásakor jó, ha tudjuk keletkezésük körülményeit, ismerjük vonatkozásait, megértjük szimbolikáját. Tegyük mindezt azért, hogy valóban néven tudjuk őket nevezni.
(Vári Fábián László: Vannak ringó bölcsők [Kárpátaljai magyar népballadák]. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2006.)
Dobás Kata