NAPÚT 2007/9., 1133–114. oldal
Tartalom
Gáborjáni Szabó Orsolya
Egy Hang
Ködöböcz Gábor
Egy írástudó székely szerelmes földrajza
Variációk a pusztulásra
Csender Levente (1977, Székelyudvarhely) második kötete több szempontból is meglepetés. A szerző más témával és beszédmóddal kísérletezik: míg a Zsírnak való című első kötetében a gyermekkor és a nyolcvanas évek Erdélye idéződik meg Tamási Áronra és Bodor Ádámra emlékeztető mesélőkedvvel, a Szűnőföldem a rendszerváltás utáni erdélyi és magyarországi színhelyeket jelenít meg, amelyek között az otthonukat és önmagukat elkeseredetten és reménytelenül kereső figurák ingáznak, az elbeszélt történetek a szétesés, a pusztulás elementáris élményét fogalmazzák újra.
A kötetcím megelőlegezi a novellákban rögeszmésen visszatérő tematikát, a szülőföld felülírt szava a megszűnés, a felszámolódás jelentéstartalmait hordozza. Az invenciózus szóalkotás az értékpusztulásnak nemcsak a tényére, hanem a folyamatszerűségére is utal, a „szűnőben levés” válságállapotára. Megszűnőben egy archaikus életforma, az erdélyi falu már nem biztosít megélhetést, de mint a kötetben feltárt léthelyzetek is rávilágítanak, az elvándorlás sem jelent megoldást, marad tehát a keresés, a légüres tér, az itt sem, ott sem bizonytalansága és kilátástalansága. Vélhetően a megélt tapasztalat, a sorsközösség vállalása is ihletője az írásoknak, hiszen a szerző 1991 óta él Magyarországon. „Beszélni kell, másképpen sohase fogy el a szó” – a kötet mottóját olvashatjuk az elköteleződés, a felvállalás imperativusaként. Beszélni, hitelesen, egy olyan létformáról, egy olyan lecsúszott rétegről, amely nemcsak a társadalmon, hanem valahogy az irodalmi beszédmódokon is kívül rekedt, legalábbis ebben a megközelítésben. A székelység képét nem az anekdotázó, elmés kópéfigurán, hanem a székely faluból emigráló segédmunkásjelölt, a proli, a templomrabló, a „réztehen [értsd: pálinkafőző üst] gyermekeinek” alakjain keresztül mintázza meg.
A kötet tizenegy írása az „Erdélyben kisebbség, Magyarországon román” problematikáját járja körül. A szerző szociografikus igénnyel közelít az eleven realitáshoz, olyan léthelyzeteket, sorsokat vetítve az olvasó elé, amelyek ismeretlenül is ismerősek a politikai határ mindkét oldalán élők számára. A kötet első írása (A pusztulás örvénye), az egyetlen lélegzetvétellel végigmondott mondat így kezdődik: „Nincs már család, ezt már nem lehet összerakni, ez a régen családnak nevezett valami már nem létezik, mintha egy zsák lisztet szórtak volna szét, atomjaira hullt, mindenki külön, a szálak elszakadtak, s mindig az erősebb kutya baszik, az egyik elhullt, a másik elzüllött, a harmadik megalkudott, abba gebedt bele, fölösleges is számolni a pusztulás fajtáit, csak az a baj, hogy az egészből hiányzik az emberi méltóság, és ez az egész olyan kilátástalanul megy a pusztulás felé (…)”. Tulajdonképpen ezt a tömören megfogalmazott életérzést bontja ki az elbeszélés további része, valamint a kötet többi írása. A „minden egész eltörött”-élmény alapvető specifikuma, hogy az emberi méltóság is megszűnőben van, sem az agrárfaluban, sem a konzumtársadalomban, a cityben nem lelhető fel, innen az ábrázolt világ és hőseinek kisszerűsége, az ember alatti léthelyzetek, a kiszolgáltatottság különböző verziói. A pusztulás képe túlnő a régió, az etnikum és a szűken értelmezett kor határain, és egyetemes vízióvá, globális problematikává tágul.
A szülőföld kötéséről szól pár elbeszélés, arról, hogy a változtatás igényével hazatérő figura, bár felvillan számára az itthoni egzisztencia lehetősége, mégis elmegy („Olyan erős a rög, hogy azon változtatni úgyis képtelenség” – Fehér Oltcit), vagy arról, hogy az Amerikában élő családtagokhoz való kiköltözés helyett a szereplő mégis az otthoni nyomort, megpróbáltatást választja (Síró asszony), ez utóbbi balladisztikus jellege folytán is említést érdemel. Ugyancsak kiemelendő a kötetnyi korpuszból az Eltartási szerződés című írás, amely az Alexandra Kiadó novellapályázatán első díjat nyert.
Az írások valahol ugyanannak a sorstragikumnak a különböző változatait, vetületeit beszélik el, a megfélemlítettség, megaláztatás, csalás és megcsalatás történetei egymáshoz kapcsolódnak. A variáció lehetőségét a hangnemi különbségek, a humor és irónia fokozatai, a nézőpontok és beszélők váltogatása biztosítja. Az elbeszélésekben a tájnyelvi és csoportnyelvi regiszter egyaránt jelen van, a helyi színt és a beszélők, szereplők társadalmi hovatartozását érzékeltetve.
A (mindkét) társadalomból kiszoruló, eszményüket vesztett, a túlélésért az emberi méltóság alatti eszközökhöz folyamodó, az alkoholizmusba, öngyilkosságba menekülő szereplők gyomorszorító történeteit dokumentáris igénnyel, kevés pátosszal, inkább iróniával kevert tárgyilagossággal beszéli el Csender Levente. Ez is meglepetéssel szolgálhat: mondhatni hidegvérrel mesél kannibalizmussá fajuló konfliktusról (A réztehen gyermekei), apját halottnak hazudó alkoholista „esetéről” (Keresés). A tragikomikum groteszkbe hajlik, a figurák kisszerűségének ábrázolása már-már naturalista igénnyel történik. Az írások erőssége a jellemformálás, a típusalkotás (lásd például a Varázsló című elbeszélést).
A közelmúlt erdélyi realitásának hasonló, a pusztulás, a lélekvesztés felőli megközelítésével Lőrincz György prózájában találkozhatunk. Az idősebb generációhoz tartozó, szintén székelyudvarhelyi író 2005-ös, Pusztulás című szociografikus indíttatású regénye hasonló életérzést fogalmaz meg, poétikus, lírai nyelvezetben elbeszélve. Csender Levente inkább „prózai” prózát művel. A téma Lőrincz Györgynél egy regény terjedelmét igényli, Csender Levente a novella, az elbeszélés műfaját találja alkalmasabbnak, élesen, szikáran, poénosan fogalmaz.
Úgy tűnik, a fiatal szerzőt sokkal inkább foglalkoztatja a felvállalt tematika, egy etnikum, egy régió identitásválságának pontos, precíz rögzítése, mint az írás manapság divatos önreflexiója, vagy a fiatal erdélyi író- és költőgeneráció(k) körében tapasztalható (poszt)modernkedés. Éppen ebben rejlik hatása, a kortárs magyar prózában sajátosnak mondható hangszerelése.
(Csender Levente: Szűnőföldem. Elbeszélések, novellák. Magyar Napló, Budapest, 2006.)
Pieldner Judit