NAPÚT 2007/9., 96–103. oldal

Tartalom

Ollmann Anasztázia
Szívek dopplere

Kornéli Bea
Argentin széljegyzetek

Hámori Orsolya

A tökéletes gyöngyszem

Részlet egy nevelési regényből

„Ha valaki szeret, vagy szeretett, érje be vele. Többet ne is kívánjon magának. Más gyöngyszemet hiába keresne az élet sötét redöi közt. Szeretni annyi, mint tökéletessé válni.”

(Victor Hugo: A nyomorultak)

    1.

    Augusztus huszonegyedike volt. Aznap volt a kollégiumi beköltözés első napja. Rettegtem. Még az iskola kapuján sem mentem be, amikor már könny szökött a szemembe a félelemtől. Kezemben volt két igen nehéz utazótáska, amibe minden holmim be volt nyomorítva. Csak álltam és néztem. Az égre pillantottam. A nap úgy sütött a szemembe, hogy rögtön el is kaptam a fejemet. A kapu fölött lévő szöveget pillantottam meg: ORA ET LABORA. Vagyis: imádkozzál és dolgozzál. Nem mertem belépni a kapun. Legszívesebben a világ végére futottam volna ez elől az intézet elől. Verik a gyereket? Egy iskolában? A huszadik században? Na nem! Engem nem fog verni senki! Elég volt az, amit eddig kaptam nap mint nap. Nem kell még több.
    A fejemben zsongott minden, amit a házirendben olvastam. A Büntetések című részt mindenkinek még idejötte előtt be kell vágnia, és naprakészen kell tudnia. Persze minden más részt is meg kellett tanulni. Szavak jöttek elő a fejemben, úgy mint vesszőzés, botozás, körmös. Ezek itt a fizikai büntetések, amit a rossz magatartásra kaphatunk. De ugyan mióta rossz az, ha valaki fut, vagy hangosan beszél a folyosón, vagy olvas a szilencium alatt? Ha pedig valaki – a zelső félévben – egyest vagy kettest kap, akkor éjszaka takarítás vár rá. Méghozzá nem akármilyen. A második félévtől kezdve pedig a bizonyítványhoz mérnek. Ha valaki rosszabb jegyet kap, mint amilyen a bizonyítványában volt, akkor is takaríthat, illetve ha ugyanolyan jegyet kap, akkor is – kivéve persze, ha ötös volt a bizonyítványban. Ha pedig ettől kezdve valaki egyest vagy kettest kap, akkor amellé már verés is társul.
    – Annyira nem rossz – hallottam magam mellől egy fiatalabb férfihoz illő, mély hangot. Odapillantottam. Egy bocskaiban feszítő, rövid, barna hajú, zöld szemű huszonéves srác volt. Sovány, úgy százkilencven centi magas. Az arca komoly, mégis mosolygós, kedves. – Gyere, nem maradhatsz itt egész nap! – biztatott, óvatosan megfogta a nyakamat és engem is magával húzva megindult. – Melyikbe jársz? – érdeklődött, és közben úgy mosolygott le rám, hogy minimum húsz fogát láttam. Azonnal fel is tűnt, hogy milyen szép fehérek a fogai, habár ő maga arcra nem túl helyes.
    – A-a-a-a-a-a-kilencába – feleltem. Úgy kétéves korom óta dadogok. Mostohaszüleim ököllel és gúnyolódással póbálják meg kinevelni belőlem, tizenkét éve sikertelenül.
    – Komolyan? Akkor már ismered a szobafőnöködet – mosolygott kedvesen, és elengedte a nyakamat.
    Hirtelen tágra nyílt a szemem, egy pillanatra megtorpantam, és rettegve néztem a cipője orrát. A szemébe már nem mertem nézni.
    – Na mi az? Olyan félelmetes vagyok?
    – N-n-n-nem…, u-u-u-u-u-uram – tettem hozzá a megszólítást, amit itt a szobafőnökre kötelező használni.
    – Ha már tőlem is megijedsz, mi lesz, ha meglátsz néhány professzor urat?
    Igen. Itt professzorok tanítják a középiskolás diákokat, méghozzá olyanok, akik itt tanultak, és itt járták ki az egyetemet is. És csakis férfiak – a verések miatt. Akadnak ugyan köztük, akik nem professzorok, csak tanárok, de őket is így kell megszólítani.
    – Látom, megtanultad a szabályzatot.
    – I-i-i-i-i-i-igenuram.
    – Ne félj már így tőlem! Négy évet kell mellettem lehúznod! Így nehéz lesz – mondta.
    Gondolom, azt hiszi, hogy a félelemtől dadogok. De legalább nem gúnyol… Eddig.
    – Itt kell beíratkozni. Balra van a tanári. Aztán egyből gyere a hálóba! Ott találkozunk! – mondta az iskola épülete előtt.
    – V-v-v-v-viszontlátásra, u-u-u-uram – köszöntem, és bementem a hatalmas iskolaépületbe.
    Még a levegő is más volt bent. Szigorú, keserű, félelmetes. Remegő lábakon mentem el a tanári ajtajáig. Bekopogtam. Egy bocskais férfi nyitott ajtót. Ősz hajú, a szakálla még most őszül. Komoly, szigorú tekintetű.
    – Szervusz.
    – J-j-j-j-j-j-jónapot k-k-k-k-kívánok, p-p-p-professzorúr – nyögtem ki nehézkesen.
    – Kilencedikbe?
    – I-i-i-i-i-i-igen, p-p-p-p-professzorúr.
    – Bejössz – adta ki a parancsot.
    Beléptem. Becsapta mögöttem az ajtót, és elém sietett. Végigment egy folyosón, és egy nagyobb terembe vezetett.
    – Neved?
    A h hangot különlegesen nehéz kimondanom, így a nevemet is.
    – Hhhh-hhhh-hhhhh-hhhhh-hhhhh-hídikrisztina.
    – Hídi Krisztina – diktálta magának. – Én meg professzor úr. Csak tudatom, annak hitében, hogy nemigen olvastad el a házirendet, hogy ezért a legsúlyosabb fizikai büntetés jár. Hogy is hívják ezt a törvényszegést? – kérdezett rá.
    – T-t-t-tiszteletmegtagadás, p-p-p-professzor úr.
    – És mi is jár érte?
    – Hhhhh-hhhh-hhhh-hhhh-hhhhatvan v-v-v-v-vesszőütés, p-p-p-p-professzorúr.
    – Utolsó alkalom, hogy eltekintettem tőle. Osztályod?
    – K-k-k-k-k-k-kilencediká, p-p-p-p-p-professzorúr.
    Egy szekrényhez lépett, keresgetni kezdett benne, majd egyesével kerültek elő a már előre kifizetett holmik. (Csak a fehérneműt, a harisnyát és a tornazoknit kell otthon megvenni, és azt a szobafőnök az első szekrényellenőrzésnél megnézi. Fontos, hogy a fehérnemű egyszerű, fehér, mindenféle minta nélküli hagyományos bugyi, atléta és melltartó legyen. A zoknira ugyanez a kritérium vonatkozik. Bugyiból nincs se tanga, se franciabugyi, és szivacsos melltartó sem. Az atléta le kell érjen a bugyiig, és nem lehet kivágott háta. Melltartóból hármat, bugyiból ötöt, atlétából szintén ötöt kell venni. Harisnyából kétfélét kell venni: három nyárit és három télit. Mindkét fajta fekete kell legyen, a minta ezen is tilos, és nem lehet különleges anyagból készült.)
    – Ezek az itthoni bocskaik, ez meg az ünneplő. Ez a télikabátod – pakolta az asztal szélére a ruhákat. – Jobban vigyázol rájuk, mint a szemed fényére! Itt van a kesztyű, a sapka és a sál. Nem azért van, hogy ne viseld. Még ha égő is – mondta ki, szinte gyűlölettel. – Ez a három bocskaiing. Ünnepi nincs külön. Ezek a hálóingeid, a fürdőköpenyed, a törülköződ. Itt a cipő, a csizma meg a papucs. Tornaholmi, és úszóruha, meg úszósapka – mondta, és a fürdőruhát begyűrte a tornacsomagba. – Váltás-ágynemű, ez meg a táskád – lökött oda egy fekete szütyőt. Iskolatáskát nem kell hordani, hanem a kezünkben kell vinni a tankönyveket és füzeteket. Nekünk, lányoknak adnak egy válltáskát, hogy kisebb holmikat abba tehessünk. – Ha netán nem tudnád: fájdalmas lesz, ha a legapróbb koszfoltot meglátom bármelyiken is. Ha kell, átrepülöd a pocsolyát, de nem mocskolod össze a cipőt. Vagy mi is vár rád?
    – T-t-t-t-t-t-t-tizenöt k-k-k-k-k-k-körmös, p-p-p-p-professzorúr.
    – NEM! – üvölötte. – NEM, NEM, NEM ÉS NEM! Utolsó esély, vagy az összes lehetőséget végigverem rajtad. Mi jár érte?
    – Hhhhh-hhhhh- hhhhh-hhhhh-hhhhh-hhhhharminckörmös, p-p-p-p-p-professzorúr.
    – Végre! És miért jár tizenöt?
    – R-r-r-r-rendetlen sssssssszekrényért, p-p-p-p-professzorúr.
    – Például, de másért is. Nemcsak elolvasni kellett volna, hanem megtanulni is azt a szabályzatot! – teremtett le. – Hogy hogy nézzen ki a szekrényed, az benne van a házirendben. Aláírod, hogy átvetted a ruhákat – lökött oda egy tollat. Alákapartam, és visszaadtam a tollat. – MINEK ADOD IDE? Mondtam egy szóval is, hogy add ide? Ezt is aláírod! – lökött oda még egy papírt. Elkezdtem olvasni. – ÍROD! Í, ER, Ó, DÉ! Írod, nem olvasod.
    Gyorsan aláírtam. Ügyeltem rá, hogy szépen írjam alá, habár nem volt szép írásom, és a félelemtől ráadásul nagyon remegett a kezem. Azonban itt azért is körmös jár, ha csúnyán írunk. Harminc.
    – Megnyugodhatsz, nem azt íratom alá, hogy az összes pénzedet átveszem – mordult fel. – Hanem hogy megérkeztél. Visszaadod a tollat.
    Odanyújtottam a tollat, ő meg kikapta a kezemből és eltette.
    – Ha nagyon érdekel, a latinprofesszorod vagyok – mondta, habár eszembe se jutott az a kérdés, hogy kicsoda lehet ő. – Heti ötször találkozunk. Itt az órarended – nyomta a kezembe. – És mindjárt megkapod a tankönyveidet is. Addig aláírod, hogy megkaptad. Mindjárt hozom – mondta és kiment a szobából.
    Alig mertem elvenni a tollát, hogy aláírhassam a lapot. Gyorsan a helyére is tettem, amikor nyikordult az ajtó. Egyölnyi könyvet és füzetet hozott.
    – Bezárod az ajtót.
    Odasiettem és becsuktam mögötte az ajtót. Ő lerakta a ruháim mellé a könyvstócot. Visszamentem az íróasztal mellé.
    – Itt vannak. Rá van a füzetre nyomtatva, hogy miből kell használnod. Te ráírod a nevedet meg az osztályodat a könyvekre is, meg a füzetekre is. Világos?
    – I-i-i-i-i-i-i-igen, p-p-p-p-p-professzor ú-ú-ú-ú-úr.
    – A bizonyítványodat elhoztad?
    – I-i-i-i-i-i-i-i-i-igen, p-p-p-professzorúr.
    – Ideadod.
    Leguggoltam az utazótáskám mellé, előkotortam a bizonyítványt, és odaadtam neki. Kinyitotta és a jegyeimet nézegette.
    – Ennek körülbelül négy egész hét az átlaga – morogta, és megerősítést várva nézett a szemembe.
    – A-a-a-a-a-annyi, p-p-p-p-p-professzorúr.
    – Itt ugyan tízszer nehezebb lesz, de kitűnővel, két felsőfokú nyelvvizsgával fogsz végezni. Na, lódulj! – mondta mérgesen.
    Fogalmam sem volt, hogy hogy vigyem el ezt a rengeteg holmit. Eddig is majd’ leszakadt a karom a két utazótáska súlya alatt. Az egyikre ráterítettem a bocskaikat meg a szövetkabátot, majd a táskákba gyömöszöltem minden egyebet. Azonban a könyveket nem tudtam hova tenni.
    – Nem fog örülni Csorba professzor úr, ha meglátja, hogy milyen gyenge izmokból kell neki acélizmokat varázsolnia… A kulcsaid. Elfelejtettem odaadni. Ha elveszíted, véged! – morogta, és odalökött egy kis kulcscsomót. – Rá van írva, hogy melyik mié. És nem teszel rá idétlen kis kulcstartókat meg csicsás díszeket. Világos?
    – I-i-i-i-i-i-i-i-i-igen, p-p-p-p-p-p-professzorúr – feleltem. Eltettem a kulcsokat, a bal karommal felöleltem a könyveket, a jobb kezemben meg összefogtam a két utazótáskát, és megindultam. A prof kinyitotta előttem az ajtót, majd a tanáriét is, és indulatosan becsapta mögöttem. Nehéz volt kinyitnom az iskola hatalmas ajtaját, de sikerült. Lassan mentem a kollégiumig, át a kis parkon. Szép, meg kell hagyni, de még a virágokon is látszik a vasfegyelem, ami itt uralkodik.
    Sok időmbe telt felérni a hálószobáig. Az ajtaja nyitva volt. A folyosón lévő szekrények egyikében épp ott matatott a szobafőnök.
    – Itt is vagy? Gyere, pakolj le! Hogy hívnak? – kérdezte kedves mosollyal az arcán. Jólesett, hogy így néz rám, miután az a marha annyit ordítozott velem.
    – Hhhhh-hhhh-hhhh-hhhh-hhhh-hhhhídi K-k-k-k-k-k-krisztinauram.
    – Akkor ez a te szekrényed, itt az enyém mellett. Rendezkedj el, aztán gyere be, beírlak, hogy megérkeztél. Meg megmutatom az ágyadat.
    – U-u-u-u-u-u-u-uram!
    – Tessék?
    – A-a-a-a-a-a-atankönyveket hhhh-hhhh-hhhhova k-k-k-k-k-k-kell t-t-t-t-t-tenniuram?
    – A tanulóba, az íróasztalodba. Várj, megnézem, hogy melyik a tiéd – mondta, besietett, és egy fekete A/5-ös kiskönyvvel tért vissza. Az elejére csupa nagybetűvel ez volt írva: 9/A BÜNTETŐKÖNYV.
    Még ránézni is borzalmas volt.
    – Gyere, megmutatom. Hagyd itt a táskákat! A kulcscsomó nálad van?
    – I-i-i-i-i-i-i-igen, u-u-u-u-uram.
    – Oké, mert az íróasztal szekrénye csak azzal nyílik – mondta, és kinyitotta előttem a tanulószoba ajtaját. Húsz egyforma asztal, öt oszlopban, húsz egyforma székkel. A terem végében könyvespolcokon lexikonok, szótárak, atlaszok tömkelege. Az elejében pedig katedrán egy másféle íróasztal egy másféle székkel. A falon a létező legmodernebb tábla. Nem csoda, hogy ilyen felszerelt a suli, mert rendkívül drága a kollégium.
    – Ez lesz a tiéd. A tanteremben, meg az előadókban is itt ülsz – lépett a középső oszlop második padjához. – Rendezkedj el benne! – mondta, és otthagyott.
    Ráömlesztettem a könyveket és a füzeteket az asztal tetejére, kinyitottam a szekrényt, és berámoltam, ahogy a házirendben le volt rajzolva. Amikor végeztem, bezártam a szekrényt, kimentem a tanulóból, visszamentem a szobába, és szóltam a szobafőnöknek, hogy végeztem. Ő bezárta az ajtót, én meg berendezkedtem a folyosón lévő szekrényemben is. Aztán a vécébe mentem, és átöltöztem. Szörnyű melegem volt. A szoknya bokáig ér, alatta harisnya van. A hasíték hátul van és még térdig sem ér, úgyhogy lépni elég nehéz benne. A hosszú ujjú ing és rajta a hosszú ujjú, nyakig begombolt bocskai fullasztó érzést nyújtott. Kimentem a fürdőszobából, az otthoni ruháimat a szekrénybe zártam, a kulcscsomót a belső zsebbe tettem, a zsebkendő mellé – amit szintén magunk veszünk, és szintén meg van szabva, hogy csak egyszerű, fehér, mindenféle minta nélküli lehet, és kötelező magunknál hordani –, és bementem a szobába. Két sorban van huszonegy ágy. Ahogy belépünk, balra van négy, jobbra hat, szemben tizenegy. A szobafőnök ágya jobbra az első.
    – A hajgumit is cseréld ki! – szólt azonnal a szobafőnök. – Kellett, hogy vegyél.
    Visszamentem a szekrényemhez, előkutattam az egyszerű, fekete hajgumit, lófarkat kötöttem vele derékig érő, sűrű, barna hajamból, és visszamentem a hálóba.
    – Na, máris jobb. Tehát te vagy Hídi Krisztina – mondta, és ismét elővette a büntetőkönyvet. – Itt lesz az ágyad mellettem! – mondta, és kipipálta az ágyam rajzán, hogy itt vagyok.
    Az ágyamhoz mentem.
    – Az éjjeliszekrényben ajánlatos tartani a házirendet – szólalt meg ismét a szobafőnök.
    Két perc múlva már abba is be voltam rendezkedve. A tetejére tettem a szüleimről az egyetlen fényképet, amelyik megmaradt nekem róluk. A kanapén ülnek, egymást átkarolva, én meg az ölükben.
    – Itt nem kötelező viselni a felsőt. Azért van ott a fogas meg a vállfa – mutatott a szobafőnök az éjjeliszekrény és az ágy között, körülbelül százhúsz centi magasságban lógó akasztóra.
    Gyorsan kigomboltam a felsőmet, felakasztottam a vállfára, szépen eligazítottam, végiggomboltam, a cipőmet lehúztam, és végigdőltem az ágyamon. Akkor láttam meg, hogy már hárman vannak itt rajtam kívül. Egy kupacban beszélgettek a szoba végében. Lemásztam az ágyról, felvettem a papucsot és én is odamentem.
    – Sssssssssziasztok!
    Odafordultak, visszaköszöntek.
    – Ülj le! – szólt az egyik. – Hogy hívnak?
    – K-k-k-k-k-k-k-k-kriszti. T-t-t-titeket?
    – Én Ági vagyok, ő Szilvi, ő meg Juci – mutogatta végig őket. Ő kissé teltebb volt, mint a többiek. A haja hosszú, vörös. Szilvi szemüveges, rövid, barna hajú, pattanásos homlokú, és – meg kell vallani – nem egy szépség. Juci fogszabályzós, de szép arcú, szőke lány. Ha már itt tartunk, nekem sötétbarna szemeim és hasonlóan barna hajam van. Sosem voltam magas a korosztályomban, most sem vagyok több százhatvankét centinél. Amióta nem a szüleim nevelnek, csontsovány vagyok. – Honnan jöttél? – hangzott a kérdés Ági szájából.
    – K-k-k-k-k-k-keresztszegről. T-t-t-t-ti?
    – Én Pestről – mondta Ági.
    – Én meg Kecskemétről – felelte Juci.
    – Szolnokról – mondta Szilvi.
    – É-é-é-é-é-és t-t-t-titeket m-m-m-m-m-miért a-a-a-a-a-a-adtakide?
    – Engem amiért egyfolytában visszabeszéltem a szüleimnek, és semmiben se hallgattam rájuk – mondta Szilvi.
    – Én meg állítólag nem tanulok annyit, amennyit kellene, hanem bulizok, meg szórakozok helyette a barátaimmal – mondta Ági. – Mondjuk ez egyáltalán nem így van…
    – Én meg nem vagyok elég tisztelettudó, meg nem értékelek semmit, meg… á, tudod, a szokásos szülői duma. Csak ők azt hiszik, hogy én vagyok az egyetlen a világon, aki ilyen. Te miért kerültél be?
    – M-m-m-mertígy a-a-a-a-a-a-asziszik, hhhhh-hhhhh-hhhhh-hhhhhogyígy o-o-o-o-orvost t-t-t-t-tudnak b-b-b-b-b-belőlemcsinálni, m-m-m-meg m-m-m-m-mertitt m-m-m-majdmegnevelnek.
    – Nem akarsz orvos lenni?
    – N-n-n-n-nem – mondtam, és magyarázni kezdtem volna, amikor az orrom alá dugott Juci egy papírt egy tollal.
    Írni kezdtem: Nem bírom a vért, meg nem tudnék mások szerveiben nyúlkálni. Azt mondták, hogy akkor mehetek haza akár karácsonyra, akár nyárra, ha írok egy levelet, hogy orvos akarok lenni.
    A szobafőnök szólalt meg.
    – Krisztina, gyere már ide! Elfelejtettem valamit.
    Lemásztam az ágyról és odasiettem.
    – Tessék, kapsz tőlem egy ilyen nyakba akasztós kulcstartót. Ezt nyugodtan hordhatod, sőt, hordd is! Csak az ing alatt… Az ára rajta van… Megéri, mert ha elhagyod a kulcsokat, nemcsak sokkal több pénzedbe fog kerülni, de azt a verést életed végéig nem fogod elfelejteni, amit azért kapsz.
    Elővettem a tárcámat, odaadtam az összeget – de úgy, mintha a fogamat húzták volna, hiszen alig volt pénzem –, megköszöntem a kulcstartót, és visszamentem a lányokhoz.
    – K-k-k-k-k-k-kaja m-m-m-m-milyen? – kérdeztem.
    – Finom! – szólt oda a szobafőnök. – Ha az igazat akarod tudni, akkor úgy kérdezd, hogy ne halljam, mert panaszkodásért negyvenöt vesszőzés jár….Egyébként meg tényleg nincs rossz koszt – mondta és kiment a szobából.
    – Mi is csak egyszer kóstoltuk még, Szilvi még egyszer se, de elmegy. Szerintünk.
    – Hhhhh-hhhh-hhhholvan k-k-k-k-k-kiírva, hhhh-hhhh-hhhh-hhhh-hhhhogy m-m-m-m-mikormi a-a-a-a-a-a-a-akaja?
    – A kajálda előtt. Nem sétálunk le, megnézni, hogy mi a vacsora?
    Erre mindenki rábólintott. Felvettük a felsőnket, a cipőnket, és a lépcső felé siettünk.
    – Hová-hová? – kérdezte a szobafőnök, aki a lánykoli bejáratánál beszélgetett egy másik, nála talán kicsit idősebb pasassal. Neki is barna haja volt, körülbelül ötcentis, kevés zselével hátra formázva. Egy tincs engedetlenül a szemébe lógott, és minden percben azt igazgatta a füle mögé, de az ismét előrebukott. Amikor pedig nem a hajával bíbelődött, a bajszán húzogatta végig komótosan mutató- és hüvelykujjait, elsimítva a koromfekete szálakat.
    – Az udvarra, uram – mondta Juci.
    – Arra meg mit kérünk?
    – Engedélyt, uram – felelték a többiek unott, de már-már megalázott arccal.
    – Akkor most pótoljuk, igaz?
    – Engedélyt kérünk lemenni az udvarra, uram! – mondta Szilvi.
    – Jól van, menjetek! Ja, ő lesz a tornaprofesszorotok. -mutatott a másik huszonévesre.
    Köszöntünk neki, ő visszaköszönt és ránk vigyorgott.
    – Nem közületek valaki volt úgy fél órája beíratkozni?
    – D-d-d-d-de é-é-é-én, p-p-p-p-professzorúr.
    – Rád kiabálta olyan mérgesen a latinprofesszor úr, hogy látnom kellene, hogy milyen izmokat kell majd erősítenem?
    – I-i-i-i-i-i-i-igen, p-p-p-p-professzorúr.
    – Jó, jövő hétfőn meglátom. Mindennap jövök, és a végsőkig kínozlak titeket – mosolyogta. – Na, nyugi, annyira nem vagyunk mi kegyetlenek. Én sem azt fogom nézni, hogy hogyan teljesítesz, hanem az akaratot… Féltek?
    Egyszerre feleltek a többiek igennel, én meg bólogattam. Ez a válasz teljesen egyértelmű volt – nincs diák, aki itt ne rettegne, pláne az első napon.
    – Ha mindent úgy csináltok, ahogy a házirendben van, senki se fog bántani… Na jó, menjetek! – mondta, és a fejével elintett minket.
    Kisétáltunk a koliból, végig a kavicsos járdán, el az ebédlőig. Messziről láttuk a kiírást: Vacsora: krumplis tészta.
    – Fúj – szólalt meg Ági.
    – Jó az, ha jól el van készítve – mondta Szilvi. – Habár itt erre nem látok esélyt.
    – Ú-ú-ú-úgyis m-m-m-m-mindent m-m-m-m-megkellenni – mondtam.
    – Hát. Kitolás. Ráadásul úgy van összeválogatva a kaja, hogy mindennap mindenféle táplálékot együnk. Elképzelem, hogy néha mi lesz! – fintorgott Ági.
    Leültünk egy padra és ott beszélgettünk tovább.
    – Remélem, a többi professzor is olyan mint a torna, és nem mint a latin – reménykedett Szilvi.
    – Hátha. De azért van ekkora neve a sulinak, mert olyan szigorú professzorok tanítanak, mint a latin. A torna még most végzett, szerintem. Azért olyan kedves még. Mondjuk órán ki tudja, milyen lesz!? – töprengett Juci.
    – Ssssszerintem o-o-o-ottis n-n-n-n-n-normálislesz – böktem ki.
    – Hosszú is rendes… – jegyezte meg Szilvi.
    – A-a-a-a-a-azki?
    – Hát a szobafőnök! Hosszú Gábor. Ki van írva a háló ajtajára.
    – A-a-a-a-a-a-atornaprof m-m-m-meg Cs-cs-cs-cs-csorba. -mondtam.
    – Tornaprofesszor… biztos nagyon nagyokat üt… – jegyezte meg Ági.
    – Sssssszeretnékinnen e-e-e-e-e-e-e-elszökni.
    – Én is. Szörnyű lesz itt – mondta remegő ajkakkal Juci.
    – Nagyon félek. Kicsit jobb, hogy Hosszú meg Csorba normális, de ha eszembe jut a házirend…! – mondta Ági.
    – T-t-t-t-t-ti n-n-n-nagyon m-m-m-m-megtanultátok? – kérdeztem.
    – Tudom – felelte Ági.
    – Én is, valamennyire. Nem vágom rá azonnal, hogy mire mi a büntetés, de megtanultam – mondta Szilvi.
    – Én egész jól tudom. Nem mertem nem megtanulni – mondta Juci.
    – É-é-é-é-énis m-m-m-m-megtanultamde n-n-n-n-nemtudom hhhhh-hhhh-hhhh-hhhhhibátlanul.
    – Megnéztétek már az órarendet? Valami szörnyű! Mindennap kilenc óra! Öt angol, öt latin, öt matek, öt magyar, öt töri, öt torna. Ezek gyilkolnak minket! – háborgott Ági.
    – Nem fogom bírni. Nem fogok tudni napi öt és fél óra szilót végigtanulni – morogta Juci.
    – Ssssszerencsehogy n-n-n-n-n-nemegybevan.
    – Ja. Bár hétvégén igen… De elég lesz nekiülni a könyveknek reggel háromnegyed hatkor, amikor ötkor kelünk. Még szerencse, hogy szünetben meg hétvégén csak hétkor van ébresztő. Meghalnék, ha holnap is ötkor kellene felébrednem – elégedetlenkedett tovább Juci.
    – Legközelebb karácsonykor lesz nyugtunk ezektől a vadállatoktól – mondta Szilvi. – Aztán meg a nyáron… Miért nem költöztem be huszonötödikén? Egyből jöttem, ahogy lehetett. Kész hülye vagyok… Ja! Káromkodtam! Mindjárt jön valami idióta és leveri rajtam.
    – Harminc botütés. Még a legenyhébb káromkodásért is. Hihetetlen! – háborogta Juci. – Haza akarok menni! Nekem ennyi elég volt ebből a suliból! Nem vagyok én olyan rossz, hogy ide kelljen beadni! Esküszöm, olyan ez az egész, mint ahol Napóleon tanult.
    – Ráadásul nincs tévé, meg még rádiót se lehet hallgatni… – kezdte Ági.
    – És nem lehet borotválkozni, meg szemöldököt szedni, meg spray-zni magunkat, meg szépítkezni, meg ékszert hordani… – folytatta Szilvi. – Erről a gusztustalan egyenruháról nem is beszélve… Szerintem pár száz évvel le van maradva a mai kortól ez a suli.
    – M-m-m-m-megmindenre e-e-e-e-e-e-e-engedélytkellkérni – dadogtam.
    – Hát! Beszarás!… Jobb lesz leszoknom a csúnya beszédről… – mondta Szilvi. – Képesek lennének miatta agyonverni.
    Még egy darabig háborogtunk, aztán meg már csak ültünk, bámultunk magunk elé üveges szemekkel, és ömlöttek a könnyeink.

A lap tetejére