NAPÚT 2007/9., 104–110. oldal
Tartalom
Hámori Orsolya
A tökéletes gyöngyszem
Gáborjáni Szabó Orsolya
Egy Hang
1 Minden kornak a maga művészetét, a művészetnek a maga szabadságát.
2 Ölelje a halált a szikkadt bölcselő. Meghajlik a fejem, ha észak szele jő, és sírok és megint remélek.
3 S alakját is látja, s eléggé hosszan nem szemlélheti. És dicséri az ujját és kezét s karját, amit félig fed csak a leple. S szebbnek képzeli azt, ami még letakart.
Kornéli Bea
Argentin széljegyzetek
„Emigráció. Rimbaud emigrált Afrikába.
József Attila emigrált a sínek közé.
Proust a betegségbe, Nietzsche a tébolyba.
Krúdy emigrált Óbudára, ahol disznót hizlalt.
(Nem sokat, csak egyet.)” Márai Sándor
Buenos Aires, 1939 nyara. Heinrich Werfel simára borotvált arccal, kifogástalanul vasalt, terrakottaszínű nyári öltönyben üldögélt a Calle Caballero de Grácián lévő Café Gijonban. Eltökélt szándékkal jött Argentínába, mint abban az időben annyian. Két doboz veronál lapult a zakója belső zsebében, s ettől valamennyire biztonságban érezte magát. Hol az utca lármás, sokszínű forgatagát, hol a kalligrafikus betűivel írott jegyzeteit nézegette szórakozottan:
„Az ember megszokja a zajokat. Hozzánk idomulnak, felveszik körvonalainkat, és egy idő után észre sem vesszük a tompa, monoton zúgást, ami körbevesz minket. Már csak arra lennénk figyelmesek, ha hirtelen megszűnne a zaj és csend állna be. Pontosan így vagyok most én is az óceánnal. Egy teraszon ülök, felettem egy hatalmas kifeszített ponyva, rajta a kávéház feliratával, ami valamelyest felfogja a késő délutáni napsugarak metsző fényét. Közel van a part és a négyszögletű mozaikkövekkel kirakott parti sétány. Látni nem látom, csak hallom az óceán morajlását, ezt az állandóan mozgásban lévő erőt, mely tisztára mossa a mindenség határait. Folyton duruzsol, folyton mormol valamit, valami ősi titkot. Mintha örökké történne valami az élet bizonytalan alakjai mögött, s erről ad elő, állhatatosan, türelmesen, hosszan. Ő az egyetlen, aki tudja a titkot. De a sziklák hallgatnak.
A sirályok rikoltozásának foszlányait hozza felém a nedves és sós szél, ami hozzá tapasztja az inget a bőrömhöz. A kávéház előtt elterülő széles korzón elegáns nők, vászonszoknyában és nyári kalapban ráérősen sétálnak el előttem szeretőjükkel és kutyájukkal karöltve. Beszéd közben erősen gesztikulálnak. Mintha nem is 1939 júniusát írnánk. Mintha tudomást sem vennének arról, hogy Dalladier és Chamberlin egy kötélen egyensúlyoznak a békéért, egy eszelős kutyaidomárral szemben, aki mindenáron felfordulásra törekszik Európában. S a lakosság lélegzet-visszafojtva figyeli az életveszélyes mutatványt.
Holnap június huszonnegyedike, az év legrövidebb éjszakája, Szent Iván éjjele, a misztériumvárás ideje. Túl vagyok életem delén, nekem már semmi közöm a csodákhoz. Azt hiszem, inkább rendelek még magamnak egy pohárka mandulalikőrt és egy kis szódavizet. Abban a reményben, hogy tárgyilagosan, mindenféle érzelgősség nélkül tudjam összegezni életem tarkabarka eseményeit, melyeket át- meg átszőttek a századforduló, a modernizmus és a szecesszió lázas látomásai. Mennyi név, villanó szempár kavarog a fejemben, akikhez kötődtem, s mégis mennyire idegenek, imbolygó árnyak csupán. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy életünk során mennyire kevés az az ember, akikhez közünk volt valaha.
Valószínűleg úgy festek itt, mint egy visszafogott, mértékletes úriember. De csak látszólag. Az igazság az, hogy fél évvel ezelőtt összecsomagoltam egy hajóládányira való emléket, megbarnult fotográfiákat, elsárgult leveleket, Lili préselt virágokkal díszített naplóját, melyet nálam felejtett, néhány könyvet és egy hétre elegendő fehérneműt. Ez minden, amivel eljöttem és magam mögött hagytam egész addigi életemet, egy darabjaira hullott világot, melyhez semmi közöm immár. Egy fülledt, parányi szállodai szoba (három lépés faltól falig) és egy hajóláda, ez pillanatnyilag mindenem, amim van. S ez így is lesz, addig, amíg nem történik valami más. Na de mi történne?”
„Ugyanaz a kávéház. Ugyanaz a szék, ugyanazok a nők flangálnak előttem kutyástul és szeretőstül. S a szándék is ugyanaz, mint tegnap. Most már tényleg nekilátok. Szóval! 1887-ben születtem Bécsben. Abban a Bécsben, ahol még Gustav Mahler gyűrött frakkban és apró, ezüstkeretes szemüvegében vezényelt a Staatsoperban. Miközben felesége, Alma Mahler a gyerekekkel vesződött otthon és titokban zugivóvá vált, meglehetősen silány házaséletük miatt. Olykor még a beteg és magányos Brahms alakja is feltűnt a Vörös Sündisznó Vendéglőben. A fél város Strauss-lázban égett, a másik fele gyűlölte őt, és az arisztokrácia a Kék Dunára keringőzött a szezonnyitó bálon. Ezalatt épült meg a Friedrichstrassén a csaknem ablaktalan, tömör kocka képzetét keltő Szecesszió Háza, melynek homlokzatán a következő felirat olvasható: »Der Zeit ihre Kunst, der Kunst ihre Freiheit.«1 Klimt élt is a lehetőséggel, mezítelen, apró, kerek mellű nőalakjaival nemegyszer botránkoztatta meg az álszent és finnyás bécsieket. Mindeközben a Ringstrasse tetején Ferenc József őrködött az általa teremtett rend felett, s elégedetten szívta olcsó, kincstári virzsíniáját. Nem sejtette még, hogy már a küszöbön várakozott a Habsburgok alkonya. A veszteségek sora Rudolf főherceg állítólagos öngyilkosságával kezdődött, de ez csak nyitány, előjáték volt csupán a folytatáshoz képest.
A Lindengasse 19.-ben nőttem fel, ott szívtam magamba a nyári napfénybe burkolózott utca bodza- és hársfaillatától elnehezült, sűrű levegőt. Az elődeim kereskedők voltak Galíciában. Mindegyikük egy kicsivel többel gyarapította a családi vagyont. Amíg dédnagyapám rongyos batyukkal járta a városokat, addig a nagyapám manufaktúrát alapított, az apám gyárat. Ám ne tévesszen meg senkit, e nemzedékek fiainak nem a puszta anyagi javak felhalmozása volt a célja, hanem az, hogy a biztonságos polgári élet lehetővé tegye számukra a felemelkedést a szellemi világba; hogy így a következő generáció megtisztulhasson a pénz átkától és jogot formálhasson magának a tudományok felsőbbségére.
Nos, ez a szerep jutott nekem. Soha életemben nem olvastam olyan mohón, mint kora ifjúságomban, abban a szélvédettnek tűnő Monarchiában, ami örök érvényűnek és megingathatatlannak látszott. Mindenért rajongtam, ami újszerű és forradalmi volt, ami tiltakozott apáink merev hagyományai ellen. Mindenütt ott voltam, ahol valami újszerű történt. Kiállításokon, Schönberg botrányos koncertjein, az anatómia tanszék nyilvános boncolásain, felolvasóesteken. Minden izgatott és érdekelt, ami a haladásba vetett hitet szolgálta. Naponta végigböngésztem a könyvkereskedéseket, hátha találok valami újat a polcokon. Lenyűgöztek a fiatal, kortárs költők alkotásai, akiket akkor még a hivatalos kritikusok nem is ismertek. A legkisebb példányszámú, vékony folyóiratokban lehetett csak olvasni a műveiket, s mégis betéve tudtam legszebb verseiket, mert újak, lendületesek, ígéretesek voltak. S mert én fedeztem fel őket, egyedül az enyémek voltak, nem az apáink felesleges erkölcsöktől terhes hagyatéka. Akkoriban én is írtam verseket és a legnagyobb titokban költőnek képzeltem magam, de nem volt hozzá sem tehetségem, sem elég kitartásom. A modern irodalom vonzott. Ambivalens világomhoz viszont hozzátartozott, hogy végül a klasszika-filológia fakultáson kötöttem ki. Ekkor sem hagytam fel szenvedélyes szokásommal, egész délután késő estig kávéházakban ültem, ahol jól fésült, szmokingos pincérek szolgálták fel a kaisermelangét, ami mellett nyugodtan és kényelmesen végigböngészhettem a legújabb francia és olasz újságokat. Melyekre egyébként nem lett volna pénzem. A Kleines Cafét szerettem a legjobban, mert jó minőségű rumot és tojássárgáját szolgáltak fel a melangé-hoz. Az egyetemi évek alatt nem voltam különösebben szorgalmas és nem tudtam jelentősebb eredményeket felmutatni, mégis tanári katedrát kaptam 1913-ban. Ekkor úgy döntöttem, hogy mielőtt végképp belesüllyednék a konszolidált és meglehetősen szürke polgárok világába, Rómába utazom és keresztül-kasul kóborolok a városban.
Itt találkoztam Rainnerrel, a költővel. Rainernek nem volt címe, sem tartózkodási helye, sem lakása, sem hivatala. Állandóan úton volt, még ő maga sem tudta előre, hol fog szállást találni, merre vetődik, merre viszik az áramlatok. Vele nem lehetett előre megbeszélt időpont szerint találkozni. Az ember egyszer csak megérezte magán egy barátságos szürke szempár melegét és egy csendes, halk mosolyt. Így bukkantam rá a Santa Maria Bazilikában. Aztán évekkel később egyszer Párizsban, Chénier sírjánál a Cimetiére de Picpusban. Ez Párizs leglíraibb temetőkertje. Amint ott álltam a fiatalon kivégzett költő sírjánál és a feliratot böngésztem: – »Qu’un stoique aux yeux secs vole embrasser la mort, Moi je pleure et j’espére; au noir souffle du nord. Je plie et reléve ma téte.«2 – egyszer csak megéreztem pillantását és mosolyát, ugyanúgy, mint a Bazilikában.
Rainer észrevétlenül élt, nesztelenül dolgozott, írta a kor legcsodálatosabb verseit, s ezalatt egyszerűen köré fonódott és kivirágzott a csend. Rendkívül érzékeny volt a hangokra, napokra levertté vált, ha zsúfolt villamoson kellett utaznia vagy hangos hivatali helyiségben várakoznia. Zavarta minden zaj és az érzések túláradó kimutatása. Szívesebben beszélgetett lágy hangú nőkkel, mint férfiakkal. A kézirataihoz vagy a leghétköznapibb levélhez is kiváló finomságú papírt használt. Figyelt minden kis apró részletre, ha történetesen kölcsönadtam neki egy könyvet, amit nem ismert, bizonyos, hogy szép levélmintás selyempapírba csomagolva kaptam vissza, ezüstszínű szalaggal átkötve.
Miután visszatértem Bécsbe, elkezdtem tanítani a IV. Rudolf által alapított egyetemen, a Karl-Lueger-Ringen. Két előadás között a Café Landtban üldögéltem vagy a közeli parkban sétáltam. Aztán egy langyos, októberi napon találkoztam vele, azaz Lili von Kleisttel. Vállig érő, természetes vörös haját kiengedve hordta. Kifejező barna szemeit halványan festette és a kor erkölcse által elfogadottnál rövidebb szoknyákban járt. Magas és vékony volt, akár egy nimfa, így lapos balettcipő-féleséget hordott. A tanítványom volt. Nem volt különösebben tehetséges, sem művelt. Csak lelkes, és volt benne valami végzetszerű vonzerő. A szövegolvasások és a fordítási gyakorlatok alatt alig bírtam levenni róla a tekintetemet. S amíg általában a nők ilyenkor szégyenlősen lesütik a szemüket, ő rezzenéstelenül állta tolakodó kíváncsiságomat. Egy lapra a következő szöveget írta, majd a teremből kifele menet az asztalomra tette: »Videt oscula, quae non est vidisse satis; laudat digitosque manusque bracchiaque et nudos media plus parte lacertos: siqua latent, meliora putat.«3 Miután elolvastam, vér szökött a halántékomba ettől az éles és szemtelen szellemességtől. Ovidiust idézett. Elmosolyodtam, és miután mindenki elment, utána futottam a folyosón és meghívtam ebédelni. Lili hátravetette a fejét, beletúrt világosvörös hajába és elégedetten nyugtázta, hogy értékeltem az üzenetét. Ha jól emlékszem, Tafelspitz mit G’röstét rendeltünk és hozzá egy üveg száraz rizlinget. (Istenem, mit nem adnék most egy szelet sovány marhahúsért, melyet zöldséges pecsenyelében pároltak és egy kis tormás almaszósszal tálalnak.) Mire végére értünk a márványkuglófnak és a kávénak, nagyjából átbeszéltük a fontosabb latin költőket. Lili felszabadultan és határozottan viselkedett, és ahogy egy igazi reformernőhöz illik, az éjszakát nálam töltötte. Innentől kezdve valahogy természetes volt, hogy életünk eseményei összefonódtak, eggyé váltak.
Nem sokáig élvezhettük a gondtalan napok adományait. Emlékszem egy aranyfürtös, kadmiumsárga nyárra. A levegőben búzavirág, szeder és a tenger sós illata vegyült. Belgiumban nyaraltunk. Egy öreg borásszal beszélgettem a termésről, aki azt mondta, hogy még sokáig fogjuk emlegetni ezt a nyarat, annyi szőlő van a tőkén, hogy rengeteg és jó minőségű bor lesz ősszel. Nem is tudta, hogy mennyire félelmetesen igaza lett. 1914. június 29-ét írtunk. Délután a parton egy napozókabinban ültem és olvastam, a tengert bámultam vagy a fürdőzőket. Hosszan elnéztem Lilit, amint széles karimájú kalapjában és fekete fürdődresszében feküdt mellettem és napozott. Ellenállhatatlanul csinos volt. Aztán hirtelen abbamaradt a térzene, ami a sétány felől volt hallható, és már csak arra lettem figyelmes, hogy egy kisebb csoport sereglett egy pavilon köré. Egy sürgöny érkezett a következő hírrel: Ferenc Ferdinánd ő császári fensége Boszniában orgyilkos politikai merénylet áldozata lett. Nem estünk letargiába a hír hallatán. Senki sem volt oda a meglehetősen hűvös és halszemű főhercegért. Néhányan még örültek is, hogy megszabadulhattak a Habsburgok eme terhes örökösétől. Nem titkolták, hogy jobban kedvelik a simább modorú Károly herceget. Az üdülők, többnyire osztrákok, hamar túltették magukat az ügyön és folytatták a nyaralást. Egyikünk sem gondolta, hogy ezzel kezdetét veszi majd valami síkos, ragályos őrület. Valami tömegeket lelkesítő, vad és véres karnevál, ami azóta a világ legnagyobb bűntényévé vált.
Az ultimátum hírére összecsomagoltunk és hazaindultunk. Másnap reggel Bécsben a pályaudvaron falragaszok adtak hírt az általános mozgósításról. A vagonok megteltek éljenző és zászlót lengető naiv újoncokkal. Nem sejtették, hogy átverték őket. Harsogott a zene, mindenki katonadalokat énekelt. A Bergasse 19-es szám alatt üldögéltünk egy barátommal, aki nagyon találóan a kultúra csömörének nevezte a jelenséget. Úgy fogalmazott, hogy az átlag kisember képtelen ellenállni ama feltörő vágyának, hogy kitörjön a polgári társadalom korlátolt törvényeinek világából, hogy végre jól kitombolhassa magát. Ráadásul, ha ezt még támogatják és szabadjára engedik a hitványul blöffölő kormányok, akkor végképp elszabadulhat a pokol. El is szabadult.
Haditudósítónak álltam és az orosz frontra kerültem. Gyakran utaztam sebesülteket szállító vonaton. A mozdonyt nyomorúságos barnaszénnel fűtötték, úgyhogy alig vánszorgott valahogy a szerelvény a síneken. Ma is émelyeg a gyomrom, ha a jodoform éles szagára gondolok és a szemtelenül fiatal és tejfelszőke katonákra, amint hiányzó végtagokkal vagy repeszek okozta tátongó, elevenül lüktető sebekkel, nyöszörögve feküdtek a hordágyakon. Sokszor kellett segédkeznem a betegek ellátásában. Előfordult olyan eset, hogy csak egyetlen orvos volt, ráadásul fogorvos, aki már évek óta nem operált. Az agyonhajszolt, állandóan álmos ápolók képtelenek voltak a frontról folyamatosan özönlő sebesülteket ellátni. Morfiumnak, érzéstelenítőnek vagy fertőtlenítőnek nyoma sem volt az egész környéken. Kötszerek helyett a katonák mocskos egyenruháiból téptünk darabokat, hogy bekötözhessük sérüléseiket. Ezen kívül semmit sem tehettünk értük. Az öreg horvát tábori lelkész azon siránkozott, hogy egész életében nem temetett annyit, mint ott egy hét alatt. Az elborult elméjű császárpártiak pedig csak azt hajtogatták, hogy: »Az utolsó emberig és az utolsó lóig.« Fogalmuk sem volt arról, hogy mi folyik a harctereken. Aki hazakerült a frontról, már soha többé nem lehetett ugyanaz a személy, mint aki annak előtte bevonult. Én sem. Fél évig bírtam ezt a vér áztatta bolondokházát, azután elmenekültem. Ausztria felé Budapesten kivettem egy szállodát és két hétig aludtam. Eszelős pacifistává váltam. Lili közben abbahagyta az egyetemet és önkéntes nővérnek állt. Később ő is megcsömörlött, belefásult az állandó borzalmakba. Félt, hogy beleveszhet a zűrzavarba, vissza akarta kapni régi önmagát, így színésznő lett a Burgtheaterben. A háború ellenére, ha nem is volt zsúfolásig tele a nézőtér, de élénk volt a színházi élet. Gyakran néztem meg Lili próbáit és premierjeit. Őszintén örültem ennek az elhatározásának. Lényegesen jobban mutatott a feslett avantgárd szerepekben, mint ápolónőként.
Azután vége lett mindennek. Jött Wilson a nagyszabású terveivel, amikben őszintén szerettünk volna hinni, de valahogy nem sikerült. A Habsburgokat elkergették, a Monarchiából egy roncs lett, egy életre ítélt, parányi ország. De a tébolynak még nem volt vége! Következett a második felvonás! Az iparnak a haditermelésről át kellett állnia a béketermelésre, ami soha nem látott inflációt vont maga után. »Tárgyat! Semmi pénzt!«: ez volt a jelszó. Az üzletekből pillanatokon belül elfogyott az a kevés kis áru, ami addig volt. A városiak kihurcolták a falusiaknak, amit csak tudtak: kínai porcelánt, dísztárgyakat, 18. századi fegyvereket, kardokat, fényképezőgépeket, rokokó könyvszekrényt és ki tudja, még mi mindent. Vajat, tojást, szalonnát és tejet kaptak cserébe a parasztoktól. A pénz romlása egyre jobban elhatalmasodott a fejünk felett. Százezer koronások folytak le a kanálisokon. Pontosan emlékszem, egy Tibullus-fordításomat adtam postára, és a néhány nap múlva érkező honorárium már kevesebbet ért, mint amennyiért a bélyeget vásároltam az elküldéshez. Ennél is groteszkebb volt a házbéremelésről szóló törvény, melyet a kormány hozott a lakók védelmében. Így a háziurak nem emelhették a lakbért. Aminek következtében egy közepes ebéd árából egy évig lehetett lakni. Fél Ausztria éveken át ingyen lakott, mert tiltották a tulajdonosoknak a felmondást. Akik több évtizeden át spóroltak, hadikötvényekbe fektették pénzüket, esetleg milliókat halmoztak fel, mindenüket elveszítették. Pillanatok alatt elszegényedtek. Akiknek viszont adósságaik voltak, megszabadulhattak tőlük.
Ezekben az időkben fogalmam sincs, hogy miből teremtettük elő Lilivel a betevő falatot, de előteremtettük. És a legszebb az egészben az, hogy még hangversenyjegyekre is futotta. Emlékszem amint ott ültünk a Konzerthausban és Mozartot hallgattunk. A zenészek nyúzottak és soványak voltak, szmokingjuk kopott, gallérjuk rongyos, a teremben hideg volt, kabátban ültem. De soha olyan gyönyörűnek nem hallottam azt a muzsikát, mint akkor. Az élet valahogy felértékelődött, minden apróságnak kitörő lelkesedéssel tudtunk örülni. A melegnek, a szerelemnek, egy pohár bornak, csokoládénak vagy egy alig használt, kényelmes cipőnek. Talán akkor voltunk a legboldogabbak Lilivel. Három év kellett a gazdaságnak, amíg úgy-ahogy helyrejött.
Egy könyvkiadó felkért, hogy készítsek fordításokat antik latin szerzők műveiből. Így nem mentem vissza tanítani. Délelőttönként dolgoztam, esténként Lilit bámultam a Burgtheaterben vagy irodalmi felolvasóesteket szerveztem a Szecesszió Házában. Úgy hiszem, elégedett voltam az életünkkel, mert szépen és értelmesen éltünk. Nyaranta Rómában csavarogtunk és esténként a Tevere hídjain sétálgattunk, a Ponte Manzinin, a Ponte Palatinuson, a Ponte Fabricion, a többi nevére már nem emlékszem. Kevély elégedettségemben nem vettem észre az ismét gyülekező vészjósló jeleket. Akkoriban csak jót mulattam azon, hogy 1933-ban megjelent egy tanulmányom Ovidius száműzetéséről, melynek Lángoló titok volt a címe. Épp akkor adták ki és ragasztották tele plakátokkal Bécs és Berlin utcáit, amikor felgyújtották a Reichstag épületét. Minden bizonnyal a nemzetiszocialisták tették, provokatív szándékkal, hogy ezzel járassák le a német kommunistákat, akikre ráfogták az egész balhét. Persze senki sem hitt nekik. Na, most képzeljük el ezeket az oszlopokat teleaggatva az én kötetem reklámjaival. »Lángoló titok« mindenhol ezt lehetett olvasni. Így hamarosan eltávolították a hirdetményeket, és nemcsak az én értekezésemet, de még Ovidiust is betiltották egy időre Berlinben. Lili is nevetett. 1938-ban már kevésbé. Abban az évben történt, hogy a Burgtheaterbe érkezett egy müncheni színész, olyan Mefisztó-féle figura. Teljesen tehetségtelen, enyhe vidéki akcentussal, mégis hatalmába kerítette Lilit. Olyan volt, mint egy varázsló. Lili furcsán kezdett viselkedni, tőrként villogtak a szemei, hideg és cinikus lett. Kijelentette, hogy szánalmas pojáca vagyok ezzel a békemániával, s hogy csak egyetlen dolog van, amiben érdemes hinni: az új eszmében, amely meghozza Ausztria felemelkedését. Azután megvetően összecsomagolt és elment. Később tudtam meg, hogy a színész agitátor volt, a Német Nemzetiszocialista Párt tagja. S Lili bevette azt a sok maszlagot, amit a nagy német egységről és a nemzet felemelkedéséről papolt. Az egészet egy hibbant kutyaidomár találta ki, aki egy napon, pontosan 1938. március 14-én jelent meg Bécsben. Ezzel a lépéssel Ausztria eltűnt, mintha nem is létezett volna. Kezdetét vette a szabad rablás.
Pár nappal később arra ébredtem, hogy hangosan dörömbölnek a bejárati ajtón. Két bőrkabátos fickó csörtetett be a lakásba, és házkutatást tartottak nálam. Megfenyegettek, hogy többé ne merjek felolvasóesteket tartani és hagyjak fel ezzel a pacifista, felforgató dumával. Nem volt időm töprengeni életem széthullott szilánkjai felett vagy azon, hogy Lili elhagyott. Minden szélsőséges eszme a saját farkába harapó kígyóként viselkedik a gyakorlatban. Előbb vagy utóbb a megalkotóit és híveit emészti fel, de előtte még azokat, akik nem hajlandóak beállni a soraikba. Utolsó leheletemig Rotterdami Erasmus és a humanisták mellett fogok kiállni! Mondhat nekem bárki bármit!
Másnap bepakoltam egy bőröndbe, vonatra szálltam, és meg sem álltam Londonig. Ott vettem egy hajójegyet és most itt vagyok. Idegen minden, ami körbevesz, az utcák, a terek, a parkok, az emberek és a hőség. Mindenem, amim volt és ami számított, odaát maradt. Latin és francia nyelvórákat adok, a német errefelé sem népszerű manapság. Nem élek társasági életet, nem járok színházba, hangversenyekre, nem beszélek emberekkel, csak ha nagyon muszáj.
Olykor még látom magam előtt Lilit, amint öltözködik vagy a haját fésüli. Érzem a bőrét, amint séta közben belém karolt. Hallom a hangját. De nem csodálkozom azon, hogy elment. Nem ismertem eléggé sem őt, sem a gyengeségeit. Ahogy ő sem az enyéimet: a két doboz veronált a zakóm zsebében.
Besötétedett. A lámpák fényétől nem lehet látni a déli égbolt csillagképeit. De ha behunyom a szemem, pontosan látom a fejem felett a Canis Maiort, az égi vadásznak, Orionnak a kutyáját. Aki a Föld forgásának következtében, egész évben hűségesen követni látszik gazdáját az égen át. Hiába, egyesek arra vannak ítélve, hogy osztozzanak a szeretett lény sorsában. Az Aquilla és a Pegasus között látom a Delphinust is, aki megmentette Ariont, a lantjátékost, amikor egy hajó fedélzetén rablók támadtak az életére. Ezek a legfontosabb csillagképek, minden más csak fantázia.”
Heinrich leírta az utolsó szavakat, rendelt még egy mandulalikőrt és felhajtotta az italt. Fizetett, nagyot sóhajtott, majd odabiccentett egy korosodó nőnek, aki vágyakozva bámulta a szemközti asztal mögül. Kilépett a kávéház teraszáról és elindult a színes mozaikokkal kirakott sétány felé, hogy véghez vigye, amit eltervezett. Amint az óceánhoz ért, levette cipőjét, így sétált tovább. Érezte, amint a nedves homok a talpához ért és a szemek átszivárogtak a lábujjai között. A nadrágja szára vizes lett. Nem zavartatta magát miatta. Lehajolt és megmosta az arcát. A feje fölött ragyogott a Canis Maior és a mitológia megannyi égi vándora. A sós szél az arcába vágott, és akkor ott, abban a pillanatban a világ végén derengeni kezdett előtte valami egyszerű igazság, hogy élni kell. Muszáj életben maradnia, amíg személyes sorsa engedi, mert holnap vagy holnapután még akármi is történhet. Kivette zsebéből a két fiola veronált, felbontotta az üvegcséket, markába szórta a tartalmukat és elhajította a pirulákat. Hallotta, amint tompa nesszel hullottak alá az altatók az óceánba. Majd megkönnyebbülve sarkon fordult és a szállodai szoba felé vette az irányt.