NAPÚT 2007/9., 89–95. oldal
Tartalom
Kolozsi Kata
December ötödike • A foglyok
Hámori Orsolya
A tökéletes gyöngyszem
1 mini doppler ultrahang: kisméretű, ultrahanggal működő műszer, mely a vér áramlását tudja kimutatni és hanggal jelezni
2 intubálás – a tubus levezetése a légcsőbe
Ollmann Anasztázia
Szívek dopplere
(Részlet)
Amanda, a hatodéves orvostanhallgató rosszkedvűen indul munkahelyére. Sebészetgyakorlatát tölti, éppen félidőnél tart. Három hétig az általános sebészeten volt, változatosnak találta, s bár nem szerette a műtéteket – inkább a kevesebb ügyességet, de több gondolkodást igénylő és „nem véres” belgyógyászat felé hajlott –, érdekesnek is. Látott hasi feltárást, emlőműtéteket, égés utáni bőrplasztikát, sérvzárást… Egyszer önszántából maradt bent estig, hogy vakbélműtét részese lehessen – egy ilyen alapvető élmény nélkül nem akart orvossá válni. De az érsebészet, ami most következik, a legkevésbé sem kedvére való… Az a néhány alkalom, amikor átsétált ezen az osztályon, bőven elég volt belőle, ráadásul egyik kollégája még a múlt héten eleresztett egy ironikus megjegyzést: „Jó lesz az érsebészeten, meglátjátok, milyen jó betegek vannak ott, némelyikkel még beszélni is lehet!” Nem áll messze a mondat a valóságtól. Többnyire idős, érelmeszesedésben szenvedő, szellemileg is leépült betegek fekszenek ott, általában már hiányzik legalább egy-két ujjuk. A csúf sebek látványa, a folyosón időnként átsuhanó üszögszag, mely keveredik a fertőtlenítőével… Nyomasztó hely. Mindenütt jód- vagy káliumpermanganát-oldattal teli lavórok, kötözőkocsik, járókeretek, kerekes székek… Egy-egy érműtétbe korábban is belecseppent már Amanda, egyszer lábfejcsonkolásba és lábszár-amputációba is, amikor neki kellett a becsomagolt végtagot tartania, amíg az a kezében nem maradt teljes súlyával – brr! És bárhogy szeretné, nem kerülheti el ezt a helyet, az elkövetkező három hétben itt kell dolgoznia. Ezt még elképzelni is nehéz…
Itt a betegvizsgálathoz tartozik a mini doppler ultrahang1 is, amellyel a végtagi erek felett mérik a vér áramlását. Sajátja felett hallja a hangos surrogást azonnal, de a betegekét megtalálni… Gyakran nem is lehet, mert nincs – ha egészségesek lennének, nem feküdnének itt… Az első betegével, Pista bácsival órákig foglalatoskodik. Utólag derül ki, hogy éppen a „jó” lábán mérte a kisebb értéket, tehát ez biztosan nem valós. Végül is az orvosok azért vannak, hogy felülbírálják – nem lehet még olyan „szuper”, mint ők…
A következő napon a műtőben tölti a délelőttöt, szerencsére visszér-eltávolítások vannak, az nem olyan nehéz. És lelkileg sem megterhelő. Neki is orvosi ellenőrzésre kell mennie délután – előfordul, hogy „akasztják a hóhért” –, el is kéretőzött kissé előbb emiatt. Végre kiszabadul a műtőből, sietve megy végig a folyosón az öltöző kulcsáért.
– Elnézést… – szólítja meg egy hang. Egy barna bőrű fiú áll előtte, egyik lábáról a másikra, fájdalmas arckifejezéssel.
– Tessék… Mit segíthetek? – Amanda igyekszik megtalálni a hangot a betegekkel, s általában sikerül is neki.
– Kaphatnék fájdalomcsillapítót?
– Most tetszett jönni? – a lány még azt sem tudja, ki ő, hiszen nem volt lent az osztályon aznap.
– Igen… Már befeküdtem.
– Hogy hívják?
– Petrovics…
– Kis türelmét kérem, utánanézek…
Meg is találja a kórlapot az új betegek mappájában. „Beteg neve: Petrovics János. Születési idő: 1976…” Amanda beleborzong. Ez a fiú, aki szenvedő arccal lépeget egyik lábáról a másikra és egy pillanatra megállni nem képes a fájdalomtól, ugyanabban az évben született, mint ő… „Diagnózis: M. Buerger.” Mit is tanult erről a kórképről? Fiatal korban kezdődő érbetegség, gyulladás, amely miatt megvastagodnak az érfalak, s a keresztmetszet ezáltal beszűkül, romlik a keringés. Főleg a kis és középnagy ereket érinti, szinte mindig dohányosokban jelentkezik, és gyakran vezet végtagvesztéshez, főleg, ha nem hagy fel a beteg a dohányzással. A kéz- és lábujjakat is megtámadhatja, majd egyre feljebb terjed. Nem valami hízelgő kórjóslat… Egy nála alig néhány hónappal idősebb fiatalnál…
– Igen… megvan. Rögtön megkérdezem – s a nővérekhez fordul. – Petrovics János, aki most jött… Fájdalomcsillapítót szeretne. Kaphat? Mit mondott a doktor?
– Sarlós doktor betege… Kaphat, persze. Mindjárt felszívjuk.
– Izomba adjuk, ugye…?
– Igen.
– Adhatom majd én? – Amanda tudja, hogy sebész úgysem lesz, hát legalább az ilyen alapvető dolgokat, mint például az injekciózás, gyakorolni szeretné.
– Tessék – s a kezébe nyomja az ápolónő a fecskendőt.
A lány kissé meglepődik – arra nem számított, hogy nem is áll majd mellette közben senki, s eddig egyedül még nem adott be injekciót –, de most már mindegy… A beteg nem érzékelheti az ő szorongását. Ez a lényeg.
– Meghoztam a fájdalomcsillapítót – sétál be a négyes kórterembe –, legyen szíves lefeküdni az oldalára.
– Farba…?
– Persze… Oda kapja.
– Nem félek ám az injekciótól – mondja a beteg, miközben elhelyezkedik.
– Nem is kell – mosolyog enyhén a medika. Pedig magában eléggé bizonytalan – „mély vízbe dobták” –, s ugyanakkor azt gondolja: „Ajaj… ha már valaki azt mondja, nem fél, akkor azt önmaga megnyugtatására mondja… Úristen, mi lesz itt?” Közben kitapintja a megfelelő helyet – neki ez még nem megy „rutinból”.
– Így… letöröljük – próbálja oldani mindkettőjük feszültségét, miközben fertőtlenít –, most bökök, ne tessék megijedni – s egy határozott, de gyengéd mozdulattal beszúrja a tűt. Valószínűleg jól sikerült, mert a beteg nem mozdul rá.
– Nem fáj? Nem feszít nagyon? – kérdezi a lány, miközben lassan bejuttatja a tramadolt.
– Nem… Na, most egy picit – s egy enyhe izomfeszülést érez Amanda ujjai alatt.
– Ne feszítsen, akkor rosszabb… Lazára engedje el magát. Még egy kicsi van, mindjárt kész – azzal az utolsó cseppeket is bepréseli.
– Jól van, túl vagyunk rajta – szólal meg újra, s elkezdi finoman masszírozni az injekció helyét a tömörített gézzel –, nem fájt nagyon?
– Nem – feleli a fiú halkan, miközben felül –, de a lábam nagyon fáj… És még meg sem vizsgált senki!
– Majd mindjárt én megvizsgálom – válaszolja Amanda a legnagyobb természetességgel. Saját délutáni ultrahangjáról lemondott már… Látja, hogy valaki szenved, bízik benne – a beteg az első!
– Mi a fő panasza most? – kezdi el a kórtörténet felvételét.
– A nagylábujjam nagyon fáj… A körzeti orvosnő levett egy darabot a körmömből.
– Mióta van ez?
– Egy hete.
– És… hogyan fáj?
– Nagyon fáj…
– Jó, ezt értem, de… milyen jellegű ez a fájdalom? Szúr? Vagy lüktet?
– Lüktet inkább… – a fiatalember folyamatos mozgásban van, egy helyben.
– És… ezt miért tetszik csinálni? Nem gond… csak azért kérdezem, hogy… így nem fáj annyira?
– Talán nem érzem úgy… Napok óta aludni sem tudok tőle. Ha lógatom, jobb egy kicsit, de nem sokáig.
No igen… Az oxigénhiány jele. Lógatva jobban belemegy a vérkeringés – idézi fel a medika magában a tanultakat.
– Korábban semmi panasza nem volt? Vagy mióta ismert a betegsége?
– Az érszűkületem? Négy éve… De nem volt gond vele.
– Nem szokott görcsölni a vádlija járáskor?
– Nem. A bokám el szokott fáradni, de nem fáj.
– Mennyit tud menni anélkül, hogy elfáradna?
– 150-200 métert.
– Tessék mondani, dohányzik?
– Igen. Dohányzom.
– Mennyit szív?
– Hm…
– Őszintén… Ez nem az erkölcsrendészet… De tudnunk kell.
– Egy dobozzal naponta.
– Alkoholt is fogyaszt?
– Nemigen. Ritkán.
– Kávét?
– Azt igen.
– Mennyit?
– Kettőt reggel.
– Értem. A családban másvalakinek volt ilyen betegsége?
– Senkinek… Sssssz… Nagyon fáj…
– Mindjárt jobb lesz… Most tessék velem jönni, megvizsgálom, jó?
– Mi lesz most?
– Semmi különös nem fog történni. Egy szokásos orvosi vizsgálat lesz. Meghallgatom a szívét, megtapogatom a hasát… ilyesmi. Meg egy pici ultrahanggal megnézzük a lábát is.
– A körmöm…
– Nem bántom… Csak megnézem. Ne féljen, jöjjön.
A beteg meglehetősen vékony testalkatú, de amúgy jó állapotú. Tüdő, szív felett semmi kórosat nem hallani, vérnyomása jó, 120/80 Hgmm. Mindkét karon ennyi – érbetegeknél ugyanis mind a négy végtagon mérni kell, ezt az első nap elmondták. Hasa sem fáj sehol, minden rendben. A bal nagylábujj, az bizony nem szép. A köröm külső fele hiányzik, a sebet sárgás váladék fedi. A lábfejeken és a bokák mögött is alig tudja a medika tapintani az ütőereket, a térdhajlatokban már normálisan pulzálnak. Na és most következik, ami még nem volt: a doppler… Amanda felkeni a zselét, felhelyezi az ultrahangfejet a lábra, nem hall semmit jó húsz percig, pedig milliméterenként araszolgat, keresi a hangot. Na végre, nagyon halkan – erre meg a fiú elmozdul, nem bírja már tovább egy helyben tartani a lábát, fájdalma van. A lány nyel egyet:
– Kis türelmét kérem… Tudom, hogy fáj, de meg kell vizsgálnom. Próbáljon nyugodtan feküdni még egy picit.
– Nagyon fáj… Csak úgy jó, ha lógatom.
– Na jó… Akkor tessék felülni és lógatni egy kicsit. Pihenjen meg, majd utána folytatjuk.
– Veszélyes az érszűkületem?
– Hát… nézze, talán most még nem, de… a dohányzást tessék abbahagyni. Mert ha nem, akkor sajnos el fogja veszíteni a lábát.
– Nem szeretném…
– Azt gondolom, ezért mondom. Még nagyon fiatal, most hagyja abba, és akkor nem fog rosszabbodni a helyzet, sőt javulhat is. De ha tovább szívja a cigarettát, rá fog terjedni a másik lábára és a kezére is.
– Kézen is van érszűkület? – a fiún látszik, hogy megijedt.
– Ez a betegség kézen is lehet. Most még nincs, nem kell félni, a kezén nagyon szépek a pulzusai. Nem megijeszteni akarom, hanem megóvni a következményektől.
– De nem volt nekem négy éve semmi bajom az érszűkülettel! Csak az orvosnő levette a fél körmömet, a helye fáj…
– No de valami oka volt, hogy levette. Ön azt valamiért megmutatta a doktornőnek, nyilván, mert már előtte is fájt, nem?
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, az alacsony, korpulens Havasi doktor lép be.
– Jó napot kívánok. Éppen az urat keresem. Elmondták mát önnek, hogy mit találtunk ki?
– Nem. Még nem mondtak nekem semmit…
– Akkor most mondom. Egy ideget kellene átvágnunk, ami az ereit jelenleg szűkíti, és ha eltávolítjuk, javul a keringés, és a seb meggyógyul. A derekán kell ejtenünk egy 5-6 centis metszést, ez egy húszperces műtét…
– Attól gyógyul meg az ujjam…?
– Igen, ha a keringése megfelelő lesz, az segíti hozzá a gyógyuláshoz, de természetesen gyógyszereket is kell szedni és főleg nem dohányozni.
– Értem.
– Feküdjön le, legyen szíves – ő is próbálja kitapintani a lábháti eret.
– Te tapintottad? – kérdi Amandát.
– Igen, nagyon gyengén… A dopplerrel még nem találtam meg.
– Hol érezted? – Havasi doktor nem tapintja a lüktetést.
Amanda is odahelyezi ujjait, egy nagyon gyenge valamit észlel:
– Itt…
– Hát… – a doktor is mutatóujjával próbálja érzékelni –, lehet, hogy egy finom női kéz ezt érzi… én sajnos nem.
– Egy finom női kéz – ezt a beteg suttogja Amanda felé, egy alig látható mosollyal.
A lány nagy nehezen beméri az áramlást a készülékkel is – körülbelül fele a normálisnak a nyomás, alig hallható a suhogás, főleg bal oldalon. Mindent egybevetve, bő másfél órán át vizsgálta ezt a beteget. Ha siet, még odaér a saját orvosához…
– Jól van… Akkor most pihenjen egyet.
– Nagyon fáj ám, nem volt jó az az injekció, amit adott…
– Kicsit tessék türelmesebbnek lenni, lassabban szívódik fel, de hatni fog. Ha nem, akkor körülbelül egy óra múlva tessék szólni a nővérkének, kaphat még egyet majd.
– Nem is foglalkozik velem senki! Mindjárt haza is megyek! – látszik, hogy tényleg szenved, biztosan nem véletlenül ilyen ingerlékeny.
– Ne menjen haza, mert azzal nem segít. Meg kell várni a műtétet, hisz azért tetszett jönni.
– Nem megyek haza… – enyhül meg a fiú. – Holnap fognak műteni?
– Sajnos én nem tudom, de valószínűleg… Lesz majd vizit délután, tessék ott megkérdezni.
– Jól van.
– Akkor minden jót.
– Viszlát, doktornő…
– Még nem vagyok doktornő, csak leszek – mosolyog egyet Amanda –, de köszönöm a bizalmat.
– Maga olyan kedves… Biztosan jó orvos lesz.
– Igyekszem…
Másnap reggel nézik a hallgatók a műtéti kiírást. Hárman vannak itt gyakorlaton, három lány. Műtőből is három van, de csak az 1-esbe és a 2-esbe jelöltek ki szigorlót. Az 1-es műtőben főütőér-csere lesz, ez két-három óra, és oda két hallgató is kell. Kitti és Zsuzsi azonnal, egybehangzóan bevállalják – régóta barátnők és szeretnének együtt lenni.
– Akkor nem gond, mész a 2-esbe? – kérdik Amandát.
A 2-esben két idegátmetszés van kiírva – a második a tegnapi Bürger-kóros betegé – és egy visszérműtét, ez egyik sem hosszú, nem is nehéz.
– Jól van, megyek.
A reggeli viziten ők is részt vesznek. A 4-es kórteremben fekszik a másik beteg is, akinél szintén idegdúc-kiirtást terveznek. Ő hetvennégy éves, cukorbeteg, érelmeszesedésben szenved – neki valószínűleg nem ez lesz a végső megoldás. A középső ágyon János – időközben gerinckanült is kötöttek be neki, most így nem fáj az ujja.
– Nem akartam – súgja Amandának, mielőtt az kimenne –, de rábeszéltek. Maga is ott lesz a műtétnél?
– Hmm… Igen. Pont oda kerültem én is.
– Akkor nem is félek… – szegezi a lányra a beteg a tegnapihoz hasonló, halvány mosollyal fényes, fekete szemét.
Az operációk kilenc órakor kezdődnek. Fülöp bácsi kissé testesebb és nehezebben is ébreszthető, idős és szívbeteg is már. Egy óra is eltelik, mire oxigénmaszkkal együtt visszatolják a kórterembe. Amanda is kilép az előtérbe, két műtét között köpenyt kell cserélni. János már ott vár a fekvőkocsin, zöld lepedővel letakarva.
– Mindjárt bevisznek, ugye?
– Hamarosan. Nem kell félni…
– Hát, azért izgulok egy picit… Te gyakorlaton vagy? – most szólt először tegezve a lányhoz.
Ő nem haragszik meg, inkább megkönnyebbül – vele szinte egykorú a fiatalember, úgyis furcsa volt magázni. Bár úgy illene, de Amanda sose volt ebben következetes.
– Igen… Jövőre avatnak orvossá, ha igaz.
– Nem is fájt ám a szuri tegnap, olyan finoman adtad… Nem mindenki így adja ám be, mint te…
– Igyekszem… Nem az a cél, hogy fájjon, hanem hogy használjon.
– Veszélyes az érszűkületem?
Ezt már tegnap is kérdezte…
– Most egyelőre talán nem, de, ahogy tegnap is mondtuk, nem szabad cigizned.
– Abbahagyom. Már tegnap óta nem szívtam…
– Az jó. De ezután sem szabad majd.
– Nem…
– Lassan bemegyek bemosakodni, jó?
– Hú… Nem fogok felébredni közben, ugye?
– Nem.
– És utána felébredek, ugye?
– Ne félj. Kilencvenéveseket is elaltatnak ma már, és ritkán van baj.
– Olyan megnyugtató vagy…
Amanda figyeli az altatást is – közelebb áll hozzá, mint a szike. Amikor a fiú már a műtőasztalon fekszik és kicserélik rajta a lepedőt, a lány „véletlenül” éppen odapillant – ő is ember, nincs fából… Amíg nem veszi észre senki és főleg a beteg, addig megbocsátható bűn… A következő percekben már azt nézi, amikor az asszisztens bejuttatja az infúziós szereléken át az altatót. A fiatalember szeme nem csukódik le egészen, de már nem reagál, ha a pillájához érnek – a szer hatott. Az altatóorvos gyakornoka vezeti le a tubust – ideális alkatú beteg kezdőknek… Amandának feltűnnek a fiú szeméből kiszivárgott könnycseppek.
– Ez az intubálástól2 van – világosítja fel az aneszteziológus doktornő –, erős inger volt.
– És ő azt érezte még?
– Tudatosan nem. De fizikailag fájt neki, a szervezete érezte.
Magát az operációt is egy rezidens végzi, a fiatal Ligeti doktor. Garami főorvos asszisztál, és egyben felügyeli a tevékenységet mint szakorvos. A szigorló Amanda a másodasszisztens, az ő feladata a sebet széthúzni, nagyon erősen, hogy az ideghez hozzáférjenek. Kezdőként természetesen kicsit tovább tart az egész. A doktor alig látható bőr alatti varrattal próbálja a sebet zárni, hogy esztétikus legyen egy fiatalembernél – ilyen is van, hogy így gondolkodik valaki –, de az utolsó öltésnél kibomlik, másodszor meg már nem engedik neki ezt a fajtát, mert időigényes lenne. A második varrásnál már a keze is remeg… Miután befejezte, gyengéden vállon veregeti Amandát:
– Most szemtanúja és részese lehettél az első műtétemnek! – Majd kis idő múlva hozzáteszi: – De ezt nem kell mondani a betegnek…
A lány élénk figyelemmel kíséri, ahogyan lezárják az izoflurános palackot, és az oxigént indítják el. A beteg köhögni kezd, éber már annyira, hogy a tubus irritálja a gégéjét. Ki is húzzák. Igen ám, de most meg nem vesz levegőt!
– Nyugalom! – közli higgadtan Hegyi doktornő, az altatóorvos. – Ez türelemjáték ilyenkor. Azért tettem rá a maszkot, lélegeztetni kell néhány percig.
Aztán csakugyan visszatér a légzése. A medika – ahogyan néhányszor látta már – gyengéden elkezdi dörzsölni a fiú fejbőrét.
– Jani!
– Jani a neve? – kérdezi Hegyi doktornő.
– Igen. De nem reagál!
– Lassan visszavihetik, a levegőt jól veszi már. Az elég inger lesz, amikor átemelik az ágyra, figyeld meg.
És valóban… Az ágyon Jani lassan elfordítja a fejét oldalra.
– No? Látod? – nyugtázza a doktornő is.
Amanda még egyszer odamegy, megszólítja. A fiú álmosan kinyitja szemét egy pillanatra, de azonnal be is csukja. A műtőssegéd eltűnik vele a folyosószegletben.
Az aznapi utolsó operáció egy visszérkiirtás. A maga nemében elég rossz belegondolni, hogy egy fogas eszközre feltekerik a tágult vénákat, és egyszerűen kitépik… Brrrr!