NAPÚT 2007/9., 76–88. oldal
Tartalom
Wehner Tibor
A textil jelentésrétegei
Ollmann Anasztázia
Szívek dopplere
Kolozsi Kata
December ötödike
(Anyunak)
„Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,
Hogy szétrepesszük a szent levelet,
Mit diadalmas őseink írának,
Szivök vérébe mártván kardjokat?”
Petőfi Sándor: Erdélyben
A várat jelentő, bottal kocogó öregasszony ártatlan felkiáltásai, nevetése és szikrázó humora már régen pesti életem titkos ereje volt. Hetente kétszer hívtam, és míg csengett a telefon, arra gondoltam, bennem már halványodik a kolozsvári műemlék ház. Ócska, barna kapualja a fali firkákkal, szemeteskukákkal, beljebb a sötét folyosó, majd a ládákkal megpakolt lépcsőfeljáró, ahol kölyökként annyit játszottam, távolodik tőlem. Ahogy telik az idő, egyre nehezebben építem fel magamban naponta a külső szobában levő, fekete, vékony lábú asztalkát, a telefonkészülékkel. A horgolt makramé terítő, mögötte a falipolc, apám régi képei és könyvei, a sok színes cserép a virágokkal, vesztettek fényükből. Begóniák és muskátlik, nagyanyám kezének nyomát hordozták mind. Kivirultak mellette a növények, cirógatta leveleiket, szirmaikat és beszélgetett velük halkan, évődve, akár kedvenc állataival.
Nagymami volt az otthon. Nem halványult az évek során. Láttam, ahogy igyekszik, ijedten, hogy nem ér oda időben és a készülék abbahagyja a berregést. „Itt van nagymama!”, mondta mindig vidáman, kifulladva, boldogan, hogy odaért és nem esett el. A nyolcvanhat éves, szellemileg teljesen friss öregasszony, bizonyos értelemben fiatalabb volt nálam és anyámnál is, hiszen hitt valamiben és szilárdan várta annak eljövetelét. Anyám megfáradtan, nyúzottan, apám emlékébe kapaszkodva próbálkozott tovább élni. A zajos, pezsgő élethez idős volt, a halálhoz fiatal. Még a telefont sem vette fel. Csak ment és csinálta a dolgát, akár egy nagy ingaóra, járt, mert felhúzták, és bizonyos időpontokban ütött egyet-egyet…
Én hat éve, huszonöt évesen hagytam el szülőföldemet, nyakamba véve a nagyvilágot, és bevallom, nem nagyon találtam helyemet abban. Egy francia vállalat budapesti kirendeltségén voltam tiktárnő.
Nagyanyám, ki értékek és elvek szerint élte le életét, engem is erre nevelt. De a rideg, kemény, pénz és karrier uralta birodalomban, az ezerarcú vérszívó szörny világában, melynek „multi” a neve, a néhai kolozsvári színésznő tanítása, hite a jóban, igazban, hihetetlennek tűnt. Ha hazajöttem, mindig megszeppenve, félve ólálkodtam ajtónk előtt, tépelődve, vajon új életemben tényleg mindig mindenben úgy cselekedtem, ahogy helyes volt? Latolgattam, le merjem nyomni a kilincset, mely mögött ott élt, lélegzett, betegeskedett, kiabált, kacagott a tatárszemű nagyanyám?
Mit tartogat számomra a lakás, hol felnőttem, gyerekből nővé váltam, s ahonnan annyi éve kirepültem?
De íme, itt vagyok újra, és idegesen, izgatottan toporgok, majd megfogom a sokat suvickolt, meggyengült rézkilincset. A magas, repedezett, kopott kétajtós bejáraton belépve, ahogy az ajtón bezúdult a hideg, barátságtalan, november végi fény, megláttam anyámat.
Különös, nyomasztó, idegesítő télelő volt az idei…!
Anyám ott állt a nagy asztalnál, csirkét göngyölt zsemlemorzsába, és fiatalabbnak nézett ki, mint legutóbb, amikor hazajöttem. Keze fejével homlokát letörölve, felkiáltott:
– Későbbre vártalak, gyermek! Még nincs ebéd.
Ledobtam táskámat, kabátomat, sálam és kalapom repült valamerre, a nagy lakás zegzugos, varázslatos homályába, és álltam anyámmal szemben, akár egy csintalan kislány:
– Mamám! Kávét kérek!
Anyám egyeltalán nem olyan volt, ahogy bennem élt eddig, és ez megzavart. És bár arca hatvan évéhez képest sima, kipihent és szép volt, valami szomorú, valami bús árnyék fogta át egész lényét. Lassan, tétován megindult a főző felé, elővette a szekrényből, a régi helyéről, csavargatta, majd keze beleakadt a fogantyújába, leverte, és kiborult az összes kávé.
Akkor a szárnyas szobaajtóban megláttam nagymamit.
A sovány kincs, a tudást és kíváncsiságot belém oltó apróság dülöngélve totyogott felém, félve, hogy megbotlik. És zokogott:
– Végre hazajöttél. Mennyire megnőtél! Milyen rég nem láttalak!
Magamhoz öleltem a vékony kis testet, hajának átható illatát beszívtam, és ragyogó csodaszemeitől majdnem megszakadt a szívem. Összement, lefogyott, a vállamig alig ért, egészében olyan rozoga és öreg volt, hogy attól féltem, összetörik a karomban. De nagymamit nem akármilyen fából faragták. Hamar felülkerekedett hát érzelmességén, már kuncogott és éles, smaragdzöld szeme táncolt. Azonnal belém kapaszkodott, csomagomat méregette és kölyökként kíváncsiskodott magánéletemről. Ebéd közben is csacsogott, óriási étvággyal evett, kecsesen, lassan, ráérősen, sok csirkét, hatalmas adag krumplit és savanyúságot. Mikor jóllakott, letette az evőeszközt és felsóhajtott:
– Nahát, ilyen jót rég nem ettem! Most csokoládét vagy pudingot kérek!
Ugrottam a Rafaelóval, de anyám megállított.
– Ne egyszerre! Rosszul lesz.
Ijedten, hitetlenül suttogtam:
– Talán beteg?
– Nyolcvanhat éves. Akár egy gyerek… csak a csokoládé… csak az édesség! – mondta anya, és nem halkította le hangját. Nagymami pedig maga elé nézett, derűsen, száját nyalogatva, eres kezeivel cigaretta után matatva. Már nagyon rosszul hallott.
Kaptam magam, lerohantam a cukiba. Ha pudingot akar, hát azt eszik.
Csodálkoztam, nagymama két év alatt hogy tönkrement, nem értettem, mitől? Anyám sem a régi, de ő elvesztette apámat. Mikor visszajöttem csomó finomsággal, a fürdőszobából kihallatszott anya dúdolgatása. Elmosolyodtam. Legalább a fürdőben, mosás közben jókedve van!
Bevittem hát nagymaminak az édességeket, ki a kályha melletti könyvespolccal elválasztott, kényelmes fotelben üldögélt szunyókálva, akár egy külön szobában. Gyógyszerei, pohara, cigarettája, egy Wass Albert-könyv: Jönnek – katonás rendben állt asztalán, és dédnagymama lánykori képe régi cizellált keretből nézett le a falról. Ezek mind derűs életigenlését tükrözték, ragaszkodását a mindennapokhoz, a hagyományokhoz. Ez volt az ő birodalma, csak akkor hagyta el, ha tévét nézett vagy éhes volt. Lábujjhegyen léptem mellé, meg akartam lepni. Megköszörültem torkomat.
De nagymama nem mozdult.
Előreesett a feje, szája nyitva volt. Ledobtam a csomagot, megragadtam sovány vállait és kiabálva ráztam meg:
– Nagymami! Nagymami…!!!
Mint a pelyhes hátú kölyökmacska, ha vizes lesz, felemelve fejét megrázta azt és élénken, vidáman kérdezte:
– Mit rázol? Miért ordítasz? Senki sem süket. A pudingomat sok tejszínhabbal eszem. Utána kávézom. Kérek egy kanalat!
Anyám halvány mosollyal arcán lépett mellénk, egészen olyanok voltunk, mint egy család.
Hanem aztán nagymami élénk, világító zöld tatárszemeit rám vetette, mintha kutakodna, miként élek, és vajon ez a miként megéri-e az áldozatot, hogy elhagytam szülőföldemet? De az, amit arcomon látott, a változás nem tetszhetett neki, mert bosszúsan kanalazta tejszínes pudingját. Mégis hozzám fordult kis idő múlva, és zaklatott, szelíd ünnepélyességgel hangjában kérdezte:
– Ugye, csillagom, december ötödikére visszamész?
Ránéztem. Óriási, zöld szemei teljesen kinyíltak, úgy ragyogtak rám, akár egy szertelen kislányé: bizakodóan, erősen és naivul. Komolyan válaszoltam:
– Igen, nagymama, visszamegyek.
Felsóhajtott akkor, mosolygott egy kicsit befelé, magának, majd fájós hátát egyengette a szék támlájához, kényesen csipegetett a mandulából, majd a kávéfőző felé nézett. De valami még kikívánkozhatott belőle, mert egyszerűen és szerényen folytatta:
– Csillagom, nem azért mondom… Öreg vagyok én, nem értek ezekhez a dolgokhoz… de biztosan, soha az életben nem fogok átmenni oda. Senki nyugdíját elvenni nem akarom, megvan nekem itt a magamé, a kuckóm is a régi, idegenül érezném magam a nagy házak között, a zajban… De mégis, mégis derék dolog lenne, ha sikerülne!
Majd maga elé nézve, már megfeledkezve anyámról és rólam, talán ismeretlen árnyképeknek susogta, bátorításul:
– Igen, valóban nagyon derék dolog…
Három nap sok és nagyon kevés. Megszokni nem volt időm az otthon szagát, mely idegenné vált és eltávolodott orromtól, s mely – riadtam meg magamtól – kicsit idegennek tűnt, és korántsem volt olyan felszabadító, mint ahogy bennem élt. Kolozsvárról a budapesti világ gondjai hihetetlennek tűntek. Már indultam vissza… hátradőltem a kényelmetlen műbársony ülésen, a busz tömve volt, de vonatra szállni egymagamban nem mertem. Az utasok nagy része elfoglalta már helyét vagy ott álldogált, búcsúzkodott szeretteitől, én meg ültem morcosan, mérgesen. Ha hátranéztem, még láthattam házunkat, a sarkot, a templomot, a Mátyás király-szobrot.
Nagymama zokogása felzaklatott, egész reggel ölelgetett, majd nekitámaszkodott az ajtófélfának és hunyt szeméből ömlöttek a könnyek… Meg is rémültem. Nem ilyennek ismertem őt. Erősnek, akaratosnak, energikusnak.
Talán inkább karácsonyra kellett volna jönni… három hét múlva itt van már! Igyekeztem ünnepi hangulatot lopni a pár napba, reggel megfőztem a kávét, nagymaminak előkészítettem a csészéjét, vajas kiflijét. Mert kávézott a lelkem, nem is keveset. Tízig aludt, és akár egy csöppség, álmában mozgatta ajkait, halkan szuszmákolt, arcán szelídséggel. Nagy adag presszókávét ivott rögtön felkelés után, elszívott három cigarettát és bevette piruláit, aztán kezdődhetett a nap. Senkitől se tűrte, hogy siettesse vagy beleszóljon a szokásaiba.
Anyám korán kelt, sikált, sütött, főzött, mintha bizonyítani akarná, jó háziasszony még mindig.
Apró ajándékokat vettem a két drágámnak. Nagymamit állandóan fogdostam, ölelgettem, nagyokat csókoltam arcára, hajára, fülére, sikított is, hogy ne nyomorgassam, mert már nagyon öreg. Anyám nevetett rajtunk. Apám és Giza néném árnyát hiába keresgéltem a Házsongárdi temetőben. Elevenebbek voltak a konyha lobogó tűzhelye mellett, a tévé képernyőjénél és éjjeli beszélgetéseink alatt. Egy röpke pillanat volt, gondoltam keserűen.
A busz már indult volna, egy-két utast vártunk csak, de nagymami zokogása nem hagyott nyugodni. Fájt nagyon, mert úgy viselkedett, mintha tudta volna, min megyek nap mint nap keresztül az Új Világban. Mintha ő, a nyolcvanhat éves, háborút, ostromot végigélt öregasszony pontosan tudná, hova menekültem, és főleg, mire kényszerülök naponta, hogy fenn tudjak maradni. Anyám két kezével tehetetlenül, megfonnyadt keblén, is ott ragadt bennem. Száraz, kikerekedett szemekkel mondta, nagymama gyakran sírdogál magában, ettől megkönnyebbül a lelke. Azon tépelődtem, mikor jöhetek újra, mikor kaphatok pár napot, mikor találok egy kis helyet nekik, kik már nem a régiek.
Hamarosan visszajöttem. De nem úgy, ahogy képzeltem!
Hétfőn, december hatodikán anyám hívott, riadtan mondta, hogy nagymami elesett. Ez magában nem volt olyan nagy baj, már régen rossz volt az egyensúlyérzéke és hetente elesett szegénykém. Utána mindig felkelt, tovább tipegve törékeny, elvékonyodott lábain. De anya hangjából, ahogy szólt, tudtam, hogy nagyobb baj van. Senki sem tudhatja, mit jelent nekem nagymama, rémültem meg hirtelen, ahogy rohantam ki az irodából, pár futó szóval vetve oda kollégáimnak, mi történt. Nagymami nem rogyhat össze, ő foglalkozott velem óvodáskoromban és mesélt első udvarlójáról, Pistáról, majd nagyapáról. És a varázslatos, suhogó függönyös színházról. Pestre is ő hozott először, és azon kapom magam, hogy szörnyű, gyakorlati, lelketlen gondolataim támadnak. Mi lesz anyával? Ki ápolja nagymamit, ha végleg ágynak esik? Mennyiért?
És ha nem lesz jobban?
Óbudán, a bevásárlóközpontban, míg pár szendvicset vettem az útra, az áruház előtt színes, ostoba arcú lovakkal felszerelt, körbe-körbe járó szerkezet – akár a vurstliban – monoton hangon, halkan, verkliszerűen zenélt egy buta, egyszerű gyerekdalt… Színes arcú, feldíszített lovak jártak körbe.
Egy táskával a buszpályaudvarra rohantam. Szerencsére kaptam jegyet, és az úton, míg elgondoltam nagymami arcát, ha belépek és megállok keskeny ágya előtt, végig ez a kis dalocska volt bennem. Tudtam, cinkosan felnevet majd, hisz ez csak egy hanta, hogy nem tud többet felkelni. „Hopsz, csiribá!”, fogja mondani, és felül majd lábait megmozgatva, feláll, és kicsit dülöngélve indul el kávézni, meggyes pitét enni, egészében folytatni kis életének maradék napjait. Persze öreg, beteg, gyenge és egyszer meghal majd. De nem most! Úgy szerettem azt a kétségbeesett, reszkető fonalat, mely a reményt jelentette, és bennem terjeszkedett, vastagodott, nőtt az úton, míg a kis dal motoszkált bennem. Örök védelmet ígért nekem kicsi koromban, nagymami! Jobban lesz.
Ugyanakkor egy alantas, ólálkodó düh, egy érthetetlen, szégyellni való érzés is lappangott, egészen belül. De ha nem lesz jobban, akkor… Akkor, igen, haljon meg! El sem hiszik, milyen aljas vagyok lényem legmélyén. Talán nem is gondoltam az öregasszonyra, aki kezemet fogta annyi éven át és egyengette viharvert sorsomat. Talán csak magamra gondoltam, a saját életemre, a nyugalmamat féltettem. Talán… mondják. De én ismertem őt, jobban, mint magamat vagy anyámat. Nem tudtam, az öntörvényű, éjszakázó, nagyhangú, szenvedélyes, élénk asszony, ha végleg ágyba kényszerül, etetésre, mosdatásra szorul, mit fog csinálni? És gondolni? Hogyan viseli majd el a kórházat, hiszen anyám születése óta nem feküdt hasonló helyen…?
Aztán beléptem a lakásba, üresen tátongott, akár egy barlang, mintha már nem is ugyanaz a fészek lenne, ahol annyi éven át melengettem szívemet. A külső szobában hideg volt és huzat, anyám ágya bevetve, a kályhán ételhordó, és a barna asztalon, ahol anya főzni szokott, gyógyszeres dobozok, kötszerek, kenőcsök, ampullák. És én azt éreztem, hogy egy hosszú, megerőltető, sikerek nélküli útnak a legvégére értem. Futottam a nagyszobába, lenyomtam a kilincset, megnyitottam az ajtót, mely mögött akár egy vár, állt nagymama fekhelye.
Egy pillantás és tudtam, hogy vége.
Arca fehér. Félig hunyt pillái alól lesett rám, látszott, hogy magánál van, megismer.
Lehajoltam hozzá, ő meg mintha bosszús lenne valamiért, kezével mintha elhessentene, hogy ne zavarjam.
– Nagymami! Én vagyok, az unokád!
Kifejezéstelen, fénytelen szemekkel nézett rám, és vékony, kiszáradt ajkaira erőltetett, kínos mosollyal feküdt ott.
– Hoztam csokival bevont marcipánt, banános pudingot, mit akarsz enni?
Ugyanazt a kifejezést láttam a nagymama szemében, akár apáméban a kórházban, két éve… És Giza néném ödémás szemei is ugyanezt sugározták régen.
Az én nagyanyám elfordult akkor tőlem.
És én tudtam, hogy nem akar fölkelni többet.
Vasárnap még szokatlanul élénk volt, este figyelte a tévét, a híreket, izgatottan fel-felkiáltott, igaz, sokat cigarettázott, kávézott, de mindig ezt tette. Egész éjjel magában beszélt, csapkodott, leveleket pakolgatott, könyveket dobált szanaszét a csukott ajtós nagyszobában. Anya fáradt volt, elaludt, remélte, hogy nagymami is ezt teszi. Vagy tévét néz hajnalig, olvas, magában verseket mond, ahogy szokott. Aztán reggel, a sok könyv, levél és megsárgult fénykép között, a földön találta őt. Feküdt a szőnyegen nyitott szemekkel, és nem is próbált meg feltápászkodni. Azóta várta a halált. Szeme józan volt, és valamilyen másfajta világban járkálhatott, mert ha etetni akartam vagy lázát mérni, bosszúsan s egyszersmind lekicsinylően nézett, mintha azt mondaná, „fontosabb dolgok vannak most, mint ezek a butaságok”.
Amikor oldalra fordítottuk, nagyon fájt a dereka, kiabált, hogy hagyjuk már békében.
Ha ételt adtam neki, akár egy rossz gyerek, összeszorította száját, az étel a nyakába folyt, az arcára, a takaróra. Erőltettem, kiabáltam, kértem.
Aztán egy este, tehetetlen mérgemben, erőszakkal akartam szájába nyomni a kanalat.
Akkor felsírt keservesen nagymami. Gyerekesen, tehetetlenül, ismeretlen hangon zokogott. Egészen más volt ez, mint az elutazásomkori hangos, panaszos jajgatás. Ez a sírás nagyon bentről érkezhetett. Éreztem, hogy valami nagyon fájó pont szakadt fel odabenn…. A felismerés, hogy lelketlen, gonosz szörnyeteg vagyok, mert semmibe veszem akaratát és ételt erőltetek csukott szájába, akkor még nem jelentkezett. Csak hetekkel ezután… Aljasságom tudata azóta örökre összeolvadt azzal az ostoba kis dallal.
Azon az estén csak azt láttam, hogy a smaragdszemű nagyanyám, aki tűzvörös hajkoronájával, karcsú testével annyi zűrzavart okozott a színházban annak idején, most kiszolgáltatottan, megalázottan sír. Mellé borultam és én is bőgni kezdtem:
– Jól van, picike nagymami. Ha nem akarsz, ne egyél! Idebújok melléd, csinálj helyet nekem!
De ő nem engedett maga mellé akkor. Vajon azért sírt, mert megbántottam? De hiszen etetni akartam, életben tartani, pár kanál levest belediktálni… Vagy az fájt neki, hogy nem tudott többet megvédeni engem a szörnyű, embertelen világban? Búcsúzott tőlem?
Vagy rájött, hogy az a bizonyos, őt éltető szikra, a magyar egység gondolata, egyre reménytelenebb?!
A következő napokban nyitott szemmel feküdt, egykedvűen, csak ha megmozdítottuk, gyógyszereket akartunk beadni, vagy etetni próbáltuk, kiabált ránk. Éjjel sokszor keltem fel, anyám hullafáradtan aludt a külső szobában, és odalopództam a betegágyhoz. Nagyanyám ugyanúgy feküdt, mint este, meg sem mozdult, magánál volt, és egyenesen a szemembe nézett, valami megmagyarázhatatlan, bölcs nyugalommal.
Megsimogattam, betakargattam, puszit adtam, de erre sem reagált. Régen életkedvtől harsogó zöld szemei már fénytelenül, tompán mozdultak felém.
Hiába kértem, hogy egyen valamit, csak nézett, mintha titkos világban élne, és ez a világ sokkal, sokkal magasztosabb és jobb lenne, mint amiben mi élünk, a földön. Nagyapáról beszélt és a dédiről.
„Anyukám. Anyukám… sosem hittem volna” – ezt suttogta, majd: „Már mindegy nekünk.”
Imádkoztam, hogy ne legyen magánál, ájulja át magát arra a másik világra.
De nem így történt!
Éber volt és józan. Úgy féltem, úgy féltem, hogy belém lát, hallja agyam kósza, fel-felütődő könyvének szavait, mint: temetés, pap, koszorú, fekete ruhák… hiszen értelmesen nézett. Aztán fulladozni kezdett, az orvos lemondóan fogta pulzusát, vérnyomását mérte, kértem, adjon be valami nyugtatót neki. De nagymamit az injekció sem tudta elbódítani. Sokáig hörgött, levegő után kapkodott, kínlódott, de a rohamok szüneteiben felém fordult fakó, vizenyős, bedagadt szeme. Mintha kérdezne engem, mintha nem értene valamit…
Következő hétfőn, reggel tízkor meghalt.
Senki sem volt mellette. Anyám éppen a boltban volt, én elmentem a gázszámlát kifizetni, mert úgy nézett ki, kicsit könnyebben van.
Egyedül vívta meg harcát a halállal, egyedül kínlódta át magát a sötét folyósón, a fénycsóva felé, és ez látszott is az arcán. Kifordult szeme fehérjén, természetellenesen, befelé fordult csuklóján, ahogy ökölbe szorította azt, a másik kezével a takarót markolászva.
Nekem többé senki se mondja, hogy a halál megnyugvás!
Arca magából kifordult, felismerhetetlenségig eltorzult, megkínzott, összetört, összezavarodott volt. És volt benne valami gőg, valami felsőbb közöny, kérés, hogy ne sírjunk, ne sajnálkozzunk, hisz arca összevisszasága semmit sem jelent.
A falon dédnagyanyám, a csodaszép asszony – ferde szemeivel, tornyos frizurája alól, gödrös álla és cakkos ajkai várából, egészében nagymamira emlékezető, mégis elérhetetlenebb, könyörtelenebb arccal – mosolytalanul trónolt a halott ágya felett.
Anyám kezébe temette arcát… Én megkönnyebbülést éreztem. Nem kell tisztába tennünk, gyógyszereket nyomnunk a szájába és akarata ellenére, megalázóan életben tartanunk, erőszakosan, szeretett kincsünket. Egészen olyanná vált ő, mintha gyermekem lenne már egy ideje… Nincs többé gyermekem!?
Nincs.
Az arcát, egészében, ahogy feküdt a koporsóban, azonnal elfelejtettem, ahogy lezárták azt. Rajta volt a gyászjelentésen, hogy Zabolai Nagy Róza, született Nagyenyeden 1909-ben, csendesen hunyt el 2004. december tizenkettedikén. Számok. Dátumok. Ennyi egy élet. Honnan tudják, hogy csendesen ment el? Senki nem volt mellette abban a pillanatban. Hátha sikoltott, mert megijedt. Sírt. Vagy némán tátogott…
Vagy nevetett a megkönnyebbüléstől, hogy vége van a kínnak az idegen világban, ahol szeretett népünk, ostoba módon szakadt ketté, azon a bizonyos megátkozott, sötét, decemberi vasárnapon?!
Számára vége van…Igen.
De mi itt maradottak, nagymamihoz hasonlóan gondolkodó kevesek, kik még mindig hiszünk és nem adjuk fel a harcot, Wass Albert és Sütő soraiból merítve erőt naponta, mi, mihez kezdjünk?
Ki mondja meg ezt nekünk?
És mikor?
A foglyok
A gyermek, akit karomba vettem, abbahagyta az üvöltést és összenyálazta a vállamat. A gyermek, akit a hideg, februári délelőttön emeltem magamhoz, több társával egy fehérre meszelt, fertőtlenítőszagú szobában vegetált. Flavius, a kilencéves korcs, négyévesnek nézett ki. Hat hete, amikor először léptem át e küszöböt, és ő a szoba végében levő rácsos, nagy ágyban, lekötözve ordított, önkéntelenül léptem hátra… Cérnával megerősített tréningnadrágjából kilógott a bölcsőde pecsétjével ellátott, csomóra kötött, rózsaszín pelenka. Száját nagyra tátva, odvas fogait megmutatva, kétségbeesetten és dühvel üvöltözött. Nem, elfutni már nem lehetett… Simiona főnővér a hátam mögött állt.
Zsuzsika, a töpörödött arcú cigány gyerek, sületlen, hófehér, kicsi vekniként aludt, hólyagos arccal. Két vékony keze gézzel törzséhez kötözve. Hat éve élte a szellemileg visszamaradott gyermekek bölcsődéjében silány életét. Akkora volt, hogy csecsemőnek néztem. Daniela sápadt, áttetsző pilleként maradt meg bennem, tömpe orrocskáján rászáradt váladék, és testén rengeteg kiütés. Naponta hat injekciót kapott összeesett, vizeszsemleszerű fenekébe. Deréktól béna volt, anyja elejtette kéthetes korában, és reggelente alig lehetett felébreszteni. Marina dada a kanállal bökdöste meg alig emelkedő, vézna, beesett mellét, ha eljött az etetés, gyógyszerelés ideje. Isidor mongol idióta volt, és farkasétvágy kínozta, állandóan ételért kiáltott.
És a többiek… ők is mind-mind, hiába voltak! Igen, azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés. Értelmetlenül éltek. Tizenkilenc évesen az ember sok mindent nem ért még, lázadni akar, változtatni a világon, segíteni mindenkin. Legalábbis megpróbálni azt. Kerestem nekik mosolyokat, fényt, és egy-egy röpke anyai mozdulatot igyekeztem csempészni napjaikba.
Ma sütött a nap, Flavius nem köpte ki a teát, és dülledt, fénytelen szemeivel csendesen bámult. Karomban vittem az ablakhoz, engedelmesen fogta át vállamat. Nem sok időm volt, Diana nővér nemsokára érkezik, és nem szereti, ha ölbe szoktatom őket. Vigyáznom kellett, mit teszek, kellett az állás, hát pelenkáztam, etettem, és ha véletlenül volt forró víz, megfürdettem ezeket a szerencsétleneket.
Édesanyám, sötét szemű hallgatag özvegy, szótlanul vette tudomásul, hogy egyetlen gyermeke idén nem nyert felvételt a Babes-Bolyai Egyetem magyar–francia tanszékére. Tíz éve a Farmec kozmetikagyár futószalagja mellett, egy beüvegezett, fullasztó helyiségben, nyolc órán át végzi ugyanazt a két mozdulatot. Remélte, nekem jobb lesz. De én a Grigorescu negyed két kockaszobás, krumplileves-hangulatú magányában szomorúan néztem magam elé és eltoltam az ételt. Ezt az állást is nehezen sikerült megkapni. A Donát út végén, ezer lejért, hajnali hattól ebéd után kettőig szembesültem mindazzal, amire azt mondják, reményvesztettség. A bölcsőde vizelet, széklet szagegyveleget árasztott, pedig új, szépen megépített házként hirdette messziről, szocialista egészségügyünk virágzik. Udvarán játszótér, virágoskert, kis pavilon volt. Hazug álmokat hirdető börtön volt a Timburaillor utca széles, poros végén levő épület, ahol a hetes trolibusz nyekeregve, kínlódva, benzinszagot ontva fordult be! Mintha az épület, a virágok, a hinták, mind azt sugallták volna, a mi hazánkban még fogyatékosnak is érdemes lenni… De belül erjedt a szag, a betegség, a sosem időben lecserélt pelenka, felhólyagosodott gyerekpopsi és betályogosodott sebek szaga… A lelki sötétség erjedő, bűnös, fertőző szaga terjengett.
1989-et írtunk akkor, és az országban, ahol éltem, törvény által tiltatott meg a művi abortusz. Lányok, asszonyok mégis kénytelenek voltak tiltott injekciókat adatni be maguknak. És az eredmények itt feküdtek, a Donát úti bölcsőde tágas, virágokkal díszített épületének egyik szobájában. A szülők pedig végleg megfeledkeztek az itt fekvő teremtményekről. Árvák voltak. Senki árvái! A sárgásfehér, nevető, napra néző játszószoba, a morcos mackókkal és gombszemű, nagy fülű kutyákkal, üresen kongott. Ezek a gyerekek nem tudtak játszani…! Pedig pszichiáter is volt a bölcsődében. Naponta három órát töltött itt. Ragyogó szemű, ruganyos léptű, hajszálvékony, fehérszőke hajú nő. Dr. Judit Moral a gyerekekért élt. Áldozatos volt. Égre emelt lencsibabaszemekkel, gügyörészve követte a kicsik fejlődését. És betegségeik lefolyását. És nekik, a valamilyen gonosz csoda folytán megmaradt emberkéknek, bőven volt betegségük. Mindegyik rendellenességgel jött világra: tágult tüdő, rossz szív, dongavégtag, gerincsorvadás. Gyógyszerelni kellett hát őket, naponta többször. Ez hosszadalmas folyamat volt. A soros nővér hosszas körültekintéssel mérte ki adagjaikat egy hosszú, fehérre sikált pelenkázóasztalon.
A bölcsődések általában ágyaikban szenderegtek, néha-néha kinyitották bedagadt szemeiket és gépiesen tátották szájukat az intézet alagsorában diétásan megfőzött, pépes készítmények után. Aztán visszaaludtak. A kórházból mindig én rendeltem meg az aggódó, csillagszemű, áldozatos doktorica által felírt pirulákat, cseppeket, antibiotikumokat. Minden héten kétszer. Nem értettem én a gyógyszerekhez, csak csináltam a dolgomat, de pár hét után azért csak faggatni kezdtem a piros arcú Ancuta nővért erről. A lapótyaképű, nagyhangú, kövér, de nagyon feszes fiatalasszony csak telt, puha vállát vonogatta, azt mondta, nem ártja magát ebbe bele. Akkora fekete szemekkel, mint egy tál décsei cseresznye, komolyan mondta, jobb, ha én is hagyom…
Szürke hátú, regiszteres füzetbe volt bevezetve minden apróság neve, születési év szerint. Utána jöttek a betegségek. Meg az is oda volt róva, mikor, melyik pirulából, cseppből mennyit kapnak és hányszor, napjában. És nekem feltűnt, hogy három alkalomnál többször kapnak kezelést. Haloperidolból, ezt véletlenül tudtam, hisz nagyon erős nyugtatószer volt, csak öt cseppet szabadott adni és láttam, hogy Simiona nővér többet csöpögtetett Daniela tejébe… lehetett az tíz is. Vagy megcsúszott a keze.
Egyik héten éjszakába tettek. Tudtam, hogy ez tilos lenne, hiszen nincs szakképesítésem. Izgultam. Sétáltam az ágyak között, figyeltem a ház foglyainak gyenge, erőtlen vagy sípoló lélegzetét. Eljött a tíz óra, a gyógyszerek beadásának ideje. Kevergettem a nagy barna kannában a mosogatólé-szerű köménymagteát, majd a kicsi, megcsorbult csuprokba mértem, beleaprítottam a pirított vajas kenyeret és felfordult a gyomrom. A kenyérdarabkák ázottan, csomókra mállva úszkáltak a színtelen lé felszínén. A polcon levő gyógyszeres készletet néztem görcsös figyelemmel. Szerettem volna túl lenni a kezeléseken. Rengeteg idegen, színes feliratú üvegcse állt katonás rendben a zár alatt. Akár egy patikában. Különös gonddal készültem a feladatra, főleg, hogy a kolléganőm. Marina – otthon csak a baj, nélkülözések, négy gyerek, iszákos férj – ide járt pihenni. Hagytam, hadd aludjon. Cédulákat tettem a pelenkázóasztalra a gyerekek neveivel. Összesen tizenketten voltak akkor. A papírokra tettem volna a pirulákat… de valamilyen oknál fogva, minden üvegcse teljesen üres volt! Még egyszer átnéztem, alaposan. Mindegyik sötét színű, csavaros, kupakos külföldi nevű csoda kongott az ürességtől. Rohanva keltettem fel Marinát, aki egy szót sem értett magyarul, hát kapkodva románul eldadogtam, hogy eltűntek a gyógyszerek. Álmosan nyekergett felém:
– Dehogy tűntek el. Kifogytak. És a doktorica elfelejtett újat felírni. Tudod, Bukarestbe utazott a kongresszusra, ezzel volt elfoglalva.
Bementem a hálószobába, ahol eddig csend volt, de most mocorgás ütötte meg gyanakvó fülemet. Felkattintottam a villanyt. Zsuzsika ébredt fel először. Kicsit kába volt, kezeit eloldoztam, koszos körmöcskéivel kaparászni kezdte arcát, és szemei igazi értelemmel néztek rám.
– No, Zsuzsinka, ma éjjel nincs Haloperidol! Nitrazepam sem! Elvitte a macska! Sicc!
A kislány fogatlan szája nevetésre nyílt… még sosem láttam egyetlen emberi, érzelmi megnyilvánulást sem rajta. A fületlen bögréjét az ázott kenyérhéjjal eltoltam… Csak a pirulák és cseppek miatt lett volna szükség erre. Hogy távolabb tudta a gusztustalan teát, a kislány csámcsogni kezdett és előre-hátra lógázta magát, ágyába kapaszkodva, térden állva. Izidor már kiabált, vágott, elkeskenyedő, színtelen szemeit rám emelte és nyála csurgott. Eloldoztam és adtam neki kicsit a förmedvény teából.
– Kampec Izidor, ma éjjel se pirula, se keserű cseppecske!
Közömbösen bámult, aztán kövér, ormótlan kezeivel a levegőbe kezdett nyúlkálni. Flavius már ordított követelve, hogy foglalkozzanak vele is… A többi apróság is éberen kandikált ki ágya rácsai közül, figyelve, mikor lépek a számtalan, mély, álom nélküli alvást nyújtó gyógyszerrel, no meg a büdös teával melléjük. De ma éjjel csak kioldozni tudtam őket a kötelékeikből. Marina szőke tincsei körülrepkedték tányér alakú, piros arcát, barna szemei szaporán pislogtak, izgalmában elfelejtette, hogy nem tud magyarul, és anyanyelvemen ordított rám:
– Megőrültél, te bozgor szajha? Eloldoztad őket? Egész éjjel randalírozni fognak… Ezek barmok!
Különös, különös éjszaka volt. Flavius kimászott ágyából és lopakodva ragadott fel egy csomó ólomkatonát a dísznek kirakott játékok közül. Le-fel sétált ezekkel a szobában, komolyan, áhítattal. Furcsa módon, a többi gyereknek is könnyű volt kimászni a rácsok között. Ki a vécében a bilik tartalmával foglalatoskodott, ki ugrált és bömbölve kacagott. A másik a fejét jobbra-balra ingatva maga elé nézett, és cammogva járkált, akár egy vénember. Óriási zaj lett perceken belül. Az állítólag béna Daniela szépen addig mozgolódott, míg ki nem bújt a rácsok között, és hoppá, előttem termett büszkén-boldogan. Aztán elkezdett járni, igaz, nagyon csámpásan, el is esett többször, de mozgott. Hozott nekem egy összeaszalódott almát az ágy alól… vigyorogva nyújtotta felém, és háromszor meghajolt ehhez a művelethez, akár az ortodox papok a temetésen. Zsuzsika ökleivel hadonászott, rúgkapált nevetve, mintha csiklandoztam volna ágyában… szerettem volna, ha ő is elindul. Aztán elfáradtak. Szunyókálni kezdtek, ki széken, ki a földön. Betakargattam őket kis színes takaróikkal. Flavius a földön elterülve aludt és az álom túlcsurgott arcán… mintha mosolygott volna?
Derűvel fordultam Marina felé:
– Látod, maguktól is elaludtak, szegények!
A nagydarab falusi lány kiabált:
– Azonnal felébrednek. Altató nélkül már nem tudnak aludni… Megszokták.
Majd hetykén lépett Daniela felé, aki térdemre hajolva szendergett, gúnyosan rámutatott és nevetett, hangosan, közönségesen:
– Ennek a dögnek kell a legtöbb Haloperidol, ez a leghülyébb! Adok is neki mindig bőven…
Felkiáltottam, aránytalanul hangosan, a tőlem nem megszokott modorban:
– És ha én ezt holnap elmondom a doktornőnek?
– Akkor hullára verlek este a sarkon, festett hajú, tanult magyar lány! Tudom ám, hol laksz, Grigorescu hat szám, hetedik emelet… ember legyen, aki összeszedi szép arcod részeit… meg aztán – fogta kissé halkabbra a hangját fontoskodva – a doktorica utasítása szerint járunk el.
Nem tudtam, a fenyegetés, vagy amit utána mondott a félelmetesebb. De ő folytatta:
– Nézz rájuk! A sok gyógyszer apránként hozzásegíti őket, hogy egy nap szépen elaludjanak, maguktól…
– De hiszen élő emberekről beszélsz! – sikoltottam fel. Flavius már ébredt. Feltérdelt és mutatta, hogy kezében egy bádogkatona van, majd négykézláb kezdett araszolni felém. De én hirtelen halálosan fáradt lettem. Elmegyek. Felálltam, Danielát óvatosan csúsztatva a kis székre… köpenyemet kigomboltam és indultam. Flavius, aki állítólag semmit nem értett az emberi testbeszédből, most mellém lépett, belekapaszkodott köpenyem szélébe, és döcögött mellettem, ahogy szorongva léptem a fehér ajtó felé. Akkor vettem észre Zsuzsikát, amint ágyából felém tekintett. Riadt őzgidaszemekkel, piros orcával, hitetlenül… Azok a szemek…! Minden, minden bennük volt. Az ágyhoz kötözött, gügye fogyatékos vágya és hite bennem, az egyetlenben omlott össze szemem láttára. Fáradtan vezettem vissza Flaviust ágyához, felsegítettem a párkányra, áttettem a rácson, majd betakargattam. Engedelmesen feküdt, valamiért csendben, és guvadt, csipás szemei megállapodtak arcomon. Mintha kérdezne valamit… Zsuzsika mellé léptem aztán, a kis arca mintha lenyugodott volna, hogy maradok…
Marina közben hangosan nevetett rajtam. Én pedig sorban, egyenként emeltem és segítettem át ágyuk magas korlátján a szocializmus eme kegyeltjeit, közben pedig elképzeltem kétszobás lakásunkat, ahova hazavittem Flaviust, Danielát, a többieket. Míg Zsuzsikát simogattam, kis nyirkos pofija megrándult, és láttam anyámat, amint hajnalban kel, rohan dolgozni, és Flavius üvölt. Fáradtan gubbasztottam.
Nem tudok rajtuk segíteni… nincs erőm, jogom hozzá.
Szerda reggel Daniela nem moccant. Arcocskája fehér, szeme fennakadva és szája résre nyitva. Kiabálni kezdtem és eldobtam a teáscsészéket. Az üres bádogcsuprok zengésére rontott be a főnővér. A vastag ajkú, izzadt Simiona, ki olyan kövér volt, hogy alig fért el az ágyak közötti résen, megfogta dagadt, püffedő, köröm nélküli kezeivel Daniela hajszálvékony, ernyedt csuklóját. Aztán rohant hívni a doktoricát meg a mentőket. Ő volt az éjszakás… Danelia éjjel köhögött, a nyál a gégéjébe ment és megfulladt… Simiona asszony pedig egész éjjel az orvosiban horkolt.
Nagy botrány lett. Egész Kolozsvár hangos volt tőle. Az utcán is erről beszéltek az emberek… Kiabáltak, ökleiket rázták.
A haláleset után kijött a központból egy román, sötét képű öltönyös pasi, a fogát szívta, szája rángatózott. Aznap a gyerekeket tiszta ruhába öltöztettük, és nem kötöztük le. A titkár erős alkoholszagot árasztott, rá se nézett a szerencsétlenekre, és egyenként hallgatott ki bennünket, négyszemközt.
Én kitálaltam mindent. A gyógyszerekről. Marina szavairól. Bólogatott, végignézett koptatott farmeremen, szűk pólómon, laza barna hajamon, száját elhúzta, megkérdezte, hogy melyik suliban végeztem, mit akarok csinálni az életemmel. Aztán felugrott és rám kiabált:
– Maga egy szép fiatal lány. Ha jót akar, hallgasson erről a dologról! Simiona elvtársnő annyi éven át dolgozik, becsületes munkával… Hát hibázott! Komisszió elé visszük az ügyet. Megkapja a büntetését. De maga, Csuhai elvtársnő, jobb, ha ezt az ügyet sem otthon, sem máshol nem kommentálja. Árthatna magának.
Nemet intettem.
– Gyilkosság történt. És még fog történni… ha nem vigyáz!
Nyújtottam a papírt, a vallomásommal. Összetépte. Nem baj. Írok másikat. Postán elküldöm a igazgatónak, Oncotu Mihainak. Vagy az egészségügyi miniszternek. Esetleg az „atyaistennek”… A barna arcú ököllel az asztalra sújtott.
A levelet harmadnap adtam fel. Kicsit remegett meg a kezem a piros láda előtt… anyámra gondoltam, éjszaka felkelt, cigarettázott, nyugtalan volt. Vajon merhetem-e, tehetem- e? Aztán eszembe jutott Daniela felakadt szeme. Kezem ökölbe szorult.
Hamarosan felmondtak nekem, létszámleépítésre hivatkozva. De engem akkor már valami forró, alázatszerű, lázas remény fogott meg, hisz nyugtalanságot, de erőt adó hírek szálingóztak felénk… A barátnőm húga kiment Budapestre és nem jött vissza… És kit pereljek? Egy egész országot? Szárnyaim akkor kezdtek növögetni, és tudtam, hogy kibontódnak hamarosan… És elrepülök innen… Enyéim közé. Ahol anyanyelvemen szólhatok.
És reméltem, hittem, akad még itt egy hozzám hasonló lány. Aki törődik velük. A pirkadó hajnalban letörli arcukról a mély, mesterséges álom nyomait, és mosollyal nyújtja a pirított kenyeret és büdös teát feléjük. És levelet ír, miattuk. Talán kettő is akad… a világ változik. Ez az egyszerű nép is fejlődik, okosodik. Talán odafigyel majd valaki ezekre a kéretlenül világra érkezett nyomorultakra.
És elindultam keresni új hont, új barátot. De a bölcsőde apró betegeit sohasem felejtettem el. Örök bélyegek ők lelkemen, emberségemen, megesett szégyenfoltok, skarlátbetűk örökre beégetett szignáljai. Hiába tudtam, mi történik velük, hiába írtam hosszú levelet, alapjában nem tettem semmit, hogy megmentsem őket. Bocsáss meg, Flavius, bocsáss meg, Zsuzsika, bocsáss meg, Daniela! Kis ártatlanok! Vajon végleg elszenderedtetek már a sok, fura nevű nyugtatótól, és valahonnan nézitek ezt? Ami velünk történik… Igen?
Forduljatok hát el!