NAPÚT 2007/9., 3–8. oldal

Tartalom

Onnan nézek szerteszét 6–7.
Lászlóffy Aladár rovata

Kántor Lajos
S a Farkas utcán farkasok…

Kabdebó Lóránt

Lászlóffy Aladárról

    Erdélynek az egyetemes magyarság több kiemelkedő értékű költőt köszönhet. Kortársaim között is. De a magam számára Lászlóffy Aladár lett Erdély költője. Nem gondolkozásmódjában, nem is a vállalás elhivatottságában – ezt másokban is megcsodáltam. Aladár stílusában erdélyi. Abban az értelemben, ahogy Kós Károly a maga kulturális látomásában egy Svájc-szerű önálló képződményt tudott elképzelni. Örményből, magyarból, székelyből, szászból, románból, zsidóból táplálódva valami olyan sajátosan összezáruló „stílust” látok mindegyik ott élő író-művész-építész hátterében, amely a nemzeti nyelv mellé egy sajátosan európai kapcsolódást szervezett. Sajátosan egyéni barokkot, rokokót, romantikát, és egy különös jellegzetességű modernitást. És ennek reprezentánsa az én számomra a magyar-örmény Lászlóffy Aladár.
    Élhetne a világ bármely táján, számomra ő mindig is ennek az önálló erdélyi „stílusnak” a legnagyobb megvalósítója.
    Ha belegondolok, kiderül, hogy egészen másképpen gondolkozunk még a műfajokról is a Király-hágón innen és túl. Mi is Európába kapaszkodunk, ők is. Ez az, ami összeköt bennünket. De van, ami igen finoman szét is választ. A fogalmak értelmezésének, a formák alkalmazásának önelvű módozata. Meg merném kockáztatni: Lászlóffyt előbb kellene az ír vagy a görög költészethez hozzámérni (mondjuk egy Yeatshez vagy még inkább Kavafiszhoz), és csak azután értelmezhetném az elképzelt „egyetemes” magyar kultúra mértékegységei szerint. Miért is sikerülhetett még a hetvenes évek elején Lászlóffy Szabó Lőrinc-monográfiája mára oly igen alapvető értelmezésként? Mert nem innen, hazai nézőpontból méricskélt, hanem a maga erdélyiségében-európaiságában gondolta végig. És miért tud olyannyira egyszerre a felnőttek mellett a gyerekekhez is szólni (láttam valaha, ahogy fiaimmal eljátszott a szavakkal)? Mert ennek az erdélyi stílusnak sajátos megszólalásmódjába vonja bele mindegyik nemzedékes társát. A fenőttet értőként, a gyermeket játszótársaként.
    Szabó Lőrinc a nagy német irodalom rajongójaként felfedezte a maga számára a svájci Gottfried Kellert, házalt barátainál, meg akarta szerettetni velük, a Tücsökzene mintáját olvasta ki belőle. A nagy magyar irodalom értelmezőjeként én a magam számára, mint külön bolygót, ezt az erdélyi költőt fedeztem fel ifjúságom óta. Szuverén nagyságként, egységes irodalmunk részeként, mégis megfejtésre váróan elkülönböző alkotóként. Költőként magyar csoda, de szövegeinek minden egyes mozzanatában egy önmagába záruló világ megvalósítója.
    Személyes emlékek is összekötnek vele. Kétszer is együtt látogattunk el apám-nagyapám földjére. Először az amerikai űrutasok holdra szállásának napján csak Szamosújvárig merészkedtünk, megnézni a Lászlóffy-házat és a börtönt, ahol Rózsa Sándor sírja is található. A híres betyárnak a fejét a családi monda szerint apám anyai nagyapja, Kovrig doktor „vágta le”, hogy elküldjék „a királynak”. Így hallottam ezt apámtól is, meg Barcsay Jenő bácsitól is. A legendáknak mindig valami alapjuk lehet, ez esetben is később hallottam, hogy valamelyik bűnügyi múzeumban tűnt fel utóbb ez a híres relikvia. Másodszor már eljutottunk Vasasszentivánra is, ahol nagyapám jegyző volt. Aladár volt a tolmácsunk. Idősebb falusiak megemlegették csillanó szemmel kortársukat, Jancsit, amikor apámra utaltam. Fent a dombon ápolják a Kabdebó-sírokat, mondták, bár elcsodálkoztak, amikor mi elindultunk, hogy meggyőződjünk szavaik igazáról. Ha nem is ápolták, de azért meghagyták, és ez is nagy szó volt arrafelé. Az újabb kövek még álltak, de régebbi őseim idő gyalulta sírkövei már kidőlve kezdtek elveszíteni minden feliratot magukról. Aladár ujjongva felkiáltott: „Mit kapok, ha megtaláltam dédanyád sírját?!” És utóbb ujjainkkal kezdtük kiolvasni a Werthán Tekla nevet, apám és Barcsay Jenő nagyanyjának, Kabdebó Miklós jegyző úr és húga, Kabdebó Irén édesanyjának nevét. Ott volt ifjan aljegyző a Művészeti anatómia világismertségű szerzőjének atyja, aki főnöke kishúgát vette feleségül. Akkor még Barcsa névre hallgatott a családjuk, utóbb a festő alakította a ma már klasszikus hangzású képaláírást: Barcsay. Itt jártunk, kerestük a magyar-örmény múlt egy darabját. Fiaim, mint afféle gyermekek, tiszteletlen játékossággal ugráltak a sírok között. Utóbb Aladár is hozzájuk csatlakozott, játszottak önfeledten. Mintha a tragikus XX. század nem is keserítette volna meg mindnyájunk családjának életét. Ezt a történetet is azért mesélem, mert olyan jellemző Lászlóffy Aladár alkotói jellemére. A múlt megszállott tisztelete, pontos-áhítatos visszakeresője, ugyanakkor játékos jelenbe ágyazója, játszva az eljövendők, utódaink emlékezetbe rögzítője.
    Amikor a közelmúltban a kiadó közölte, hogy nem tudja e-mailben átküldeni a költőről készült monográfiát, mely 639 oldal, dühöngtem. Ki lehet ilyen eszement a mai világban, hogy egy élő költőről ennyit írjon egy „kismonográfiában”. Aztán amikor a kész könyvet kézbe vehettem, megbékéltem, elgyönyörködtem. Élvezettel kezdtem olvasni, mint egy jellegzetes, jól sikerült regényt. A szerzőtől, Széles Klárától hallottam ifjúságunk idején Lászlóffy Aladár nevét először. És most neki köszönhetően követhetem, „Mit látsz egy íróasztalon?” (ez lett a monográfia főcíme). Az „íróasztalon”, vérbeli író esetében mindig csakis rendetlenség honol. Persze alkotás közben nagyon is pontosan tudja, mit, honnan kell előkotorni. Meglepődne, ha a rendetlenségben valaki merő jóindulatból „rendet” teremtene. A rendszerető Lakatos István kitűnő költő barátja lakását egy nyárra megkapván azzal viszonozta szívességét, hogy „rendbe rakta” annak könyveit. Barátja számára katasztrofális káoszt teremtett. Féltem, Széles Klárát ismerve, most is ilyen katasztrófa fenyeget. De csoda történt. Klári megtartotta a költő „asztalának” látszólagos rendetlenségét, de nekünk, olvasóknak elmagyarázza a benne megvalósult nagyszerű rendet. Egy költészetben összekeresi a nagyság összekívánkozó elemeit. Eddig mindezt kimondatlanul csak sejtettem. És most jön egy monográfus, aki mindezt elmeséli minékünk. Kós Károly Erdély-monográfiája után Széles Klára könyve a második alapmű, amely erről meg tud győzni engem.
    Pedig Széles Klára nem erdélyi – csak minden idegszálával ebbe a kultúrába kötődő szerelmese ennek a fel nem tárt önálló világnak. Európában él, mint Lászlóffy, szinte születésétől kezdődően. Együtt ismerték meg Európa műfaji rejtélyeit az ókori görögségtől az avantgárd modernségig. És most mindezt szépen sorjában elbeszéli a számunkra. Ennek a sokfelé viszonyítható, mégis független, szabad szellemnek szegődött kalauzául. Bemutatva egy öntörvényű kultúrát és benne egy nagy formátumú alkotót.
    Üdvözöltem a könyvet, mit írhatnék utána még hozzá magam a költőt születésnapja alkalmából köszöntő folyóiratszám részére? De bármennyire is gazdag a könyv, néhány korábbi írásom megállapítása e mellett a teljesség mellett továbbra is megőrizhette aktualitását, így maradt még mondandóm, amit az ő gazdag kettős világukhoz hozzátehetek ezúttal, kihalászva közös múltunkból, talán tanulságul a jövőnek.

    Arra emlékeztem, hogy az Új Írásban megjelent portrémból Aladár a Héphaisztosz című regényéről írottakat emlegette meg utóbb. Hadd emeljem ki most is az erről a kevéssé méltatott nagyszerű könyvről írottakat. Mert benne a lírikus tájékozódásának alapformájára is ráismerhettem. Régen is, most újra rátekintve szintén.
    A Lászlóffy-líra felnőtté válásának pillanatában a költő egy kitérőt tett. Már korábban is verseit legtöbbször a történelmi helyzetek átélése töltötte ki. De eddig számára épülő ház volt a történelem, amelynek korábbi jelenetei egy-egy alsóbb emeleten zajlottak. Most – egy regény idejére – elfeledkezett az épületről, és beleköltözött egy régi lakásba. Amikor magyarázza, még az „épületben” gondolkozik: „Az időszámításunk előtti V. század is olyan pontja az időnek, melynek közérzetében nagy előzmények és nagy következmények csomópontja feszül. Rokonaink voltak abban is, hogy ők is öntudatosan nagy összegező kornak tekintették magukat. Az a világ, melyről Hérodotosz már mint elmúlt korok láncolatáról tud beszámolni… A szokások szövevénye s betartásuk logikája majdnem teljesen megőrizte a személyes részletek valószínű vázát is, szinte magától szüli a tragikumot s a komikumot, a mindennapi élet hangulatát. Ehhez már mindössze az érdeklődés és a visszaérzés, visszakérezkedés hiányzik: egy mai szív kell, amely néhány órára újra éltesse őket.”
    Az 1969-ben megjelent Héphaisztosz kitűnő regény, a hasonlóan a jelenre vonatkoztató indíttatással született ókori témájú regények, Kosztolányi Nero, a véres költőjének vagy Márai Rómában történt valami című művének méltó társa. Pontos történelmi regény, de lényegében az író ezen keresztül vágja ki magát egy történelmi csapdából. Ami szabályos benne: a görög–perzsa háborúk előkészületeinek és lezajlásának megjelenítése. Ami szabálytalan: ahol és ahogy elmetszi a történetet.
    Marathón, Thermopülai, Szalamisz – a görög történelem csúcsai; önmagukban is nagy eredmények, de még nagyobb lehetőség előrejelzései: a görög egység előképei. Csakhogy ez az egység sohasem született meg. Sőt kérdés, szükség lett volna-e egyáltalán rá? Hiszen ahány görög városállam, annyi külön szín, maguk a győzelmek is ezeknek a különbözéseknek az alkalmankénti összemunkálásából születtek. Az egységesítés éppen az embertelen tulajdonságokat (rabszolga-kereskedelem, háborúk) erősítené fel. Paradox helyzet: a regény a győzelmekben a vereségeket mutatja fel. Marathónról csak egy mondatot olvashatunk, de Miltiadész tündökléséről és bukásáról egész fejezetet. Szalamiszról inkább a vihar leírását kapjuk, de Thermopülai az egész regény központi jelenete, mert hiszen Leónidasz király az egyik főszereplője a regénynek. Leónidasz, aki képességei és adottságai révén az egyesített Hellász vezetője is lehetne, itt, ebben a szorosban kényszerül vissza a hagyományos szerepbe: a spártai király háromszáz testőrével elhullik ennek védelmében. Cserbenhagyottan, kijátszottan, a taktikázgatás áldozataként. Benne nem csúcsosodott ki a történelem, pedig arra születettnek érezte magát. Csalódottsága mégis szerencsés döntést sugallt számára: ha nem töltheti be az új szerepet, amelyre vágyott – legalább nem lesz árulója a hagyományoknak. Senki nem kötelezte, hogy ott maradjon a több mint tízszeres túlerővel szemben – ezt már szabad akarattal, a hagyományoktól függetlenül döntötte el így. És ezzel a döntésével nemcsak egy régi hagyományhoz volt hű, hanem egy új eszményt is teremtett: örökre szóló példát adott a görögségnek. Tehát egy csalódást, egy kudarcot sikerült szabad akaratával, teremtő erejével diadallá átformálni.
    Még a görögség legnagyobb pillanata is milyen kisszerű pillanatocskákból tevődik össze, erről szól a regény, és arról, hogy a görög győzelmet mégis az biztosította, hogy ebből a sok kisszerűségből több megfelelő döntés születhetett, mint a célratörően támadó ellenség teljes hadi készülődéséből. A széteséssel szemben létrejöhetett a szükséges mértékű összetartás – nem voluntarista módon kimódoltan, hanem éppen a bölcs belátás, a kellő mérlegelés eredményeként. És hogy ez a belátás, ez a mérlegelés mennyi ellentétes hatás összetevője, mennyi egyéni ambíció diadala, illetőleg bukása révén érvényesülhetett – ez volt a görögség titka.
    Leónidasz barátja úgy érezheti, hogy a thermopülai áldozat, de a szalamiszi győzelem után is minden marad a régiben. Mint ahogy előbb Marathón után is minden változatlan maradt. A kortársak sokszor nem is sejtik, hogy micsoda történelmi tettet hajtanak végre: másra készülnek, valami rajtuk túlmutatóra, és ha ezt nem tudják beteljesíteni, csalódásuk keserűségébe fulladnak – közben az utódok irigységgel néznek vissza rájuk, ők voltak a hősök. De ehhez az kell, hogy, csalódás ide, csalódás oda, az adott pillanatban képesek legyenek mérlegelni konkrét tetteiket, nem elképzelt igényeikhez, hanem a rájuk méretezett valódi szükséghez mérjék lépéseiket.
    Hellász nem született – mert nem születhetett meg – Thermopülainál, de épp a szűkösnek vélt spártai szellem reinkarnálódásából született meg a hellén szellem egyik legnagyszerűbb példája. És ennek elősegítője, támasza: egy nyomorék spártai. Ez a regény legfőbb paradoxona. Az elsőszülött Leónidasz, aki lábhibája miatt nem lehetett király, mégis, a szigorú spártai szellem ellenére is életben maradhat, és e szellem értelmében maga is harcossá lesz: ezzel a régit és az újat kapcsolja össze, a változtatás igényét jelzi barátja, a király, a másik Leónidasz oldalán. Ő kapja a Héphaisztosz melléknevet, mert ahogy az Olümposz Héphaisztosszal, úgy a spártai erények az ő befogadásával teljesedhettek ki. A sorsdöntő változások a látszólagos változatlanságokon át alakulnak tehát, a nagy történelmi jelenetek is tulajdonképpen egy-egy archetípus beteljesítései. Nem ismétlések, csak ráütések, és nem automatikusan bekövetkezők, hanem a személyes felismerés eredményei.
    Ez a mérlegelés, ez az állandó aktív döntésképes jelenlét az egyes ember saját életében bármennyire is magános aktusként tűnik fel, több lehet, mint egyéni akció. Mert a két Leónidasz együtt cselekszik, együtt is csalódik, de együtt győz a bukásban: amit az egyik végrehajt, a másik tudatosítja. A dolgok összefüggenek, az emberek csakis összekapcsolódva, szövetségekben valósítják meg saját döntéseiket is. Így születhetnek érvényes, a siker által igazolt döntések.

    Azt írtam: lírája felnőtté válása pillanatában születik a regény. Hozzátehetem: ebben a regényben gondolja végig az egyes ember esélyét-esélytelenségét, a sokesélyűség és sokbuktatójúság helyzeteit. És egyben ennek az egyes embernek a közösségében alakuló lehetőségeit. A világtörténelemben és a nagyvilág lírájában gondolkozó-tájékozódó Lászlóffy-lírának az erdélyi valósággal szembenézni kényszerülő lényegét. Erdélyinek lenni azt jelenti: mindig a nagy pillanatot várni, és mindig alázuhanni a beteljesülés előtti pillanatban. Mondom én, kívülről nézve azt, ami Lászlóffyban belül történhetett. De ha így nézem, akkor az egész világirodalom hasonló helyzetekből tevődik össze. Az alkotás személyes pillanatai egyfajta összemérésben formálódhatnak az éppen akkor és éppen ott adódó (vagy még inkább ott nem adódó) pillanatokkal. Magamban és benne a történelemben. A most-pontokra szakadó időben megkeresni az abszolút időt, ami kívül kerül a napi eseményeken. A nagy esély az esélytelenség történetiségében. Sugárzás és elfojtódás. Hogyan is illeszthető a XX. század a világtörténelembe, és hogyan keveredhet ki az egyes ember a maga életcsapdáiból – szembesülve az Univerzum egyetemességével.
    Lászlóffy Aladár azáltal nőtt fel költészetében, hogy rá kellett jönnie: egy sokesélyes világban él, ahol naponta újra és újra kell tájékozódnia, állandóan elemző kritikával kell fogadnia mindazt, ami számára látszólag eleve elrendeltnek tűnt fel. Azt kellett végiggondolnia, és kérdésekkel szétbombáznia, ami akaratán kívül történt meg ővele. Létezése teljes összefüggésrendszerét végiggondolva találhatta csak meg a helyét az olyannyira bonyolult környezetében. Hiszen önmagunk alakulásáért végül is magunknak kell felelősséget vállalnunk.
    Az első, véglegesen Lászlóffy-kötet, az 1971-ben megjelent A hetvenes évek fülszövegében olvashatjuk – feltehetően a kötet szerkesztőjétől, Csiki Lászlótól, aki maga is jelentős költő –: „»Közös kultúrtitkunk, az ábécé…« – írja valahol Lászlóffy Aladár az alkotó ember tiszteletével a beszéd, az írás iránt, mely megőrzött nekünk mindent, s mely bennünket is megőriz a későbbi koroknak; egyek vagyunk a hatalmas áradatban az elődökkel és az utánunk jövőkkel, felelősek is vagyunk a tetteinkért; és mindent el kell követnünk, hogy ebben a szép szimultaneitásban éljünk, eltörölve az időhatárokat is, hogy ne csak egy életünk legyen, hanem végtelen sok és végtelen; meg kell teremtenünk magunkban minden korok harmóniáját, hogy életrajzunkká legyen a történelem.”
    „Életrajzunkká legyen a történelem” – ha nem is csak azáltal, hogy megtermtjük magunkban „minden korok harmóniáját”. Ezt a szép eufemizmust, amely emlékeztet a „hetvenes évekre”, be is teljesíti, meg nem is. Mint a népmesékben. A Lászlóffy-versnek van egy sajátos időbeli hazátlansága, parttalan dialektikája. Minden mondata a törvénymondásra emlékeztető szuggesztív-pontos megfogalmazású állítás, csakhogy egyben azt is érezteti, hogy ennek az állításnak soha és sehol sem lehet realitása, mert minden állítást megkontráz egy következő, amely az előbb még feltételezetten érvényest mindjárt érvénytelennek nyilvánítja. Az érvényes és érvénytelen állításoknak ez a hullámzása ugyanakkor kiváltja azt az igényt, amely sugallja, hogy kezdjünk valamilyen realitáson túli érvényesség után kutatni. De minden újabb állítás ugyanakkor ezt az igényt újra és újra kielégítetlenül hagyja, a feloldást kétségessé teszi. A semmi megnyilvánulásai között bolyongunk, és közben minden egyes állítás megállójában úgy érezzük, hogy valódi közlekedési eszközre – sőt tömegközlekedési eszközre várhatunk, joggal. Mert Lászlóffy sohasem valamely magánember személyes vagy személytelen reményét és semmi-élményét éli át verseiben, hanem éppen a legjogosabb történelmi-társadalmi igényeket szembesíti a különböző korok történelmi-társadalmi valóságával. Az ő semmi-élménye a mindennapokban előforduló csalódások számbavétele, tudatosítása. A vanitatum vanitas keserű bölcsességének átélése logikusan felépített történelmi-társadalmi csalimesékben. Minden verse egy-egy eszméltető csalimese.
    Nála a korok együtt érzékelése annak tudatosítása, hogy minden kor megfelelő mennyiségű csalódással is szolgálhatott lakójának („én vagyok gyerek, én vagyok beszámíthatatlan és rögeszmék megszállottja, aki elégedetlen mindennel”). Ugyanakkor – és ez a Csiki-féle fülszöveget igazolja – a korok együttese mégiscsak az emberi életképesség, a túlélési készség erőteljességét bizonyítja („mindenki csak egyed, s fel szabad, fel lehet teljesen oldódnia abban a derűben, hogy mindig él valaki, mindig élnek mások”). Az ember – és minden kor – magában hordja a célokság önmagára vonatkoztatott igényét és tudatát, mégis életútja – vagy a korszak története – épp ennek a célra tartó tevékenységnek a kudarcait reprezentálja. Így aki széttekint az emberiség történetében, mintha a ligeti elvarázsolt kastélyban bolyongana: mindenünnen saját, különbözőképpen eltorzított formája tekint rá vissza. De éppen az azonosságon túli különbözés a biztató. Az a relativizmus, hogy a különböző tükrök más- és másképp torzítanak: ez bizonyítja, hogy nem az eredeti forma, nem az ember torz, hanem a különböző viszonylatok, amelyek különbözőképpen deformálhatják. Ez a meggyőződés biztosítja a Lászlóffy-vers kettősségét: az állandó bizonytalanságot, az egymást ellenpontozó részletek folytonos átalakulását, és ugyanakkor az ezzel ellentétes sugallatot, a megalkotottság, a lezártság érzetét.
    Lászlóffy kitűnő formaművész, ezt a kettősséget verse szerkezeti sajátságává tudja alakítani. A ritmus feszes ünnepélyessége, a mondatok megnyugtató kijelentő-kinyilatkoztató formáltsága, elrendezettséget éreztető alakítása, a vers érzéki hatása, mint egy preklasszikus zenemű, a megalkotottság, a teljesség, a lezártság érzetét kelti, verseiben mintha háttérzeneként minduntalan Vivaldit hallanánk. Így teremti meg a látszat és valóság kettősségét verseiben: mert az elrendezettség csak szuggesztió, a harmonikus szerkezet pedig éppen csak háttérzenére emlékeztet. Íme, ahogy ez a kettősség szemléletében megképzik, egy jelenet és egy látomás az 1973-ban megjelent Papírrepülő című regényből:

    „S az égen léptek hallatszottak mindig. Kitapasztaltuk, hova kell állni, mikor az öreg bezárja a boltot és lefele baktat, láthatatlanul, a torony ablakokkal lyukas köpenyegében, hogy lépteinek visszhangja a magas falakról úgy hulljon ránk, mintha valaki el-elhaló és felerősödő léptekkel végigcsoszogna az udvar felett az égen.”
    Ezt a kettősséget azzal tudatosítom magamban, ha a versszerkezetébe oldott Vivaldi-élményével a vonatkozási pontokként általa megidézett Bach vagy Rilke példázatát szembesítem. („Csakis az szabadul meg innen is, akinek olyan matematikai nyugalommal van tele a lelke, mint Bachnak vagy Rilkének.”) Az ő esetükben ugyanis képtelenségnek tűnik a látszatnak és a valóságnak ez a kettőssége, náluk a teljesség nemcsak a formálás szuggesztiója, hanem a mű egészének valóságos sugárzása, a mű a maga hely-idő konkrétságában egyszeri-összetartozó, egyetlen egész. Lászlóffy számára éppen ez az egybeesés lehetetlen, a megformáltság teljessége a személyes megalkotottság lehetetlenülésének, a célokság beteljesíthetetlenségének ellenpontja. A formálásban jelen levő harmónia éppen a harmónia ábrándképét idézi csak meg, a mindig távolodó nagyszerű fata morganát jelenti.
    A Lászlóffy-vers valósága a különböző korokban és körülmények között vágyott élethelyzetek, cselekvéstípusok, életcélok együttérzékelése és esélyeiknek mérlegelése; állandó gondolati villódzás arról, hogy hol, mi szeretnénk lenni, és annak vallatása, hogy mit és hogyan tehetnénk. Verse végül is a testet öltött emberi bizonytalanság. Valamiféle tudatos negáció, a félelemnek, ellenállásnak vagy valamilyen kiszolgáltatottság tudatosításának félve-rejtve történő bevallása, amely nem találja a maga megnyugtató biztonságát – a Neander-völgy óta meglevő biztonsághiány, benne korunk speciális veszélyeztetettségeivel.
    Lászlóffy Aladár verseiben így a különböző korok között otthonosan villódzó szellemes kultúrlény szellemi bravúrjait is megcsodálom, de egyben korunkbeli tájékozódásom alapvető paradoxonának megtestesülését követem: a bennük háttérzeneként élő-munkáló, végső soron éltető célokság-tudat rám sugárzásának és állandó gyakorlati megcsalattatásaim dialektikáját élhetem át bennük.
    Téved az is, aki azt hiszi, hogy egy csillogó-szép csigaházat talált, de éppúgy félreértheti az, aki hihetné, csupasz csiga, amelynek eleve nincs háza.

Csupa nosztalgia minden emberi élet nekem.
Elmúlnak a korok, egymás után –
és én nem tudok betelni…
De milliárd színhelyen szemmel
tartom a történelemlakót.
És elképzelem a teljesség fogadónapját:
lehetnek kijelölt órák,
mikor lépcső ereszkedik értünk,
ajtó nyílik, móló nyúlik elénk.

    De ebben a történelemben ott élnek a kérdőjelek. Glosszák a történelemkönyvben: Megjegyzés.

Az értelem néha még összerándul,
ha sarkát üvegcseréppel metszik el.

Mert értelmetlen kínokat megszokni
még tízezer éves lét sem nevel.

    És ezek a „megjegyzések” a történelem egészébe is bekéredzkednek, a meditációk témáját szolgáltatva (Ősz hajszálak):

Sötét szobában engedem, hogy villanjon ki
minden gondolatom,
s a kétely sárga, a szorongás vörös
fényben ragyogjon bennük.

    Az alapparadoxona: „Igazi szülőföldünk egy kor. Sajnos nem maradhatunk otthon.”

De hát meg
tudok maradni, nyugodni meg tudok
tudok-e egy emberben élni? Egy embernek
egyetlen életében? Megint ezek a
legszebb napok. Ilyenkor elkezdem a
sétát: sétát a szobában, sétát a
mindenségben, és sehol sincs az a
méret, ami én! És nincs az a
mérték, aki mi: aki te velem,
aki én veled. Csak a mindenkori,
csak az örök, ki bármikor visszatérhet.

    A különböző élethelyzeteket, emberi lehetőségeket emelte költészete alapegységévé, és ezeknek a különböző korokban való megvalósulási – kiteljesedési, illetőleg korlátozottsági – lehetőségeit méri össze. Így versében az állandóan hullámzó történelem van jelen, amely az emberi cselekvés különböző formáival szembesül.
    Mint Leónidasza, ő is csalódással, korlátozottsággal érkezik mindegyik versébe, nem is személyes, életrajzi jellegű, hanem többes szám első személyben elmondható vereségekkel. És verse állandó kapcsolatkeresés és viszonyítás, az ellentétek, a tények, az érzések ellenpontozása, szikráztatása: logikai, grammatikai eszközökkel. A történelmi létezésben él, immár független szellem, aki, ha kell, nemzedéke nevében bolyong a történelmi időben, ha kell, vigasztalóan bohócsipkát ölt, és hintalovon lovagolva szórakoztat, nehogy túlzottan elkeseredjünk. Egy tény: a veszteség nyereséggé vált benne, gyönyörködni is tud ebben a szellemi szabadságban, ebben a csalódott csapongásban. Ez a keserédes, fanyar szabadság ugyanakkor újabb megkötöttségek végtelenét szabadította rá. Közben a védettség, a bizonyosság, az otthon állandósága veszett el a számára, szabadsága a csalódások számbavételének szabadsága.
    Mert az ember jelenléte dolgaiban sokkal bonyolultabb, mint hinné, de szabadsága a helyzetek megváltoztatásában korántsem olyan korlátlan, mint a szellem mozgásszabadsága szuggerálná. Így érthető, hogy minden szuggesztíven megfogalmazott állítását egyben meg is kérdőjelezheti. Mert valóban taktikáznak is velünk, de mégsem olyan személytelenül, mert a politika is (értve ezen mindennapi személyes esélyeinket éppúgy, mint a Föld sorsát) emberi termék, és az emberek mégiscsak mi vagyunk, mindnyájan külön-külön. És ha mindnyájan külön-külön úgy is érezzük, hogy tőlünk független döntések függvényei vagyunk, a döntésekhez így vagy úgy mégiscsak hozzájárulunk. Lászlóffy helyzetelemzései ezeket a kapcsolatokat vizsgálják, az ember jelenlétét az őt magát is meghatározó döntésekben. Mennyiben függetlenedhetünk a minket is megkötő helyzeteinktől, amely kötöttségekhez – ha csak töredéknyit is, de – mi is hozzájárulunk.
    Valóban védtelen Lászlóffy versében az ember, mint a csiga a háza nélkül, de felnőtten, illúziók nélkül tekint szét a természeti és a történelmi világban. És ez a felnőtt természetesség, az emberi tudat értékének ez a számontartása olyan biztonságérzetet sugall, amely már bátoríthat, megerősíthet a rossz tudomásulvételekor is.
    Idézzek megint a Papírrepülőből. Megint egy regény, amelyben a legjobb versei rejtőznek. (Milyen jellemző a dedikálás szövege 1975 augusztusának 16-áról, amikor elváltunk Kolozsvárt: „Szomorú könyv de szeressék Kabdebóék is.” Húsz perc múlva a kukoricásba csúsztunk, hál’ Istennek túléltük, sőt ugyanazzal a Trabanttal hazáig értünk.)

    „Egy galamb egyensúlyát veszítve, mint egy szárny alakú szilánk, itt hasított el az arcom előtt. Már fenn süvít a torony felett. Őt megtartja a szél is. De mi tart meg engem? Lüktetve taszítanak-húznak a nem nekem szánt rettentő ütések. A fémek annyi mindent tudtak pusztítón hangos fájdalomig fokozni a földön. De nem idegeknek való a verekedés. Mikor már minden teljesen feltámad körül, odabenn az emberiben megszólal a csend. Gyermekkorom óta érzem, hogy a harangszó messziről sosem töri meg a délután csendjét, a csendhez tartozik, persze, lehet csak itt vidéken vagy egykor. Mert a múlt az idő vidékje. A távoli harangszó csend. A szélben oldva olyan, mint az emlékezés. Sokkal több, mint amit a könyveken kívül bármely valóság képes összefogni egy pillanatra. És nemcsak múlt, jelen és jövő létezik. Van egy idegidő is, amelyben például ÉN élek. Ma láttam egy kocsit, a száma a születésem évszáma volt. Valahol fut egy másik, amelyre a halálom esztendeje van írva. Néha azt játszom, hogy én vagyok a leggyengébb, néha azt, hogy a legerősebb. Ebben a roppant érzékenységben az ember beszél magáról mint idegen, és úgy beszélhet a halottairól, mintha élnének. Van úgy, hogy én sem üvöltök, ahogy a harangok zúgása is lehet csend, alapcsendje a továbbiaknak.”

    A regényt keretező mondatokon vitatkoznak kritikusai. Öt perc vagy egy egész élet? Játéknak veszik vagy az életgyónás időösszegezésének. Széles Klára csokorba gyűjti a vélekedéseket. Én egyre figyelek fel. A kezdő mondat: „Egy perc múlva hat.” A záró: „De most már hat óra.” A kezdetén megadta az időt, amiben az „ÉN élek” igeidő aktuálisként funkcionálhat. A zárás csak annyit mond: elmúlt az aktuális idő, túléltem önnön létezésem. Diadallal várta be végét? Hiszen az egész könyv rájátszik ezzel a Szondi két apródjára. „Valahonnan időnként egünkre jönnek olyan fellegek, melyek más korok hangulatát hozzák. Kitörő fehér tüzű vulkánok, leomló mitológiai hóhegyek, félrevert hangtalan harangok, rengő világok, hámló legnagyobb falak. Coelum stare pulvere, az ég porban áll. Az egyetlen út, mely, ha a tekintet gyaloglására figyelsz, nem a lábéra, átvezet mindeneken.” Szili József hívta fel figyelmünket a feje tetejére állított világ rajzolatára Aranynál, Lászlóffynál mindez hamarébb szöveggé oldódott. Életreceptté.
    Coelum stare pulvere? Töredékes, fel nem fogható szövegmaradvány, inkább szavak emléke él benne. Mint az ujjbegyünkkel olvasott sírköveken. Szomorú világ, de szeretem. Sőt mi több: élem. Azóta túlélem. „De most már hat óra.” A tekintet gyaloglására figyelj!

    Minderre rímel vissza Az év versei 2004 antológiába válogatott egyik újabb Lászlóffy-vers is. Az év válogatott jó versei közül is az egyik legkiválóbb. Nemcsak egy véletlen idecseppent vers, de egy költészet egészének méltó önreprezentációja, és egyben az általam „erdélyi stílusnak nevezett” formáltság egyik mesterdarabja.
    Lászlóffy a szójáték mestere, és megtanulta, hogy a verset szinte az énekelhetőségig formálni kell. Erdélyben a felnövő nemzedék, a gyerekek nyelvén is kell tudni beszélni, ha azt akarjuk, hogy a magyar felnőttek magyarul éljék meg életüket. Aladár sok versében utóbb ez a kettősség szétvált, a szójáték nemegyszer szeszélyes önparódiává alakult, a formálás pedig a játékosság önelvű teljesítménye lett. De vannak maradandó pillanatai. Ez a költemény a nagy magyar versek közé emelkedik. A játszó költő egyben szenvedő költőként Vörösmarty legjobb pillanataira emlékeztet vissza. Csakhogy elődje számára még látszódott egy egységes érzelmű nemzet, egy közösség, amely lelkesülni, de még inkább szenvedni oly igen összhangzóan tudott. Lászlóffy mögött már csak az emléke élhet ennek a nemzetnek. Benne és általa az egyes ember szenvedi azt az évszázadot, amelyből hetven év eddig az ő számára is kihasítódott. „Álmomban eltűnt énem fázik, / de kiskabátban hazatartok.” Az egész Európa múlt százada benne van ebben a két sorban, de a tőle keletre szakadott Eurázsia úgyszintén, még inkább. Ezt a személyes sorsot tudja közösségi sorssá emelni versében: megtartva egyedi történetét a sok-sok egyes embernek – a kétféleképp szenvedőknek: az elvesztőkének és az elveszettekének. A költő magába néz, és megborzong, az olvasója magára néz, és döbbenten veszi tudomásul: még vagyok én, aki olvas. Élek és olvashatom mindezt? Hány pillanatra utal a vers, amely az én életemet is megszakaszthatta volna. Hányan – barátaink, osztálytársaink, ellenségeink, szeretteink és vetélytársaink – tűntek el ebben a hetven évben is mellőlünk. Csoda, hogy vagyunk. Csoda, hogy vers íratik minderről. Beleborzongok. Aladár, honnan volt erőd ezt magadba sűríteni? Mert, ugye, a költő: sűrítő.

A végtelen készenlét

Fellobbanni egy gyufaszálban,
kráternyi emlékművet hagyván.
Alázattal a falhoz állva
túltenni minden szorgos hangyán.

Mindenki tunguz-meteornak
indul egy belső program mentén.
Jánosvitézként rózsát hordoz
vagy érdemrendeket a mentén?

Valaki aggódó hazádként,
anya ki árván hagyott régen,
Iluska dicséretként, vádként
utánad néz egy faluvégen.

Épp visznek malenkij robotra,
deportált vonat vár a rámpán,
ne halogasd hát más napokra,
hogy mikor kezdődjék a kánkán.

Mit megtehetnél ott, hiányzik
ahol most szakadnak a partok.
Álmomban eltűnt énem fázik,
de kiskabátban hazatartok.

Megjött! – mondhatják majd legyintve.
Roncs lett. Pár napja maradt hátra!
…Bár álmainkban sorakozzunk
egy régen elhagyott határra.

Bár álmainkban sorakozzunk
még egyszer. Az is lehet érték.
Névtelen parancsokat hordunk.
Áldozatunk sose kérték.

Gondoljatok az ámulatra,
amellyel mégis fogadnának,
hogyha elestünk este hatra,
és másnap mégis jönni látnak.

    Vers, amely egyszerre személyes és közösségi ihletettségű, szellemesen formázott és bölcsen-átgondoltan felépített, játékosan nyelvszerető és a tragikumig sorsszerűen átélt.

A lap tetejére