NAPÚT 2007/9., 48–50. oldal

Tartalom


Napút-levél és -díj

Kabdebó Lóránt
Lászlóffy Aladárról

A

bból a sasfészeknyi torzonborz magasságból, amit az olyan alkalmi kiemelkedések kínálnak, mint egy vincellérkunyhó az őszben, vagy nagytata városvégi kapa-, kasza- és ásólerakata… ebből a trónból újabb és újabb magaslatok, hegyfokok, geográfiai pontos emelkednek ki, mindig ott ül rajtuk valaki, akit körülvesznek a lények: EMLÉK-BARÁTOK, tanítómesterek, képzeletbeli szövetségesek, és ebből az enciklopédiai véletlenből tartós barátságok és szövetségek születnek.
    Sosem lehet tudni, hogy mi az állandó, a továbbfejleszthető, mi a megragadható jelkép. Vajon Macondó, vagy Mohendzso daro, a Forum Romanum vagy az athéni Akropolisz, esetleg a fény ideges fővárosa, Párizs, s a még idegesebb nyugat-amerikai központ, Hollywood. Valaki, aki megnevezi, kiválasztja, odarajzszegezi őket, gyakran létesít kapcsolatot közöttük. Foszlányai régen hallott beszédnek, tízparancsolatnak, vagy gyűrött, félig égett pergamenek kimentett igéinek egyaránt diadalmasak és gyötrelmesek. Fontos, hogy újra honnan közelítünk hozzájuk. Mert Kőrösi Csoma Sándor, jóllehet honfi volt, földrajzilag és történelmileg messzebbről volt kénytelen nekifutni, mint mondjuk Dante Alighieri, aki egyetemes volt a maga Európa-tudatában. Az Isteni színjáték egyik pontján, a tatárjárás után, de Mátyás előtt felkiált: „Ó boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már!”… miközben az idők egésze alatt addig és azóta gyönyörűen félre hagyta magát vezetni. Rokonságban más népekkel, a Volga-partra vetődött vikingekkel, de nem a britekkel, a hollandusokkal, a velenceiekkel. A magyar ember „kontinentális”. A köztünk megtelepedő és belénk szakadó, a Házsongárdba temetkező vendég-ánglius John Paget is szimultán azzal, amit Vörösmarty felfedezett, hogy „felfele száll borban a gyöngy, jólteszi”, már felállítja a diagnózist: „a magyar ember sosem használ vitorlát, ha ár ellen akar haladni, erre csak egyetlen módszert ismer: a vontatást s bár évszázadok óta látja, hogyan használják a vitorlát ugyanannak a folyónak a másik oldalán, még sose jutott eszébe megpróbálkozni vele”. Akárcsak Repin vagy Gorkij hajóvontatói. Meg is jegyzi Paget János a maga széljegyzeteiben, hogy elég furcsa élmény volt együtt szemlélni a magyar, török és az angol hajózási módszert. Számára ez már egy diadalmas találkozási pont volt. Mintha ezelőtt pár száz évvel már felszikráztak volna ugyanazok a ma szikrázó kapcsolatok. Az észben s nemcsak a technikában. „A magyar parton 40 ember vontatott küszködve egy hatalmas dereglyét az ár ellen: a szerb parton egy lattine vitorla vidáman hajtott egy török hajót a szél előtt, középütt pedig, Watt dicső találmánya segítségével a pompás Zrínyi haladt, olyan erővel, hogy attól lehetett tartani, magával sodorja mind a két partot… Azt hihette az ember, a világ három különböző korszaka adott találkozót egymásnak.” Ilyen csoda percenként megesik, miközben Magyarország az EU-val birkózik és technikai színvonala néha alább száll a Tigris ősi birkózásával az Eufrátesszel. „Ilyen alkatú lévén, talán mondanom sem kell – foglalja össze már akkor Paget János –, hogy a magyar ember erősen hajlik a konzervativizmusra: gyűlöli az újmódi eszméket és a külföldi divatot, úgy véli, elítélőbben már nem is nyilatkozhatna valamiről, mintha az mondja: öregapám se látott ilyet!”

V

alaha olvastam egy „tudományos fantasztikus” novellát, mely azt taglalta, hogy az űrben valami szupernóva hullott szét, s a helyszíni tanulmányról fényévekkel a zsebükben hazatérő „team”, melyben tudós fizikusok és teológusok foglaltak helyet, azzal a konklúzióval érkezett vissza a mi világunkba, hogy a szóban forgó érdekes helyszín maga a betlehemi csillag lehetett. Ám a mi világunkban milyen kurgán, halom, trónus van készen, ahonnan szerte lehet nézni? Oriana Fallaci Ha meghal a Nap című művében jut arra az összegzésre, hogy képzeletbeli szeme előtt egy amerikai utcán egy furcsa, torpedó alakú tárgyat ásnak el az IDŐ kapszuláját. Ő, mint szemtanú, Ray Bradburytól tudakolja, mi az? Az időkapszulát úgy készítették, hogy 6965-ig megmaradjon. És következik izgalmas leírása. Fallaci riportregénynek nevezi szép jóslatát, melyet jóval az 1969-es első holdrászállás előttre datál. A cél fele közeledve regényében olyan köröket fut be, hogy mindez Isten akarata, ha Isten nem ezt akarná, nem adta volna nekünk a tehetséget, a lehetőséget a haladásra, a változásra. Ha Isten nem ezt akarná, megállítana minket. A nagy összegezés magasságából kimondja, hogy a tudomány mennyire igyekszik megérteni a teremtést, míg a vallás igyekszik megérteni a Teremtőt. „Két ösztönző erő kell az embernek, az egyik, hogy higgyen az Utolsó Ítéletben, mikor mindegyikünk meg kell majd mondja: hogyan használta fel a földön az élet értékes ajándékát, a másik, hogy higgyen a halhatatlanságban…” A másik pont Ismail Kadare A halott hadsereg tábornoka című regényében bontakozik ki, ahol ugyancsak a háborúba szüntelenül belegabalyodó, önpusztító emberiség próbál újabb időkapszulát előállítani. A tábornok, miután szörnyű gyűjtőmunkával összegyűjti halott hadserege csontocskáit, idegen földön egy esős városban csatangol, „…egy ideig a kirakat előtt ácsorgott, aztán bement az áruházba. Sokféle emléktárgyat látott. Sietség nélkül, egyenként végignézte valamennyit…” azzal a gondolattal, hogy annakidején mit vittek emlékbe a katonák, mikor Albániából hazamentek. A halott hadsereg tábornoka egy beszélgetésben az albán tábornagynak említi meg, hogy „Tudja, mit mondott nekem egy albán öregasszony? Azt mondta: azért jöttél ide, hogy lásd mint házasodnak a fiaink, hogy aztán újra idejöjj, és aztán megöld őket.” Oriana Fallaci és Ismail Kadare konzultációi mind ezt az összegezést firtatják: az emberiség égi, éggel szembeni konklúziót. „Tudja, miért vesztem össze a pappal? Egy csontváz miatt – magyarázta a tábornok. – Hiányzik egy csontvázunk. Száznyolcvankét centiméteres magasságú. Akarja, hogy adjunk önnek egy ilyen csontvázat? Van nekem elég, baráti alapon száz dollárért megkapja. – Nem kell. – Hát nem azt mondta, hogy száznyolcvankét centiméteres csontvázra van szükségük? Van százkilencvenkét centis is, kétméteres is. A mi katonáink magasabbak voltak, mint az önökéi. Kell?” Az idegen földre havas eső esett. A súlyos és nedves hópelyhek nyomban elolvadtak, mihelyt a repülőtér előtti betonra hulltak. A kopár földön hosszabb ideig maradtak meg, de ott sem lett belőlük vékony fehér réteg, mert az eső megsemmisítette szövetségét, mihelyt mindketten földet értek.
    Még távolabbi földre fordul a szöveg Valentin Raszputyin Szibériájára („Élj és emlékezz!”) az 1945-ös háborús télen: „…a fagyok idején Gaszkovékat veszteség érte: az Angara-parti alsó veteményesekben álló fürdőházukból eltűnt Miheics jóféle öreg ácsfejszéje”. A fiú hazaszökik a második világháború vérzivatarából, és személy szerint örök célponttá válik, tőle áldott állapotba kerülő felesége örökre űzött vaddá. Kicsiny világukat a háború statisztikái egyre kisebb darabokra osztják, mindkettőjüket Isten megengedetten kifordult világában a megsemmisülés fenyegeti. „Nasztyonának úgy rémlett, világosodik, zavaros rozsdaszínű fakóságok jelentek meg a levegőben, a víz felett a napkelte előtti hűvösségben bőrözni kezdett a víz..” Ezt a temetőt a béres Miska csinálta, aki a háború elején mint kisfiú került egy gyermekotthonból Atamanovkába, de azóta csaknem felnőtt legény lett. Soha annyi vízbe fúltat nem hozott a víz, mint mostanában. „Nasztyonát hazáig rázta a hideg… De ez az egyik Nasztyona volt, aki ott vész áldott állapotban az Angarában. A szíve is ünnepi és szomorú volt, mint az elnyújtott régi énekek hallatán, s már nem tudja, kinek a hangja szól, azoké-e, akik most élnek, vagy azoké, akik száz-kétszáz évvel ezelőtt voltak. Elhallgat az egyik kórus, belép a második és fölkapja a hangot a harmadik. A szényen, értik-e mások, mekkora szégyen élni, ha a helyedben más jobban élt volna?” Bradbury pedig azt felelte, hogy az Idő Kapszula még ötezer évig megmarad: egy tárgy az utókor számára, hogy tudják, hogyan léteztünk. „Megkérdezte, miből készült és mi van benne, azt mondta, rezet, krómot és ezüstöt olvasztanak egybe az acélnál erősebb fémmé, mely képes ellenállni bármiféle bomlasztó hatásnak, tűznek, atomrobbanásnak. Benne civilizációnk tanúbizonyságai: jelenlegi állapotában a Krisztus utáni 1965. év küszöbén, egy olyan társadalomban, ahol a fájdalom és a halál az élettel egyenlő… Végül egy hatalmas rejtjelrendszer, hogy ezeket az írásos anyagokat a jövőbeli nyelveken megérthessék, megmenthessék és lefordíthassák.” És hogy onnan nézhessenek szerteszét.

Lászlóffy Aladár

2006. június 9–11. Könyvhét, Budapest. Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba és felesége (Szabóné Sarkadi Vera felvétele)

A lap tetejére