NAPÚT 2007/9., 13–18. oldal
Tartalom
Tornai József
Lászlóffy Aladár pedig így énekelt
Balázs Tibor
Éntörténet fejedelmi többesben
Bertha Zoltán
Óda és zsoltár
Vonások a költő arcképéhez
Óda és zsoltár: emelkedettséget és szakralitást sugalló két poétikai, költészetesztétikai fogalom ez. Olyanok, amelyek látszólag alig is illenek Lászlóffy Aladár sok szempontból a modernista-racionalista tárgyiassággal, a (neo)avantgárd formabontással és heterogenitással, a posztmodern szövegjátékossággal és jelentésszóró nyelviséggel kapcsolatba hozható lírájának természetéhez. És mégis: éppen az is ennek az összetéveszthetetlenül eredeti és szuverén költői hangnak az egyik alapsajátossága, hogy sugallatosan termékeny feszültségbe és összefüggésbe tudja hozni a pátosz nélküli, szemlélődő és meditatív gondolatiság atmoszféráját a megrendülés, a spirituális nyitódás, a katartikus távlatvégtelenítés eredendő és teremtett hangulatiságával. A tudatlírai hangnem bölcseleti dimenzióit a lélektitkok mélységeihez férkőző, enyhén romantizáló tónusfajták megtisztított elokvenciájával. A józanul töprengő elme működését az érzelmi szenzibilitás kifinomultságával. A tudást a rejtéllyel, a látást a hittel, a talányt a léttel.
Pályája első évtizedeiben korszakjelző és kormeghatározó jelentőséggel – az erdélyi magyar költészet „nagykorúsító” (s jórészt Forrás-nemzedéki) megújításában középponti szerepet vállalva – építette fel Lászlóffy Aladár azt a sajátos költészetfelfogását, amelyet annyian jellemeztek József Attila, Szabó Lőrinc nyomdokán járó új gondolat-központúságként, értelemabszolutizáló programosságként, filozofikus objektivizmusként, elmélkedő, elvonatkoztató szemléletbővítésként. Életérdekű, létszerű szellemi kalandként, átszellemített vitalitásként; igazolásaként annak, hogy élet és gondolkodás egyáltalán nem különnemű, sőt: kölcsönfüggő létjelenségek, ontikus entitások. Méltatva vagy rosszallóan emlegették a korabeli kritikusok a költői horizonttágítás poétikai műveleteit, az énsokszorozás, az idő- és térkiszélesítés, az absztraháló egyetemesítés, a kozmikus-univerzális létérzékelés megnyilatkozásait, az olyannyira jellemző átképzeléses versbeli időutazások, transzfiguráló költői anakronizmusok, látványi metamorfózisok, játékos lírai fikcionálások villódzó és sziporkázó, szellemes és revelációszerű mozzanatait. Ma már mindez valóban a posztmodernitásban előtérbe kerülő és hangsúlyossá váló szemléletrétegződés és nyelvjátékszerűség korai úttöréseként értékelhető, az inter- és transztextualitás sokágúságában kifejeződő nyelvtudatos lírai önreflexivitás példaadó megmutatkozásaként. Történelmi idők, korok, terek olyan át- és egymásba vetítő enciklopédikus értelmezéseként, amelynek során a temporális embertörténet és az antropológiai embervalóság historikus és kulturális övezeteinek a bejárása a folytonosság és a vég nélküli lét- és tudatmozgás értelemfölöttiségét is borzongatón megsejteti. A tudatszféra kavargásában, a humanoszféra, a nooszféra áttűnő tudatrészeinek elillanó, átváltozó, inkarnálódó rengetegében az emberi minőség ősvalóságait (vagy éppen az emberi minőségvesztés és elaljasulás fokozatait) közelítve és tapintva ki – meditatív érzékenységgel, határtalan kontemplációval és hallatlan koncentrációval. Érzéki és szellemi, egzisztenciális és transzcendentális törvény- és rejtelemszerűségeket felidéző képi (metaforikus-metonimikus) és fogalmi erővel, logikai és logikán túli szó- és képzetújításokkal. Meghökkentő felismeréseket és felérzéseket kihívó kontrollált – azaz míves, cizellált, gyakran klasszicizált – nyelvi mágiával. Az asszociációk, a gondolatugrások, a képzetsűrítések olykor közvetlenül frenetikus hatású villanásait a bravúros nyelvi lelemények virtuozitásával összejátszatva.
S mert ilyen gazdag és összetett ez a világlátás, ilyen sokszólamú ez a hanghordozás, ennyire létformaszerű ez az emberi kultúra egyetemét átfogó örökös szellemi vándorlás, ez a folyamatos elme-, értelem- és szövegáramlás: nem is lehet meglepő, hogy a költő első nagy válogatott verseskötetét záró reprezentatív és összefoglaló érvényű poéma címe: Óda az álomhoz. Ez a jellegadó nagy költemény – amelynek tehát már a címe sem idegenkedik a késő romantikus hagyomány érzelmi felhangjaitól, felfokozott bensőségtartalmaitól, misztériumteremtő hangulati telítettségétől – a Kriterion Könyvkiadónál 1976-ban napvilágot látott A hétfejű üzenet című kötetben jelent meg először (s annak is kiemelt utolsó darabjaként), majd az 1980-as, a budapesti Magvető Kiadó által közreadott …hogy kitudódjék a világ című gyűjteményes válogatásban (Lászlóffy Aladár első Magyarországon kiadott könyvében) szintén a végére kerülve, újra hangsúlyos helyen, üzenetszerű befejezésként szerepel.
Intimitás és intellektualitás: a tűnődő, merengő, a mulandósággal a csend óráiban számot vető lírai alany az értelem, az eszmélet erejébe, az „ész örömébe” kapaszkodik: „Lenn még emberek utaznak, betűvonaton / üldögélnek a nyitott ablaknál, kinéznek / közös estéjükbe, hazafelé a fák közt, / és van, hogy összeáll egy-egy szó is, betű- / vonat robog át a tájon. A papír tájain. / Itt alszom el mindig a papír közelében. / Négyszögű neandervölgy. Ez a / minden utáni mosoly, ahogy fellobban / az ész öröme: a kedvem.” A tapasztalati élettények mindegyre a világ, az emberiség, a történelem, a mindenség általánosító fogalmi közegébe emelkedve értelmeződnek, a természeti tünemények rendre a kultúra cselekvésformáival kapcsolódnak össze. A csend, az alkonyat, az este, az eső a személyiség emberminőségének, gondolkodói és álmodói mivoltának alapértékeivel, örökös kultúraalkotó (vagyis önmegfigyelő, önelemző) készenlétével fonódik metaforikus és metafizikai mélységeiben egybe. „Milyen / későre jár a dolgokban, s én még / mindig ébren vagyok. Közel / zörög a világ, a tetőn kopog, / hangosan hullnak az olvasott / betűk odabenn. Vagy csak az / eső olvas. De érzem: ember / van itt, érzem körülöttem a szobában, / valaki van itt. Lehet ÉN, és ennek / az egy főnyi közönségnek játszik / most ez az este.” „EMBER a neve / ennek az álomnak minden időben” – hangzik a tézisszerű összegzés, amely a diakronikusan kiteljesített lélek- és embertani introspekció tanulságait az erkölcsi önmegőrzés feltétlenségével is szükségszerűen összeköti („a jók / és szegények oltalmára, okossá, / megfontolttá és igazságszeretővé / akarja tenni ez a világnyi apa / az alkalmi semmit”; amikor „Olyan világos ez a / sötétség”). Natúra, matéria, etika, kultúra, história: hogy mindezek kavargó lényegvalóságában miképpen tájékozódik és formál időtlen önértékűséget az öntudatos, teremtő szellemi lény, az ösztön vagy a világ mélyéből fakadó értékállító késztetéseknek engedelmeskedő ember, a lelket „továbbíró” költő – erről (is) tanúskodik ez a nagy rapszodikus költemény, ez a szintézisigényű hosszúvers. Arról, hogy a létmagyarázati bizonytalanságokat felülhaladó őseredeti értékabszolútumok minden sallang nélkül is jelenvalóként biztatnak: „Mert most a mások / szeretete kell. Az én szeretetem sosem / lehet elég megtartani magam. / Átutazóban az emberiségben”. Hogy minden ellenére „Vidám halál az élet”; hogy a mindennapi kényszerűségekkel megküzdő emberség sine qua non-ja a szabadság („Felkel, / mosakszik, eszik, dolgozik, verekszik, / lefekszik /az ember/ – mindössze / ebből állt eddig a legmélyebb / értelmű esemény, melynek története, / matematikája és erotikája van, / logikája és galaktikája, poétikája / és politikája, – ezen kívül még mind- / össze az élet elképzeléséből. Én / ezekkel vagy ezek nélkül vagy ezek / nevében az egyetlen szabályos / szabadság vagyok: EMBER.” S hogy a személyiségfelbontó, éntöbbszöröző, léthatár-viszonylagosító perspektívák kaleidoszkópszerű összjátékában („magamban bíztam és tebenned / bíztunk és mibennünk bíznak eleitől / fogva”; „Hol van még egy olyan bonyolult / alakú ország, mint az ember! De / nem is védhetők, alig védhetők / határai. Határai belülről / védhetetlenek”) végül is kérdéses marad, hogy „honnan vagyok én”. És hol: kívül-e vagy belül a világanyagon? Feloldozhatatlanul az anyagi univerzumhoz kiszakadva kötődő ember helyzetparadoxonában? És igaz-e, hogy „ugyanabba a naprendszerbe omlik / vissza anyagom, ha már ilyen nagyon / kiváltam belőle”. Van-e még szubjektum és objektum között a szubsztanciális különbségtételnek értelme? Ha „úgysem magamból / kell a világot tanítanom, hanem a / világból kell tanítani a világot!”
Mégsem teljesen választalan az az egzisztencialista éleslátás birtokában a semmivel birkózó kísérlet, hogy „Mivel tehetném egyszer, csak / egyetlenegyszer emlékezetesen / ünnepélyessé ezt a sajnos / mindennapivá áldott-átkozott / találkozást a csupán önmagára / emlékeztető jóindulatú semmivel?” „Ódát az álomhoz!” – szól a lírai summázat. A lelkiismeret legbelső termeiben vagy világok autójában, mondatok utcái között, az írás hómezőin végigseprő szélben, a könyvek összhangzó hangulatában, a Gutenberg óta nyomdakész nyelv segítségével is megszólaltatva a sérülékeny, védtelen vágyat és akaratot, hogy a kultúra emléke és az emlékezés kultúrája megsemmisíthetetlenül fennmaradjon. „Magát olyan érthetetlenül / kiszolgáltató elmém, értelmem álma, te / legmerészebb a körbejáró állat- / világban, kit nem véd már semmi, / se ösztön, se mirigy, se fájdalom, / forradalom, se félelem, csak emlék, / csak jó messze előreküldhető / emlék!” Az emlék, a tudás, a „határtalan megértés”, „elképesztő képességeink bizonyítása”, az „igazságérzet”: „nem / kozmikus inger, hanem a dühöngő / emberi rendszeretet.” És ezzel együtt megint: a transzindividuális őskapocs, a biblikus-szakrális holdudvarú szeretet: „Szeretem / mások örömét is, mint enmagamét.”
Az Óda az álomhoz Illyés, Juhász Ferenc, Nagy László, Szilágyi Domokos létösszegző hosszúverseinek, hosszú-énekeinek a rokonságában ugyancsak egész elvű bölcseleti látomással („Segíts te is, hogy én, aki az / egészhez kimért egység vagyok, ne / adhassam magam egészen a részlethez is, / csak mert éppen előttem áll!”), sajátos szellem-fenomenológiai (mondhatni pszicho-racionális) költőiséggel ajándékoz meg; „enciklopédikus létszemlélettel” (Szakolczay Lajos: Erdélyi ősz, 2006). Mintegy „maga a tiszta Eszmélet kíván itt megszólalni személyesen” (Cs. Gyímesi Éva: Találkozás az egyszerivel, 1978). S ahogy nagyszerű verselemzésében Cs. Gyímesi Éva megállapítja továbbá: „térben és időben kiterjesztett Helyzet ’sokszögű’ Alanyának üzenete a költemény, vagy ahogyan a költő mondja:, ’palack… a parttalan üzenetben’.” Kimutatva, hogy a vers átható harmóniaélményének fő forrása „az egyetemes öntudat leszármazottjaként fölfogott én konstellációja, s költőről lévén szó, a folytonosság hite az írásbeliségben”. Így az Óda „a teljességet extenzivitásában, a század ismeretanyagának fegyverzetében ostromló sajátos költői szemlélet foglalata, s egyben e lehetetlent megkísérlő eszmélet önreflexiója. A végtelenül sokszögű, kimeríthetetlen valóság s benne a tudat mint nem csupán rész az egészben, hanem az egészhez méltó ’egész’ – ez a két pólus mérkőzik egymással itt.”
A kilencvenes évek Lászlóffy-lírájában az egyetemes emberi sorskérdések közegében felerősödtek a nemzeti létgondok és létparadoxonok, a megmaradás esélyeire vonatkozó aggodalmak kifejeződései, s ezzel együtt a transzcendenciaélmény változatos megnyilatkozásai is. Gyakorivá váltak a közvetlenül szakrális, keresztény mitologikus jelentésvonatkozások és modális alakzatok – „a biblikus utalások, az egyházi világ mozzanatainak, tárgyainak” a megjelenítései (Széles Klára: Lelkünkre így ül ez a kor – Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral /1956–2004/, 2005). A „hullongó poézis mindent megváltó erejét” éreztető időutazásban („Egy vers utazott rajtam át? / én jöttem át a versen?”) kikerülhetetlenek immár a szülőhaza („Divina Transsylvania”) konkrétságukban is megelevenített, megrajzolt igézetes árnyalatai – Csíksomlyótól Szárhegyig, Gyergyótól a Mezőségig, Enyedtől Déváig, Tordától Váradig: az „Isten várai”. Ódon veretesség és modern személyesség izzásában érlelődik, teljesedik a „hit s a munka”, a „művek szerelmét” hirdető, a történelem nehéz és foglyul ejtő levegőjét sugárzó ódaiság is, s lélek és otthonos környezet eltéphetetlenségének a bűverejű konfessziója: „Egy táj kívül, egy táj belül, / ahogy e kettő megtart engem, / akarom én is emberül / megtartani az emberekben”. S az összmagyar kultúrörökség emlékezete és önvédelme elválaszthatatlanul társul a transzcendentális eszmélkedés áthagyományozódó és mindig megújuló késztetéseihez. A házsongárdi temető például a maga különleges mivoltában Erdély múltjának sugárzó emlékműve és jövőjének záloga egyben; s a róla versben, esszéprózában, monografikus művelődéstörténeti tanulmányban annyiszor valló, benne kutató és elrévedő Lászlóffy Aladár így teszi fel a megválaszolhatatlan költői-metafizikai fő kérdést: „hová mentek, akik ezt a várost ötszáz esztendeje lakták? A temetőbe. S hová tűntek a temetőből, akik ezt a temetőt aludták ötszáz évig? Az elmúlásba. De hova lettek az elmúlásból?” Alaptézisekké csiszolja a költő az oly sokakat foglalkoztató spirituális küzdelem igazságait, amikor leszögezi, hogy Erdély panasza olyan, mint „Isten rosszkedve”, vagy hogy hinni és tudni: az ember megfeszítő keresztje. Az Isten-élmény képzetváltozatai – a fohász, az „égre kiáltás, könyörgés, zsolozsma”, „az égi hullámhossz, a legfelsőbb hatalomhoz fordulás” (Széles Klára, i. m.) modulációi – sajátos paradoxonokkal kapcsolják össze az égi mindenséget és a semmiséget, láttatják a „fák hegyét”, az „ághegyet”, „isten-haját”, a megsimogatható magasságot, miközben a „fák betűi” írják az embert, a nap olvassa a könyveket, s az „évszakok lapoznak”. S a nem magától értetődő, így fokozott intelligenciát mozgósító és megnyilvánító hit magasrendű kultúrhagyománya: örökös megtartó erő („Hinni abban, ami nem lehetett soha, / mégis kézenfekvő – éppen ettől csoda, / mert a világ mindig másképpen történik”; „Erdélyi templomok fehére / vigyáz az idő türelmére /…/ A tornyok mind utánad szólnak: / nélküled mi lesz velünk holnap /…/ Vándor, ha átvonulsz e tájon, / a harangszó csak akkor fájjon, // ha Istent s földjét – ezt az egyet, / valami folytán elfeledted”; „Karácsonyt küldj a nemzetekre, / sebeink kösse be a hó /…/ Uram, jöjjön megint a gyermek, / vagy lassan végleg megfagyunk”). Elokvenciát és köznyelvi keresetlenséget, fanyarságot vegyítő intonáció közvetíti a megmaradás létszerű bizonytalanságát („mért segítené meg az Isten, / aki magán se lendít egyet? /…/ térdig, nyakig állunk a bajban, / voltunk győzők, vesztesek, kvittek, / de minket mindig jégrevittek, // járt itt Mátyás, az igazságos / s nem jutottunk az igazsághoz /…/ Magyarok kiáltoznak a jégen. / Mindig ugyanúgy van, mint régen”; a „járó harangok”: „Valakiért harangoznak. / Egyet hoznak, százat hoznak, / járnak ezeréve vélünk, / mégis, mégis, mégis élünk”). Egyszerre figyelni az „Isten radarjára” (amelyen „hol vagyunk, hol eltűnünk”) és a magyar történelem kataklizmáira, megfejthetetlenül keserves bonyodalmaira s a magyar (történelmi) tudat örök érvényű (de közben mindig új és új fénytörésbe állított) igazságaira a csodaszarvasos meg a vereckei honfoglalóktól Szent Istvánon át Széchenyiig, Petőfiig, Adyig és tovább: alapvonása ez Lászlóffy Aladár lét- és világszemléletének, „reménytelen reményeinek”. S a romjaiban is „áldott és felismerhető” nemzeti-közösségi értékazonosság imádságos féltésében külön nyomatékot kap a „szimfónikus anyanyelv” – a „minden szóra, névre visszaintő”, „szóból zengő bonyolult delej”, „a lét örök Kárpát-ölében” élő, az „Úrvacsorára osztott” „magyari nyelv”, a költők lelkéből soha ki nem zárható, a „balsors tartós rohamai ellen” „testünk-lelkünk fegyverévé” váló anyanyelv – titkának óvása: „Atyám, ki mindenkiben egy vagy / s a milliókban millió (…) ha engeded, hogy ezer éve / tenyésszünk hegyeid tövén, / engedd hogy holtaink nevére / zölden fonódjék a remény, // ha vissza is vonnád kegyelmed, / a jutalmat, a büntetőt, / hagyd nálunk kicsit még a nyelvet: / szűk szorosodban – tág erőt.”
Az olykor a tradicionális dalszerű dallamossággal is katartikussá varázsolt otthonosságnak olyan misztériuma lengi át ezeket a műveket, „amit csak a szülőföldön és az anyanyelvében érez az ember” – szögezi le Cs. Gyímesi Éva (Kritikai mozaik, 1999), azt is nyomatékosítva, hogy „Lászlóffy Aladár mai verseiben az olvasó nem csupán a természet és a kultúra bensőséges harmóniáját érzékeli, hanem a ráción túli szellem teljességét, mely a költő indulásakor még nem volt, és – bizonyára ideológiai okokból – talán nem is lehetett ennyire nyilvánvaló. Költészetében egy idő óta felerősödött a transzcendentális középpont vonzása, és az értelem horizontja mögött a szellem másik féltekéje sejlik: irracionális távlatok. És e két szellemi léttartomány értékei között oly természetesnek tetsző egyensúly van, mint valaha az antikvitás vagy a reneszánsz legmaradandóbb műveiben vagy a keresztény bölcselet ritka pillanataiban.”
S a zsoltáros hangütésű versek közül kiemelkedik A genfi katedrálisban – a Keleti reneszánsz című 1993-as kötet (Kriterion Könyvkiadó) egyik remeke. „Nemes veretű” hangjában „Genf Gyergyón keresztül Debrecennel” – a szülőföld a magyarsággal és Európával köttetik össze (idézve Szakolczay Lajost, i. m.). Az összetartozás mélységeit és magasságait érzékeltető gyönyörű „oltár”; olyan „szakrális tér, amelyben a pihenésre és szeretetre szoruló ember megpihen” (Cs. Gyímesi Éva, uo.). Az orgonahang egyetemes és oszthatatlan, nyelvi korlátokon túli lélekzengés, az imádságos áhítat, a delejező végtelen felé kitáruló, nyelv- és léthatárokon túli magasság; létezés és emlékezés, időiség és időtlenség azonosulásának szent pillanatsora: „A Kálvin templomában orgonálnak, / ez minden nyelvre lefordítható (…) ím erre visz az út a végtelenbe, / amarról jön az egyszerű delej, / és mint a két kéz találkozik szembe / az, ami minden lelket fölemel. // Ma orgonálnak Kálvin templomában, / ahova sírni jár a menekült, / egy padba fészkel vallása honában, / hol annyi, annyi lelki őse ült // és emlékezik, nem csupán a múltra, / hisz emlék az is, ami messze van”. Egzisztencia és közösségi, kulturális, vallási memória: helyet, időt túlszárnyaló, lélekmegtartó energiák felszabadító működésének együttes biztosítéka: „Ó, minden hegy és minden tópart oltár, / ahol a lélek kicsit megpihen / és hangtalanul megzendül a zsoltár / és benne Gyergyó s Debrecen üzen. // Az orgona szól Kálvin templomában, / ó-zengésében elfullad a szó. / Kis átkelés a nyugalom honába / e noébárka, cifra kőhajó.” Az orgonazúgás folyamatosságát jelző mondatismétlések különös stiláris erővel adnak emfázist annak, ami a szavak szemantikai szintjén is megfogalmazódik: „van a lélek földrajzán egy tájék, / ahol a szó, a ház, az Úr közel”. Az ilyen hit spirituális gyökérzet, kiindulópont vagy forrás; egyszersmind szellemi tető. Adysan: „Minden Gondolatnak alján”: ontológiai fundamentumként szolgál – és minden szellemi tevékenység izgató-nyugtató elhívásaként. Oda tartunk, ahonnan jövünk: „ahonnan minden folyó messzefutna, / ahova minden gondolat rohan”. A világban megragadható hely nem csak kívül van, s a lélek nem pusztán és elszigetelten belül; az zeng a templomban, ami megfoghatatlan – és az rejtezik az időmúlás, a szüntelen holnap infinitásában, ami tünékeny érzéki jelenvalóként, jelen-pillanatként mégis jelzi önmagát: „Mint orgonaszó Kálvin templomában, / ott zeng e hely, ahol a lelked él; / ez a tiéd a holnapból a mában, / mint szenvedésből élő szenvedély.”
Lászlóffy Aladár klasszikus rangú költészete minden történelmi gyalázattal és szépséggel, minden embertelen erőszakkal és emberi igazsággal szembenézve, számot vetve tanít és igazít. Teljesítve lírai és lírán túli küldetését egyaránt: hogy ne (ön)tudatlanul, tanulatlanul, világtalanul kelljen itt hagynunk és átadnunk, amit örököltünk: a világot és minden értékét, „a mindig megmaradásra berendezkedett élet képét”. Hogy ami bennünk és fölöttünk érték, az megmaradhasson; hogy „fennmaradjon, amíg minden következő kor önálló öntudatát kikeverheti belőlük, hogy halálunk előttre ne maradjon nagyon sok fehér folt bekerítetlen, de mégis szabad, szabad, szabad legyen a szellem, hogy nevünk feledésbe merüljön, de kitudódjék a világ”.