NAPÚT 2007/9., 19–30. oldal
Tartalom
Bertha Zoltán
Óda és zsoltár
Bágyoni Szabó István
Szent László palástja
1 Lászlóffy Aladár: J. A. In Lászlóffy Aladár: Hol én, hol idegen. Bukarest, 1982, Eminescu Könyvkiadó, 82. p.
2 Lászlóffy Aladár: Születésnap. In Lászlóffy Aladár versei. Az utószót írta Széles Klára. Budapest, é.n. [1998], Unikornis, 94. p.
3 Roland Barthes: A régi retorika. Emlékeztető. Ford. Szigeti Csaba. In Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei. 3. köt. Pécs, 1997, Jelenkor, 135. p.
4 Lászlóffy Aladár: Álom. In Lászlóffy Aladár versei. 12. p.
5 Széles Klára: Lászlóffy Aladár Európa-motívumai. In Lászlóffy Aladár versei. 251. p.
6 Lászlóffy Aladár: Emberiség. In Lászlóffy Aladár versei. 46. p.
7 Vö. Nyíri Bergson-interpretációjával. In Nyíri: A filozófiai gondolkodás fejlődése. 454–458. p.
8 Lászlóffy Aladár: Óda az álomhoz. In uő: i. m. 90. p.
9 Lászlóffy Aladár: Születésnap. Uo. 96. p.
10 Lászlóffy Aladár: Jelenkor. In Lászlóffy Aladár versei. 143. p.
11 Lászlóffy Aladár: Monológ. Uo. 13. p.
12 Vö. Paul Ricoeur: Az elbeszélt azonosság, valamint az őmagaság (ipséité) és ugyanazonosság (męmeté) dialektikája. Ford. Jeney Éva. In uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. 374–389. p.
13 Lászlóffy Aladár: Egyetlen élet. In uő: i. m. 70. p.
14 Vö. Gaston Bachelard: A nem filozófiája. Az új tudományos gondolkodás filozófiájának vázlata. Budapest, 1997, Akadémiai Kiadó.
15 Lászlóffy Aladár: Kistestamentum. In uő: i. m. 127. p.
16 Lászlóffy Aladár: Vivat Academia. In Lászlóffy Aladár versei. 80. p.
17 Lászlóffy Aladár: Bolyai hegedűje. Uo. 82–83. p.
18 Bacsó Béla: Megjegyzések a hermeneutikáról. In Bacsó: Írni és felejteni. 128. p.
19 Lászlóffy Aladár: Humanozaurusz. In Lászlóffy Aladár: Ledőlési határidő. Bukarest, 1985, Kriterion, 70. p.
20 Lászlóffy Aladár: Reneszánsz. In Lászlóffy: Hol én, hol idegen. 36. p.
21 Lászlóffy Aladár: A professzorok temetése. In Lászlóffy Aladár versei. 106. p.
22 Lászlóffy Aladár: A rotterdami bírák. In Lászlóffy Aladár versei. 16. p.
23 Uo. 17. p.
24 Heidegger: Lét és idő. 200. p.
25 Lászlóffy Aladár: Milyen színű lesz az idei nyár? In uő: i. m. 23. p.
26 Lászlóffy Aladár: Raron, a templomtemető. Uo. 32. p.
27 Michel Foucault: A tudás archeológiája. Fordította és a jegyzeteket összeállította: Perczel István. Budapest, 2001, Atlantisz, 178. p.
28 Lászlóffy Aladár: Raron, a templomtemető. In uő: i. m. 33. p.
29 Lászlóffy Aladár: Végtelen. In Lászlóffy Aladár versei. 42. p.
30 Vö. Wolfgang Iser: A fikcionálás aktusai című tanulmányában kifejtett Mintha-teoretizálásával. In Az irodalom elméletei. 4. köt. 51–83. p.
31 Heidegger: Lét és idő. 192. p.
32 Lászlóffy A.: i. m. 42. p.
33 Heidegger: i. m. 422. p.
34 Uo. 390–391. p.
35 Lászlóffy Aladár: Ez a perc. In uő: i. m. 51. p.
36 Heidegger: i. m. 487. p.
37 Lászlóffy Aladár: Ledőlési határidő. In uő: i. m. 113. p.
38 Vö. Heidegger: i. m. 487. p.
39 Eugen Jebeleanu: Megállás nélkül. Ford. Lászlóffy Aladár. In Román költők antológiája. 401. p.
40 Az idegenség hatalmi képzeteinek provokatív jelenlétét és fontosságát is jelzi, hogy Lászlóffy Aladár egyik legfontosabb, 1982-ben publikált verskötetének a címe Hol én, hol idegen.
41 Lászlóffy Aladár: Születésnap. In Lászlóffy Aladár versei. 93. p.
42 John M. Heaton: Wittgenstein és a pszichoanalízis. Ford. Cserna György. Pécs, é.n., Alexandra, 59. p.
43 Uo. 59–60. p.
44 Lászlóffy Aladár: Születésnap. In uő: i. m. 94. p.
45 Heaton: i. m. 60. p.
46 Lászlóffy Aladár: Reneszánsz. In Lászlóffy Aladár versei. 97. p.
47 Lászlóffy Aladár: Középkorok. In uő: Ledőlési határidő. 28. p.
48 Lászlóffy Aladár: Faustok. Uo. 24. p.
49 Lászlóffy Aladár: Kisemberi. In Lászlóffy Aladár versei. 126. p.
50 Lászlóffy Aladár: Egy hasonlat szerelme. In uő: Hol én, hol idegen. 30. p.
Balázs Tibor
Éntörténet fejedelmi többesben
Lászlóffy Aladár létköltészete a hetvenes–nyolcvanas években
Hetvenéves mesteremnek, barátomnak
„vigyázz, én már annyi költőben
elmúltam. Idegen pillanat a most, ahol még sosem
járt senki, mégis jövő lehetett valaha”1
„Ez a mai kaland, ez a mai veszély, ez a mai bánat csak valakinek szól. ÉN nem ÉN lehetek, ha ilyen személyes dolgokkal akarnak összefüggésbe hozni.”2
Lászlóffy Aladár költészetében a kultúrtörténet nagy pillanataira kivetített, azokba beleírt én a jelen idő tragikumát fellebbezi meg. A költő egyetemességigénye voltaképpen személyes énjének odisszeiája az idő extázisaiban: kiindulási és érkezési pontja a jelen.
Lászlóffy énje számára Apáczai, Apollinaire, Arkhimédész, Babits, Bach, Balzac, Beethoven, Berzsenyi, Bethlen Gábor, Bolyai, Botticelli, Brassai, Csokonai, Chopin, Dante, Dsida, Dürer, Eliot, Eminescu, Erazmus, Giordano Bruno, Galilei, Giotto, Goethe, Haydn, Heine, Homérosz, Horác, István király, Kant, Kálvin, Kodály, Kosztolányi, Kölcsey, Kőrösi Csoma Sándor, Krúdy, Liszt, Luther, Mikes Kelemen, Mozart, Michelangelo, Ovidius, Petőfi, Paracelsus, Petrarca, Picasso, Rilke, Seneca, Servet, Szenczi Molnár, Széchenyi, Taine, Tótfalusi Kis Miklós, Vas Gereben, Villon, Vörösmarty stb. részint a barthes-i „telített formák védett területe”3, részint a romániai magyar líra által „belakható”, „továbbéltető” szimbólumok, amelyek „immanens” üzeneteibe bekódolható az utópisztikus kommunista üdvtörténet leleplezése, részint pedig „idegenség-képzésre” alkalmas locusok. Bár a világot a költő nem tekinti jelentés-nélküliségnek, az értelem iránti közömbösségnek, mégis kijelentheti, hogy újra kell gondolni: „a világot bármikor újraköltöm!”4
Széles Klára a költő Európa-motívumaihoz a megidézett autoritásképletek elemzése során jut el: „Minduntalan tapasztalhatjuk, hogy maga a költő az, aki beöltözik a megidézett, absztrahált, megsokszorozott jelentésű hajdani nagyok bőrébe. Saját személyével személyesít? […] »Lehet vigasz, hogy én már GOETHÉ-ben is elmúltam, s DANTE bennem is fenyegetőzik.« De ez a költői »én« egyszemélyes mivoltában újabb többes szám: a »mi« foglalata. Lászlóffy Aladár sajátos »fejedelmi többeséé«. E minőségben találjuk szemben magunkat az igazán nehezen megnevezhető, szokatlan, egyedi költői leleményeivel, az EURÓPA-motívum különös fajta poétikai átöltöztetésével:
»Szegény WALTER VOGELWEIDE, GOETHE!
Kezdő hangunk, gyanútlan napok.
Múltunk ágán függnek. Mint a körte.
Én is még: a nullapont vagyok.«”5
Az Emberiség című, teljes egészében idézett verse nem patetikus megszólítása a humanoszférának, hanem a voltságának tudását lényegiségévé fogalmazó én sajátos perspektívából történő létprovokációja, melynek értelmében az én nem lehet azonos azzal a tudással, amit voltsága a posterioriként kijelent számára:
„S tudom, hogy nevetséges,
tudom, hogy elvetettem
a testben ugyanakkora,
vérben ugyanolyan érzékeny
ember egyetlen fölényét:
a kétezer védő évet –
de lecsaptam Hellász
ezerszer olvasott történetét.
Milyen jogon tettek meg
annyi végleges dolgot
már a gyülekezés ideje
alatt, mikor még ma
sincs itt mindenki!”6
A romániai magyar líra Kányádival, Páskándival, Hervayval, Szilágyi Domokossal kezdődő intellektualizálódására még (csak) az jellemző, ami a bergsoni intuicionizmusban már tudáshatalomként fejeződik ki, miszerint „az igaz állítás magától is képes a téves gondolat helyét elfoglalni”.7 A romániai magyar líra hatalommetaforái – az említett alkotóknál – kétségkívül az önbejelentés azon igényével lépnek fel, hogy a konszenzuálisnak aposztrofált kommunista üdvtörténeti metanarratíva politológiai, szociológiai, (társadalom)lélektani patologikumát kimondhassák. A metanarratíva autoriter kijelentéseit nem lehet harmóniába helyezni semmilyen más kijelentéssel, nemhogy a kijelentések összességével – amit már a neopozitivizmus verifikációs elve is megkívánt. Az intellektualizálódott költészet hatalommetaforái dekonstruálják a metanarratíva politológiai, szociológiai, (társadalom)lélektani torz idolumait, de nem jutnak el a következő lépésig – amire csak Lászlóffy Aladár poézise képes –, hogy a verifikációban ne csak a bergsoni „igaz állítás” etikumának örök faktikussága működjön közre, hanem az ontikus énképzetek kételyeinek dominanciája foglalja el a „téves gondolat” helyét:
„Segíts te is, hogy én, aki az
egészhez kimért egység vagyok, ne
adhassam magam egészen a részlethez is,
csak mert éppen előttem áll!”8
De teszi ezt gyakran sokkal nyilvánvalóbb, „közérthetőbb” kijelentésekben is – bár Lászlóffy Aladár közérthetőségéről csak abban a szövegköziségben tárgyalhatunk, amelyet verseinek merész gondolati-képi asszociációs ívei megengedhetővé tesznek –, mintegy történelmi-társadalmi verifikációs elvként:
„Mit ér a költő, mikor körülötte annyi milliárd Galilei készül visszavonni a tanításait. Lelkem a kor leltári tárgya.”9
A Jelenkorban a metanarratíva inkvizíciós türelmetlenséggel ellenőrzi a jeltelenné tehető közösség rituális semmítését:
„Rögtönzés minden, csak az álnok
ideológiák figyelnek:
méregcseppektől hogyan válnak
rab híveikké, akik nyelnek.”10
A Lászlóffy-líra nem integrálja és tematizálja, hanem asszimilálja és rekonstruálja a kultúrtörténeti hagyományt, a hagyományba belehelyezkedett költői én pedig ekként teremtheti meg a gadameri hatástörténeti tudatot. A tekintélyt – szintén gadameri módon – előmegértésként posztulálja, ahhoz hogy kételyeinek igazsága a hatástörténeti esemény ethoszában váljon kérügmatikus üzenetté:
„Ne mondd, hogy beszélek magamban.
Önmagam mögött ott állok csendben,
mint tükörképek a bölcs üvegben.
…………………….
elér a hangom a határra,
határomon túl terjed, terjed,
mögöttem megtölt barokk termet,
reneszánsz házat, folyosókat,
mind, mind a mögöttemvalókat,
Senecán fut át, Diogénesz
nyújtózik benne: mind, mind Én ez.”11
Monológ című, fent idézett versében az Én – első olvasatban – egyszerű közvetítettségként jelöli ki őmagaságát (ipséité)12. Valójában sokkal mélyebb szubsztanciájú a költői én sajátról való tudása: atemporális közbevetettségeket képez. Abba a tudatiságba helyezkedik, ami a Senecáé, „a mögöttevalóké” – tehát a sajátja lehetne. Formális közvetítettsége abban az egyidejűségben kívánja elmondani önmagát, melyből éppen a befogadó-megértő Te hiányzik.
A léthiányban az én a tradícióhoz fordul: személyes megtörténésének tekinti mindazokat a szellemtörténeti eseményeket, amelyekben beszéde nem pusztán archívum, dokumentum, hanem a szubjektivitás totális megélésének kísérleti helye:
„De hát meg
tudok maradni, nyugodni meg tudok,
tudok-e egy emberben élni? Egy embernek
egyetlen életében? Megint ezek a
legszebb napok. Ilyenkor elkezdem a
sétát: sétát a szobában, sétát a
mindenségben, és sehol sincs az a
méret, ami én!”13
Lászlóffy Aladár identitásprovokációja szerepeket tulajdonít és kreál a sajátnak – voltsága a posteriori megnyilvánulásaiból –, de ezek a szerepek, bárha a legtöbbre törekszenek: a lenni kopulát vindikálják maguknak, mégsem képezhetik az én objektivációját, mindössze egy nagy éntörténeti konspirációt fednek fel és lepleznek le.
Az éntörténeti konspirációt leegyszerűsítetten kulturális, vallási, spirituális, ideológiai stb. hatástörténetként írhatjuk le, de akkor egy fundamentális leegyszerűsítésig jutottunk el, az entitások korrekciós dialogicitásához, miközben az identitásprovokációval éppen az entitások kijelenthetőségére kérdezünk rá. Az éntörténeti konspiráció belső, inherens, elrejtett kódoltságként alakítja a bölcseleti-művészeti szellemi alkotásokat (és itt tudatosan ki kell zárnunk a diskurzusból a reáliák megközelítését14). Abból az axiómából kell kiindulnunk, hogy szellemi autoritásaink beszéde nem mond, nem mondhat végleges, megfellebbezhetetlen ítéleteket. Ha megtehetné, miért is szorulna koronként és személyenként újraírásra, ráírásra, átértékelésre mindaz, amit egyszerűen kultúrának nevezünk?
A költői énprovokáció számára „a minden” „a kezdet”-ben bizonyul nem törékeny egésznek:
„Honnan is
vehettünk annyi magán-időt, mely
elég lett volna a teljesség
eszméletére! Özvegyi ábécét
hagyok én is a honra. És
kezdetnek mindig minden újra elég lesz.”15
Szellemi autoritásaink több évezrede a vádbeszéd helyett folytonos és megszakíthatatlan védőbeszédbe kényszerülnek; újra- és újratermelik a szellem igazságának kinnlévőségeit: a kételyeket. Az éntörténeti konspiráció szellemi autoritásaink örökös egymásrautaltsága, egymásba vetettsége, akár a tagadás, elhatárolódás, akár az elfogadás, azonosulás, de mindenképpen a kölcsönös függőségek képlékeny szintjein:
„Együtt a tudás szelíd lovagjai.
Valaki megkínzott, megalázott
Galilei álmodja ezt a hadsereget.
Különben egyenként ülnek pislogó
lámpáknál, s időnként orrukon
megigazítják a pápaszemet. És
békésen hatalmasok.”16
A Galilei álmodta hadsereg Bolyai „védőbeszédében” is csak az én eltűnése (megszüntetése) után verbuválódhat; az én csak jövőképének eszkatologiájában jelentheti ki önmagát mint a romlékony politikai hatalmat veszélyeztető „identitást”:
„ÉN, BOLYAI,
felhatalmazom azt, akinek majd
emlékezetét át fogják helyezni, párbajra
hívják, elbocsájtják, lelövik, kiéheztetik,
vallomásra bírják, megkövetik és kitüntetik,
mert ugye nem tudhatják –
vallja be Ausztria császárának, hogy
valóban veszélyes vagyok, agyafúrt, mint
a tér, ahol a legeslegjobban kiképzett
hadsereg éppen győzelmek után
ténfereg.”17
Az identitásprovokáció az én idegenségét jelenti be, amennyiben valóban eredeti, és nemcsak sajátosan reprodukál korábbi beszédeket (plagizál, imitál stb.).
Bacsó Béla hermeneutikai nézőpontja rigorózus episztemológiai alapon közelít az idegenséghez: „Döntő pont a konszenzus és az idegenség alapvető hermeneutikai problémája. Az idegenség gondolata lesz az, ami körül a leginkább kikristályosodik a hermeneutikához való elemi viszony.”18
Lászlóffy Aladárnál a faktikus, „hárommilliárdszor felcserélhető” címszó alatt identifikálható „másikkal” való találkozás nem válik önkonstituáló képzetté. Idegensége abban az ontikus kételyben modellálja a sajátot, amelybe az egzisztencia lét-nemlét attribútumai helyezik:
„Egyedül vagyok, mert a másik három
milliárd csak akadályoz;
…………………….
Két, valami rajtam kívüli értelem
érdekében való úgy-ahogy között.
Úgy halok ki, mintha
élni következnék.”19
A költő még a legradikálisabb helyzetben is képes erre az identitásprovokációra: a monolitikus társadalmi struktúrában sem ítész, hanem védő. A személyes én védőbeszéde ugyanakkor „csak” trópusaiban egyszeri és eredeti, konspirációja révén viszont belevetettség a mindenkori én beszédébe:
„Egyetlen hangja
pontos nevemen szólít, hogy intsen: hiába menekülök
régmúlt korokba, tudásba, szentbe, szépbe, ha valami
közeli éget, – azokat is emezzel egyszerre
hagyom majd itt.”20
Az én nem azért keresi ki a múltból beszédének hitelesítő képződményeit, előképeit, hogy önképét bennük retusálva narcizálhassa, hanem azért, hogy az autoriter képződmények, előképek hatástörténeti eseményébe írja be idegenségének hatalmi képzeteit – mintegy reanimálva minden korábbi archív tudást.
A költői személyes én az átörökíthető eszmetörténeti hagyományban keresi helyét; a transzszilvanizmus eszméjét képviselő szellemi autoritások élő üzeneteire is figyel, hogy patetizmusmentesen, alulretorizáltan írhassa tovább a „haza” eszményét:
„Amit csak kereshet, tapinthat, lapozhat, idézhet
Horáctól Dsidáig, amit csak
érint az elme –
mi más, mint megtanult s felmondott
temető, közelről, távolról, hazám szerelme?”21
A romániai kommunista politikai metanarratíva az 1960-as évek közepétől, végétől engedményeket tesz az értelmiségi ellendiskurzusnak, azért is, hogy machiavellisztikus módon cezúrát teremthessen az értelmiségi és nem értelmiségi szociolektusok között, hiszen a hatalmi narratíva által pusztán paratextusként kezelt ellendiskurzust absztrakciós szintje teszi kommunikálhatatlanná, idegenné a tömegek számára.
A rotterdami bírák explicitté teszi ugyan a tiltakozást, de az ortegai tömegember nem rendelkezik azokkal a kultúrtörténeti asszociációkkal, amelyek odaértetten modellálnák az ő (a tömegember, az individuum) idegenségét is. A képviseletüket ellátó személyek önfeláldozásában, feláldoztatásában azért nem láthatja meg a saját tragédiáját, mert ezzel a nagypénteki krisztológiai momentummal csak mint az én kinnlevőségével képes – és csak érzelmileg – azonosulni; értelmi megismerése számára sartre-i hiábavaló passióként jelentkezik a küldetéstudat végzetes vállalása, sőt: idegen hatalomként koncipiálja azt a személyt, aki vállalásával a homo absconditus önazonosságát kérdőjelezi meg:
„Francois Villon és Luther és Servet és Giordano Bruno
fejét – bárhogy fáj nekünk – de akár a nyár yégi
almát, kiszolgáltatja nektek a történelem.
Mert az igazság mindenkori agitátora hús-vér
a mindenkori tömegből, s nem mentelmi jogánál
fogva bátor.”22
A költői énprovokáció mindazonáltal esélyt ad a homo absconditus önverifikációs kényszerének is, mintegy profanizálva az én felelősségét; de ez csak úgy valósulhatna meg, ha az én kihelyeződne történelmi helyzetéből, megszűnne implikatív szerepe, helyette kontemplatív helyzetet vindikálhatna a sajátnak.
Lászlóffy Aladárnak a helikoni hagyományt avantgárd módon átörökítő küldetéses verse még csak nem is szuggerálja ezt a posztmodern imaginatív aktust, hanem a romlékony történelmi időben „felmentést” nyújt a felcserélhetetlen individuumnak:
„A humanizmus nem a kivégzésnemek
technikai tökéletesítésében működik tovább,
hanem a meghagyott fejekben.”23
„Az olvasó átlagos megértése – mondja hangsúlyosan Heidegger – sohasem képes dönteni azt illetően, hogy mi az, ami új alkotás és vívmány, és mi az, ami csak ismétlés. Sőt az átlagos megértés nem is akarja ezt a megkülönböztetést, nem igényli, hiszen mindent ért. Az, hogy a fecsegés talajtalan, nem teszi lehetetlenné, hanem éppen elősegíti, hogy behatoljon a nyilvánosságba. A fecsegés annak a lehetősége, hogy mindent megértsünk anélkül, hogy a dolgot előzetesen elsajátítanánk. A fecsegés eleve megóv attól a veszélytől, hogy az ilyen elsajátítás során kudarcot valljunk.”24 A metafora ellendiskurzusa a szociolektusok különböző szintjein válik a sajátról való tudás különböző mértékben felfogott privilégiumává; a magaskultúra mint legelkülönböződőbb szint az idegenség hatalmát tulajdonítja az alkotónak, aki az „iker-unalmas gyöngyszemekben” – a heideggeri ismétlésekben, fecsegésben – nem talál identitásképzeteket:
„Milyen lehet a költészet, hogyha mit írunk,
szándékkal nem illesztjük bele az eddigi sorba,
s ha amit írunk, az sem egyéb, mint újabb
iker-unalmas gyöngyszem a soron?”25
Rilke „megidézésével” fejezi ki Lászlóffy az éntörténeti konspirációban rejlő szellem hatalmát:
„Hatalmas volna költőkbe menekülni”27 – írja, hogy a nyelv feltételes módjával kellőképpen „visszaélhessen”, és szubjektivitásának adhassa át – megtörténésként, belevetettségként – azt, amit nyelvtana csak „érzékelhetetlen átmenetként”, lehetőségként jelölt.
Lászlóffy költői beszédének értelmezéséhez – az önazonosság elveszítésének megvilágításásához – nyújt támpontokat Foucault: „Az archeológia nem kívánja megtalálni a folytonos és érzékelhetetlen átmenetet, amely szelíd rézsűként köti össze a beszédeket azzal, ami megelőzte, körülveszi vagy követi őket. Nem fürkészi a pillanatot, amikor a beszéd abból, ami még nem ő volt, azzá lett, ami; sem azt a pillanatot, amikor feloldva alakzatának szilárdságát, lassacskán elveszíti önazonosságát (kiemelés: B. T.).”26
Lászlóffy a költői lét látnoki tudáskompetenciájának sem tulajdonít olyan önazonosság-hatalmat, amelyben a beszéd voltsága és jelen ideje összegződhetne, hiszen:
„A költő életével és halálával is éppen csak annyit kérdez, mint a vak:
VAN ITT VALAKI?”28
Végtelen című versében hozza közelebb a történeti valósághoz a költő az értelmezésem szerinti „éntörténeti konspirációt”. Ezúttal ugyanis a történelemben, népben, emberiségben megkonstruált ének, a történelmet, a népet, az emberiséget konstituáló ének a konkrét, zsarnoki históriai pillanatban elveszejtődnek.
A semmítő üdvtörténet a negatív előjelű identitásprovokációt hívja elő:
„Elfogynak rendre éneim, lehet, hogy ez
lesz a vége;
persze, ha egyszerre jövünk, ennyien,
persze, ha nem egymás után, beosztva;
de hát úgy nem alkottunk volna népet,
emberiséget”29
Lászlóffy költészetében mintha30 elveszne a heideggeri egymássallét; a vers folytatása is mintha ezt tudatosítaná. Beszédének felszínén a bábeli nyelvkavalkád és nyelvzavar túl egyértelmű, kevés asszociatív áttételt megengedő eseményét tematizálja, ahhoz hogy szofisztikusan ontológiai problémakörbe helyezhesse beszédének szubsztancialitását („Az egymássallét beszéd”31 – mondja Heidegger), s ezáltal a világ teljességének képzetét:
„de hát úgy nem kellett volna megszólalni
mindenik nyelven;
pedig a mindenik nyelven elmondott
minden az igazi,
pedig a mindenik nyelven megbeszélt
világ a teljes”32
A mindenik nyelven megbeszélt világ teljességének poétikumában a világ nem lehet objektum, itt már a heideggeri transzcendenciaprobléma kérdéseiben strukturálódik a versértelmezés: „A világ mintegy »kívülebb« van annál, mintsem hogy objektum lehessen. A »transzcendenciaprobléma« nem redukálható arra a kérdésre, hogy miként jut a szubjektum kívülre az objektumhoz, ahol az objektumok összességét a világ eszméjével azonosítják.”33
A világ eszméjét a költői énprovokáció a saját identifikációs kényszerében keresi, „a megértés időbeliségét”, a „most” és a „pillanat” egymásba nyitottságait és egymásba-zártságait heideggeri módon érzékeli: „A pillanat fenoménjét alapvetően nem lehet a most-ból megvilágítani. A most olyan időbeli fenomén, amely az időhöz mint időnbelüliséghez tartozik hozzá: az a most, »amelyben« valami keletkezik, elmúlik vagy kéznél van. A »pillanatban« semmi sem adódhat elő […] A pillanattal mint tulajdonképpeni jelennel ellentétben a nem-tulajdonképpenit meg-jelenítésnek [Gegenwärtigen] nevezzük. Formálisan értve minden jelen meg-jelenítő, de nem mindegyik »pillanatszerű«.”34
A költői én számára a most az időnbelüliségben való keletkezést jelenti, míg a pillanatszerű („a perc”) éppen azért válik meg-jelenítővé, mert a saját időnbeliségén belül maradunk:
„Nincs elég időm világszerűen megtörténő magamra.
Én is csak itt élek, mindig csak most vagyok bennem.
…………………….
Ezt a percet is magamtól
veszem el, hogy magamra
fordíthassam”35
Az én poétikus beszéde a világidőt semmítő hatalmi helyzet: a személyes idő kódolt megértéstöbblete révén haladja meg a vulgáris idő képzetét – és ebben a meghaladásban a jelenvalólét sajátosan szembesül tragikumával. „A jelenvalólét – írja Heidegger – amikor az idő elmúlásáról beszél, akkor végül is többet ért meg az időből, mint amennyit szeretne.”36
„Nem élek ezer évig, még
százig se, lehetek türelmetlen.
…………………….
itt vagyok én és testemben
csecsemőkorom óta egy
öregség tenyészik.”37
Eugen Jebeleanu az elmúlásban (Megállás nélkül című verse Lászlóffy-fordítás) azt a „többletet” tulajdonítja a sajátnak, ami nem azt mondja, hogy „az idő elmúlik”, hanem hogy az „idő keletkezik”38. Ebben az idő-keletkezésben működik közre ikaroszi provokációhelyzetben az én:
„Sietnem kell mert a föld besötétül
és megnő az árnyék
de én fölemelem az árnyat és szárnyat készítek belőle.”39
Lászlóffy Aladár költészetének 1989-ig vizsgált alakulástörténete a „hol én, hol idegen”40 kettősségéből teremt új értelmezési beszédhelyzeteket.
Mielőtt abba a végletes hibába esnénk, hogy a modern magyar irodalomban valóban egyedien alakított, egyedivé cizellált Lászlóffy-versént kultikus helyként fogjuk fel, avagy ezzel ellentétben tiszta identitáshatalomként, netán a „mi” behelyettesíthetőségeként értelmezzük, szükségszerűen az én atemporális percepciójához kell fordulnunk:
„Elég okom volna az elégiára akkor is, ha én megmaradnék, csak a többiek múltak volna el. Mert hol vagyok én nektek, én, aki egyedül érzem már és még tragikus szerelmét, s itt nyom el éppen az álom, mint a megszületés! Testem a kor leltári tárgya. S bármelyik kort választottam volna búvóhelyül vagy leshelyül, egyforma veszélyben forogtunk volna végig.”41
John M. Heaton Wittgenstein-interpretációja számos relevanciát mutat ez irányban: „Wittgenstein azt vizsgálta, hogyan használjuk az »Ént«, s nem foglalkozott elméleti egységekkel.”42 Heaton a továbbiakban hozzátesz mondandójához egy „statisztikai” tényt, amiről elmondható, hogy nem önkényes számjáték, hanem túlmutat önmagán: „A Filozófiai kutatások című művében oldalanként körülbelül nyolcszor fordul elő az »én«, és hozzávetőleg négyszer a »mi«. Kevés filozófiai szöveg büszkélkedhet ilyen számokkal.”43
Lászlóffy költészetében sem önkényes az „én” (és a „mi”) hihetetlen gyakorisága, mely nem az individuáció posztmodernbe való kultikus belemerítettségét jelenti, hiszen itt az én nem relativizálódik az önmagáról való negatív tudásban, hanem az ének korábbi tudásából származtatja a saját idegenségképzeteinek hatalmát:
„Mindig is mondták ők, a halott költők, akik maguk mögött hagyták rég az értelem számára lehetséges jövőt is. Ó, ti kozmikus időhatározók! Piroslik már a fákon a levél – jegyzi meg Petőfi, nem mintha nem látná ezt akárki, hanem mert most Ő kiált, vagy sóhajt, vagy csak ír, s az írásnak szövege kell hogy legyen, mert más napok nem lettek számunkra itt élve a gondolat önkívületéig és vissza, csak tudunk valamit másról, hát ezekkel a napokkal kellett megpróbálni arról a tudásról beszélni.”44
„Wittgenstein rámutatott arra – olvashatjuk Heatonnál –, hogy az Én nem utal semmilyen egységre, nem nevez meg senkit, nem egyenlő önmagammal.”45 Tehát amennyiben a heatoni interpretáció nem téved (véleményem szerint nem), akkor a wittgensteini önmagammal nem egyenlő énről az mondható el a továbbiakban, hogy az nem elsősorban a történelmi, társadalmi elidegenedésben realizálódik vagy irrealizálódik, hanem az idegenség arché-tudatában.
Egyetlen lényegi ponton viszont türelmetlennek és hatástörténetileg megkérdőjelezhetőnek hat Heaton gondolatmenete, ugyanis Wittgenstein (nyelv)filozófiája és Lászlóffy Aladár költészete azáltal, hogy éppen az Ént fedezi fel ily gyakorisággal, önkéntelenül valamilyen centripetális egység irányába történő mozgást konstituál az énképzeteknek:
„Kékje, sötétje én elmúlt estémnek, én elvett
délutánomnak
…………………….
írás,
valamit elhozott valahonnan, a színek lehetséges,
időn kívüli nyelvén, mint kékje, sötétje én elmúlt
évszázadaimnak, én elvett mestereimnek.”46
Lászlóffy Aladárnál az éntörténeti provokáció nem interpoláció, egy Másik Én indukciója, hanem a transzszilvanista hagyományba íródott „mi-tudat” önelrejtettsége:
„Hogy szeretnek majd vitázni
újabb középkorunkról, hogy
festenek falra, könyvbe, ül-
tetnek képre, gépre, vetítnek,
idéznek, facsarnak, igazítnak
helyre, demitizálnak…”47
A pascali szorongás nem elég az énkonstitúciónak, ezért jelöli ki az én azt a helyet, amelyben küldetéses szerepet vállalhat, anélkül hogy beszéde messianisztikus lenne:
„Egy lehetséges elégiát már felmond
a történelem. A többi lehet,
hogy nem a halálé.”48
Lászlóffy költészetének recepciója nem állhat távol attól a wittgensteini gondolattól sem, hogy foglyai vagyunk a nyelvnek.
És idegenjei – túszai – a totalitárius történeti időnek:
„Két szót csapkod egymáshoz a
nyitvahagyott hajnali álom:
lánc és Bizánc.”49
A költői beszéd az idegenség hatalmi képzeteit fordítja a totalitárius metanarratíva ellen:
„Aki beszél még, biztos nem halott,
akit az írás néma méltósága
falakba épített, onnan dalol.”50