NAPÚT 2007/9., 12. oldal
Tartalom
Ébert Tibor
Fények áradása
Bertha Zoltán
Óda és zsoltár
Tornai József
Lászlóffy Aladár pedig így énekelt
Azt mondják a tudomány némely emberei, hogy még a beszédet is a tűz melegében egymás felé tárulkozó ősemberi lélek kezdte kitalálni. Ezt őrizné a nyelv tűzbeszéd szava vagy a keresztény mítosz, hogy a beszéd adománya „tüzes nyelvek”, „lángnyelvek” alakjában adatott meg az apostoloknak. Ki tudja, így volt-e? De hogy a tűz élet és költészet az erdőben, az őskultúrák palotáiban vagy a középkori várakban a tánc, az ének forrása; és a réz-, bronz-, vaskorszak öntő- és kovácsműhelyeinek szelleme, azt tudjuk. Semmi túlzás nincs abban: ugyanaz a láng világított az altamirai barlangban, Sumerben, Egyiptomban vagy a honfoglaló magyarok elé az ismeretlen nádasokba és hegyszorosokba, amit esténként nézek. Mindenfelé milliók ülnek tűz mellett a sivatagokban, a kis szigetek partjain, Dél-Amerika őserdeiben. Veletek vagyok, tűznél melegedő, démonok elől tűz védelmébe sereglő emberek! Megtaláltuk a tüzet és a tűz megteremtette az embert „a maga képére és hasonlatosságára”. Lászlóffy Aladár pedig így énekelt:
Ha valaha nem így lett volna,
ellankadt volna a tűz, ellankadt
volna minden tűzből származó vörös,
ellankadt volna az alkony, az érés,
a vér, és újra tűz előtti csend lenne
már a földön.