NAPÚT 2007/8., 142–144. oldal
Tartalom
Novák Valentin
Ajándéknovellák az e világból
Szlanka András
Filantróp kis kötvények
A kártyavár mindig összedől?
Lukáts János Börtöncella a kártyavárban című elbeszéléskötete a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó jóvoltából jelent meg 2005-ben az Új Irodalom sorozat keretei között. Lukáts János már 1990-ben felhívta magára a figyelmet, amikor napvilágot látott a Fidibusz, a templom egere című műve. A következő írásra bár 12 évet kellett várni, ekkor azonban egyszerre két regényét is kiadta, az Ikárosz és a tenger, valamint a Borgulya vándorcirkusz címűeket. 2003-ban megjelent újabb két könyve, A négylábú kapitány és Az öreg Will. Ezekből az előzményekből sok ötletet merített az író, s felhasználta őket a Börtöncella a kártyavárban című kötetben. Ezért lehetnek ismerősek az egyes történetekben a szereplők nevei vagy épp a helyszínek, netán az alapszituációk.
A Börtöncella a kártyavárban már első ránézésre is izgalmakat rejt magában, hiszen valamiféle megfoghatatlan, látszólagos képtelenséget tükröz a cím. A metaforikus tartalom megfejtése azonban korántsem egyszerű feladat, még akkor sem, ha elolvastuk a kötetet. Ha az érzelmek felől közelítjük meg a jelentést, akkor a börtöncella a rabul ejtett szív megtestesítője, a kártyavár pedig magát a szerelmet szimbolizálja. Ebben az esetben indokolt a címlapon szereplő, a francia kártyából kiragadott kőr dáma. De asszociálhatunk az életre is, melyet a címadó novellában olvasott sorok támasztanak alá: „Ami a kártyavár lényegét illeti […], az maga a varázslatos bizonytalanság. Vagy inkább a biztos tudat, hogy a kártyavár előbb-utóbb összedől. […] Mert, ha összedőlt kártyavárak szegélyezik az ember életútját, az természetes dolog, mivel a kártyavár összedől. De ha nem dől össze, akkor csalatkoznunk kell a legfőbb igazságok egyikében […], amiben pedig nem csalatkozhatunk, mert ha csalatkozunk, és a kártyavár nem dől össze, akkor az igazságaink, a törvényeink dőlnek halomra, akár a kártyavár!” A kártyavár az emlékezet szimbólumaként is értelmezhető, miszerint a kártyavár addig áll, amíg emlékezünk, s ha már nem, akkor összeomlik. Erre utal a Nagy asszonyok kis barátja című novella is: „És a régi reklámok ott lapulnak az új plakátok alatt? Ott rejtőzködnek, szinte beleépítve a falba? Ott! Egészen addig, amíg nem lesz túl vastag a papírréteg, mert akkor jön a takarítóbrigád, és levakarja az egészet.”
A Tisztelet a Süllyesztőnek címet viselő előszóban olvasott megszólítás kissé degradálóan hathat ránk, de a végére a szerző megindokolja korántsem megszokott szóhasználatát: „Tisztelet a Süllyesztőnek! Nem azért, mert elnémított, nem azért, mert gyávává tett. Hanem mert megőrizte a bizonyítékokat. Hosszú volt a büntetés, kegyetlenül hosszú. És nincs elévülés! Ha közben kiemel a végzet erről a parkoló pályáról, amelyre állított, most mit olvasnának? Az előszó helyett legföljebb nekrológot. Még elgondolni is rossz!”
Az elbeszéléskötet áttekinthetőségét kissé akadályozza az előszó után betoldott tartalomjegyzék, azonban ez csak még inkább nyomatékosítja a 33 novella egységét. A 33-as szám nemcsak szerkezetileg játszik fontos szerepet, hanem a történetekben is gyakran visszatérő szám. A címadó novellában például a kártyavár 33 elemből áll. Jogosan merülhetnek fel bennünk azok a kérdések, hogy egyrészt egy páratlan lapszámból hogyan épülhet vár, másrészt a magyar kártyajátékokat 32 lappal játsszák, az üres pótlapot sosem használják fel. Ez egy bizonyíték arra, hogy az élet nem játék? Vagy figyelemfelhívás arra, hogy mi vagyunk a pótlapok, akik bármit helyettesíthetnek? Az író nem véletlenül helyettesíti ezt a 33. lapot egy megszemélyesített bábuval: „[…] Igen, ez a bábu, amelyet harmincharmadiknak a felpakolt kártyalapok tetejére állítottam, az messzebbre lát, mint amelyik az égbe ácsolt pakli mellett a földön hever. […] Alatta ott a tudat: hogy egy kártyavár tetején áll!” A Pygmalion-effektus egyébként többször is megjelenik a novellák olvasásakor, többek között amikor életre kelnek a „triumphos plakátnők” vagy a kirakati bábuk.
A hármas számon kívül a hetes is többször előfordul, mint például A Hófehérke-dossziéban, ahol hét kisebb történetet olvashatunk. Ez az elbeszélés egy hivatalos levélként indul, de a végére mintha naplóbejegyzéssé változna. Gyakran nem tudjuk, hogy a hét kisebb fejezetben ki az elbeszélő, s kiről is szól pontosan a történet, könnyen tűnhet zagyva mesének, azonban ha kicsit mélyebbre ássuk magunkat, rájövünk, hogy ezek gyakorlatilag a Hófehérke kiragadott részletei más, mai, hétköznapi történetekbe ágyazva.
Az elbeszélő az első oldaltól az utolsóig szerepet játszik. Hol egy nyugdíjas némettanárként tűnik fel, hol egy szünidei történeteket író kisfiúként, de előfordul, hogy elrugaszkodik a valóságtól, és Ikarosz, Noé vagy épp Julianus barát bőrébe bújik. Változó helyszínek és témák, eltérő nézőpontok, különböző generációk, különféle korok tarkítják és gazdagítják az elbeszéléskötetet. Mindjárt az első elbeszélésben érzékelhetjük a modern kor és a régi világ közti szakadékot, amikor a zenélő elektromos hirdetőtábla felváltja a papírra vetett hirdetést, amikor a nagy igények kiszorítják a kicsiket, amikor a multicégek bekebelezik a kisiparosokat.
Feltűnően sokszor jelennek meg különböző nőalakok a történetekben, így a plakátnőktől a boszorkányokon keresztül a tündéreken át az apácákig sokféle nőalakkal találkozhatunk. Ugyanez a helyzet az állatokkal is, hiszen lovak, egerek, gyíkok, farkasok, kutyák, sőt elefántok is központi szereplőkként tűnnek fel az egyes történetekben, ennek azonban már voltak előzményei, hiszen a szerző több állatmesét is írt korábban.
Lukáts János a gyakori nő- és állatmotívumokon kívül nagyon kedveli a beszélő neveket is, amelyek vidámabbá teszik az egyes történeteket. Így olvashatunk a Sivár utca 70/c kietlenségéről, vagy a körmondatokban beszélő Szaftos gyártásvezetőről, vagy Kisminóról, aki a Nagyminó, azaz Minotaurus fia, de sok más játékos névvel is találkozhatunk.
A címekből az is kiderül, hogy vannak kisebb elbeszélések, melyek szorosabban összetartoznak, ilyen a Szünidei elbeszélések, valamint a Két apokrif is. Ez utóbbi két elbeszélésre oszlik, és látszólag egy-egy bibliai történetet interpretál, de hamar rájövünk, hogy jórészt csak a szereplők nevei egyeznek a Szentírás történeteivel. Az édenkerti ebben például az elbeszélő Ádám és Éva kutyájaként jelenik meg, s ő próbálja megakadályozni a bűnbeesést. Azonban ebben a történetben a kutya lelkivilága, érzelmei játsszák a központi szerepet, s nem az események a fontosak. A másik „apokrif” tulajdonképpen egy tanmese Noéról és a bárkájáról, ahol Noé győzedelmeskedik a hajóját bitorlók felett. Hasonlóan a Hófehérke-dossziéhoz vagy a Szabad vagy Ikarosz…!-hoz, a szerző itt is megmásítja a történeteket, s azzal, hogy maivá változtatja a mitológiát, még inkább hat ránk, még közelebb érezzük magunkhoz a leírtakat.
A kötet végére bejártuk a világot, láttuk a generációk közötti, a kulturális, társadalmi rétegbeli különbségeket. Láttuk, hogy az emberek lehetnek kedvesek, mogorvák, őszinték, álnokok, érzelmesek, kiégettek, odaadóak, kegyetlenek, adakozóak és kapzsik. De az tény, hogy a kártyavár tetején állunk az üres pótlap helyén, és mi vagyunk a paklik 33. lapjai, az üres pótlapok, a bábuk, a tabula rasák. Velünk lesz a pakli teljes egész, nélkülünk félkész a vár. Az összes történet az érzelmeinkre hat, s hiába repültünk időben az ókortól az újkorig, lehet, hogy sok minden megváltozott, ám valami nem: mindig lesznek rosszak és jók, mindig lesz félelem és szeretet, és mindig lesznek bizakodók és kiábrándultak. Ennek tudatában lép fel az író, aki hisz a leírt szó megváltó erejében.
(Lukáts János: Börtöncella a kártyavárban /elbeszélések/, Budapest, Mundus, 2005)
Nagy Ildikó