NAPÚT 2007/8., 139–142. oldal
Tartalom
Bereti Gábor
Egy jó regény belső árnyai
Nagy Ildikó
A kártyavár mindig összedől?
Ajándéknovellák az e világból
Szappanos Gábor harmadik novelláskötetét zömmel a halál utáni életnek szenteli, Krúdy Gyula szellemének ajánlva. Nagyon is élő fantáziájából történelmi hősök, irodalmi alakok, akár „lelkedző” szobrok pattannak elő, s teszik a dolgukat, hatnak az olvasóra, mintha mi sem történt volna. Szappanos Gábor, mintha mi sem történt volna az elmúlt 25 év magyar irodalmában, rendíthetetlenül (és jó tollal) mesél nekünk újabb könyvében, akárcsak előző köteteiben (Apokrif történetek, Szárazbabódi dekameron).
S úgy tűnik, neki van igaza. Mert hiába a koronkénti nagy nekibuzdulások az irodalom újraértékelésére, megújítására (akár az olvashatatlanságig vagy legalábbis az érdektelenségig), minduntalan visszatérnek az írók az eredeti formákhoz, nem kevert műfajokhoz és műnemekhez. Szappanos történetmondása átíveli a kísérletezési, irodalomszétzúzási és dekonstruálási kedv utolsó etapját, s erős „elbeszélő prózaként” kitaposott utat folytat. Továbbépítve a mikszáthi, Krúdy-féle, móriczi, vagy akár Bólya Péter-i hagyományt. Mondhatnánk retrospektívnek, a jelen kihívásaival nem törődőnek, maradinak is ezt az elbeszélés-irodalmat, ám erről szó sincs. Mert, ha nem is feltétlen formai virtuozitása miatt, de témáiban a legmodernebb vonulatok közé sorolható, amely nem az írás lehetetlenségének bölcseleti mocsarában dagonyáz, hanem a művészi, általánosságban az emberi identitás kérdését feszegeti.
Az önmegtagadást (Egy fiatal íróhoz), a gyökértelen „gyökérséget” (Bróker és hajléktalan), s hogy valami pozitívot is említsek – az ősök és hősök megtartó erejét (Mátyás atyja, az igazságos és a szép-szomorú Ajándéknapok a túlvilágról) állítja elénk életstratégiaként, miközben az értékvesztő, értékvesztett világot felvilágosítja elherdált erényeiről.
A Mátyás atyja, az igazságos című kötetnyitó darabban Hunyadi János személyében a manapság bizonyosak számára kézlegyintéssel elintézhető magyar történelmi hagyománnyal szembesülünk egy nagyon is görbe tükrön át, amit a torz jelen állít nagyjaink elé. A szobrok életéből című írásban a félmúlt (féltörténelem) félidejéből a féligazságok Lukács Györgyének szobor-látomás-létével nézünk farkasszemet, mintegy figyelmeztetést dekódolva: újra itt vannak, képesek a feltámadásra. Az úrnők országában szegény Csőregh Márton esetében a vegytiszta művészet rácsodálkozó naivitása kap léket az S/M világ páncélozott erkölcsrombolójától. A Szindbád-novellák konokul újra- és újratestesülő toposz-hőse pedig az abszurdig fokozódó felhúsosodásban alul marad a hús-vér, ám lefokozott erkölcsű, érték-elvtelen és műétkű mai sokadalom életigyekezetével szemben (törtetés), s végül visszatér temetői öröklakásába.
Ezek a történelmi, erkölcsi karambolok mintegy szétzilálják az olvasót is. Felmerül a kérdés, van-e értelme erkölcsről beszélni egy erkölcsmentessé „vegytisztált”, atomizálódott világban. Szappanos Gábor válasza primer szinten: nincs, mert az efféle elavult lélek-fegyverekkel vértezett, feltámadott vagy csak a reáliákkal szembesült hősei legtöbbször vesztenek: szuverenitásuk veszik el a jelen kihívásaiban. Tehát az olvasó elbizonytalanodik, avagy bizonyosul. Ha a múlt értékei egy pillanat alatt semmivé lesznek a jelen centrifugájában, pörgésében, akkor minek a hagyomány? A destruktivitásában egyszerűsítő, bár kézenfekvő választól azonban belegondolással, figyelmes olvasással megmenthetjük magunkat… Azaz Szappanos Gábor szekunder válasza: a jelen levés győztesei (S/M dominák, csöves-bűzben elélvező bróker, az önmaga fiatalságába feledkező író) mind szánalmasak. Szánalmasak, mert vagy hagyománynélküliek (a bróker), vagy identitásvesztettek (az író), vagy erkölcsmentesek (dominák). Tehát ők csakis az itt és most követelményinek felelnek meg, nem támadnak föl a jövőben, ellentétben a történelmi hősökkel, az irodalmi toposz-alakokkal, „akik” képesek valami egyetemleges emberi értéket hordozni, és azt koronként felvillantani. Feltámadásuk csak az elfajzott jelen ideig-óráig ható varázslatai miatt hat nevetségesnek. Mivel ellenfeleik, akik pillanat-értékek hordozói, a sokat kárhoztatott Mammon-imádat, s a gyors, küzdelem nélküli érvényesülés laterna magicájába dobatnak, s innen centrifugálódnak ki az olvasó elé, aki még tudja Hunyadi történelmi jelentőségét, aki még érti Krúdy-Szindbád erényeit, aki még tisztában van a Csőregh képviselte művészetközpontú művészek tragikomikumával és sugallataival (lásd még – többek között – Ambrus Zoltán Midas királyát), tehát nem téveszthető meg. Ráeszmélésre ösztökélő ajándéknovellák ezek, az e világ kétségbeejtő vészjelei…
A kötet csúcspontjai A szobrok életéből, Az úrnők országa (ez tulajdonképp részlet Szappanos Gábor Csőregh Márton válogatott szenvedései és viszontagságai című, díjnyertes regényéből), a Bróker és hajléktalan, valamint fennsíkként fogható fel a három Szindbád-újragondolás.
A szobrok életéből nyugodtan felvezethette volna ezt a javarészt tematikus kötetet. A szobrok életre kelése már megkísértett minket az irodalomban (Pygmalion, Gólem etc…), ám egy politikai rendszer hosszúra nyúlt árnyú, megelevenedett monumentumai még nem borzoltak befogadói idegeket. E szobor-szimbolikából süt a valóság-üzenet. A jelenre süthető közelmúlt-billog ez, amely kilúgozza a feltámadás legnagyszerűbb vonását – a szakralitást. Így él tovább az ideológia. Élő szobraink, marionettfiguráink újramozdulása kísért a marxista tanokért rajongó filozófus alakjában. (Már csak egy Che-póló hiányzik róla!) És, ha ezek a szobrok összedugják ércfejeiket, melyek elkerülték az olvasztókohót, sőt az utókor félreokítására kiállíttattak, akkor nem értékeltünk át semmit, nem tanultunk semmiből. Főleg, hogy szoborparkjuk csak játszótere egy jövő nemzedéknek. Ami abszurd, akárcsak e novella:
„Lukács György mindenre számított, csak erre nem. Kérdőn tekingetett szoborról szoborra, Münnich mozdulatlanul állt, kinyújtott kezével vádlón rá mutatott, a tanácsköztársasági emlékmű permanensen rohant a forradalomba, Osztapenko egyre csak jött a zászlóval, de egy tapodtat sem jutott előbbre.
A filozófus rezignáltan megállapította, hogy a tudatlanok mindig ellenségnek vagy legalábbis gyanús elemnek tekintik azokat, akik többet tudnak náluk. Úgy látszik, ez olyan természeti törvény, amit még a közös világnézet, a munkásmozgalom nyújtotta közös eszmerendszer sem képes feledtetni.
A Leninek, Marxok és Engelsek a többiektől kicsit hátrébb álltak, s mély hallgatásba burkolóztak – vagy mert a magyar elvtársak között nem akadt senki, aki hajlandó lett volna vállalni a tolmács szerepét, vagy mert nem akartak beavatkozni a magyar munkásmozgalom belügyeibe.
Lukács György hirtelen ordibálást, fülsiketítő csikorgást, macskaköveken kopogó patazajt hallott. Odapillantott, és rémülten látta, hogy a Kun Béla hergelte pléhtömeg már egészen ott van mellette, a szuronyok vészjóslóan merednek felé, s itt-ott vöröses fény csillan meg rajtuk. »Lehet, hogy csak hallucinálok« – futott át az agyán, amikor észrevette, hogy borsónyi jégdarabok hullanak az égből. »Bizonyára csak a jég kopog a bádogon…«
Aztán hatalmas, vakító villanás, majd csattanás. Mintha ágyúgolyó robbant volna a forrongó tömegben. A pléhtömeg szanaszét röpült a földön, a levegőben megpörkölődött hús szaga terjengett. (Másnap az őr öt döglött sünt számolt össze.) Münnich hanyatt vágódott, kezével most az égre mutatott…”
A kötetnyitó elbeszélést (Mátyás atyja, az igazságos) a történelmi hagyomány (Hunyadi) és az íróelőd (Mikszáth) előtti főhajtás, valamint a tematikából adódó, az előző két attitűdre reflektáló lehetőség – a feltámadás motívuma (Új Zrínyiász) alapozza meg. Mégsem gondolom a könyv csúcsteljesítményének. A jelen aktuálpolitikájába helyezett Nándorfehérvár-védők túlságosan didaktikus kalandjai és konfliktusba keveredése elveszik mind a paródia, mind a történelmi-politikai szatíra ízét, élét.
Ám, hogy ne fanyalogva fejezzem be ezt a recenziót, egy nyelvi csúcsteljesítményre hívnám fel a figyelmet, melyet Az úrnők országában tapasztalhatunk meg. A már említett regényrészlet teljes regényvalójában is megszólító próza. Az író tegezve terelgeti teremtményét a történeteken át. Ez amellett, hogy nyelvi izgalommal telíti a művet, egy bensőségesebb író-hős-olvasó viszonyulást teremt, az omnipotencia egy újabb megnyilvánulását a narrációban, ami újszerű hitelességgel tölti fel az írást (az én-regény és a hagyományos elbeszélői struktúra határán), egyszersmind összeköti az írói (lét)szándékot a tárgyiasult kivetítettséggel – a művész antihős figurájával.
(Szappanos Gábor: Ajándéknapok a túlvilágról. Budapest, Kráter Műhely Egyesület, 2007)
Novák Valentin