NAPÚT 2007/8., 101–105. oldal
Tartalom
Benyhe István
Pontos mérés
Sándor Zoltán
A zsilett útja
Novák Valentin
A vörös angyal
Homokvihar kerekedett. A Szahara vörös algával festett homokszemcséi kavarogtak mindenütt, mielőtt vörös gyűrűkben ömleni kezdett volna az eső. Távolból a sivatag szeplős arca bontakozott ki. Mintha légi felvételről látnánk, hogyan változik ez a homokorca a tomboló szél vésőszerű csapásai alatt. Az arc egyre közelebb vándorolt, akár egy bucka. Egyre közelebb, mígnem betöltötte a látómezőt. Körvonalai vibráltak. Aztán kettészakadt, mintha papírlapot tépnének két felébe, cakkosan. Majd megint összeállt. Már csak néhány szemcse kavargott a levegőben. Szeplők voltak ezek, homokszeplők egy orrnyergen. A porfátyolon már két helyen is átütött az ég kékje. Szemek voltak ezek, nagy, azúr szemek. Aztán vörös gyűrűkben ömleni kezdett a sivatagi eső. Szakadatlanul omló hajcsigák voltak ezek. Egy csodálatos és nyugodt fejecske. Egy kislányos arcocska. A sivatag viharának gyermeke. Egy törékeny látomás, ami lehet, a következő napon már nincs is. Odagördült mellé… És mosolygott… Mosolygott rendületlenül, bár mintha ebbe a mosolyba belekeveredett volna egy kis aggodalom. Talán szólt is, mert mintha tátogott volna, de a hangok nem értek el hozzá. Azt várta, mikor tárja ki szárnyait ez a békességes, angyali lény, amit a rosszullét homokvihara szült, s ami most az egyetlen szemmel tapintható megfoghatatlan. Úgy érezte, pillanatra együtt lebegnek. Mintha körbeburjánzotta volna… De nem akadt szárnyakra… Az angyal egy széken ült. Ettől a ténytől persze könnyedsége és törékenysége egy csöppet sem csorbult. Aztán észrevette, ennek a széknek kerekei vannak. Két hatalmas, drótküllős kerék, s két kisebb. Az angyal kecses, szintén szeplős, de láthatólag gyenge karjaival megmozdította a nagyobb kerekeket, s a szerkezet tétova lódulásokkal elindult a semmibe. Mert a vörös angyalon kívül nem volt ott senki és semmi, csak valami tejfehér anyag avagy anyagtalanság, s az átkiabálhatatlan, átsuttoghatatlan csönd. A vörös angyal utolsó mozdulata még odaférkőzött lankadó tudatához… Az isteni lény, a sivatag szülötte, e kerekes kerub hajtás közben – válla fölött – visszanézett, hogy aztán teljesen elenyésszen e habkönnyű világban… Feküdt a parkolóban… Az erősödő szirénahangra galambok rebbentek szerte …
Mikor harmadnap, a klórtól nyomasztó kórteremben föleszmélt, s félkaréjban családja megszokott fizimiskáit látta, cserepes ajakkal rebegte: ho-hol van, ho-hová lett… Hol van a vörös angyal? Az örömbe lábadt szemek zavartan keresték a választ más szemek hunyorításában, csippentésében, kerekedésében, de csak értetlenséget találtak.
– Miféle vörös angyal, apus? Az ápolónő szőke… Miféle liezonja volt álmában, öreg csont?
– A vörös angyal, aki… aki visszaküldött…
Itt becsukta szemét, s elaludt…
A vashíd percenként megrázkódott. Hol az alatta átrobogó, szélvésszel versengő expresszvonatok, hol a tolató gépek s az egymásnak döndülő ütközők rezgését vette át. Rázkódott, mint egy könnyeivel küszködő bumfordi kamasz leány, aki egy helyben maradásra kárhoztatott, míg a legcsodásabb paripákon vágtáztak el előtte a legnyalkább huszárok. Messzebbről, valahonnan az állomás peronjai felől, krampácskalapács dalolt bele a tatattatap, tatattatap pályaudvari alapritmusba. A vashíd távolabbi feljáratánál mintha villám csapott volna le… S e fényszikra-csattanás közepéből egy jelenés bontakozott ki. A tejfehér füst egyre csak gomolygott… Erősen szorította a híd vastraverzét. Haját szétzilálta a szél. Előrelendült, de pányvakarjai a korláton tartották a zuhanásra eltökélt testet. Szoknyáját derékig hajtotta egy pajkos-kíváncsi fuvallat. Nem igazíthatott rajta. Csípőjére ragadt. Nagyon félt, bár tudta, nem tarthat soká. Húsz méter magasan, ha lehetett. Két másodperc. Aztán szálkás talpfák, zúzalék kő, s a végtelenbe akadó sínpár. Az utolsó felvonás díszlete. Tizenegy napja vetélt el. A gyerek apja három hónapja veszett a semmibe. A szülei tavaly zuhantak szakadékba egy krétai nyugdíjas nyaraláson. Harmincegy éves volt. S betelt a pohár… Elege lett. Pontosabban megérett az elhatározás. Amikor a porontyot, a már–már ember alakú, halott férget meglátta a WC-kagylóban, amint zubog véres tagjaira a víz, döntött… Túlérett a pillanat, s mint plöttyedt, legyeknek szagló gyümölcs, ideje lehulljon.
A villanymotoros kocsi egyenletesen közelített. A vörös lány tejszín karjain, mintha vihar lenne a sivatag fehéren izzó ege alatt, homokszeplők kavarogtak. Szemében buckák és dűnék távlatai, melyekre egyenletesen záporoz az enyhet adó, algáktól piros eső…
Oldalra nézett. Látta… Látta, hogy közelít… Kérlelhetetlenül, mint a forgószél, ami magába gyűrűz mindent, még a legeltökéltebb akaratot is. Lépett volna, dűlt volna. De nem bírt. Tán ujjait odahegesztették az acélszegecsek közé? Pedig milyen borzalom, a híd másik feljáratában megjelent egy rusnya szörnyeteg. Négy feje egyetlen nyakból szökött elő. Teste embriószerű, s maga mögött egy hosszú, nyálkás tömlőt húzva négykézlábolt felé. Ugrani, ugrani! Szemből a megállót hanyagoló intercity vágtázott. A reménytelenül szerelmes híd fölzokogott. Vonat halad át… Kérjük utasainkat a harmadik vágánynál ugorjanak… Mindenki ugrik… Csak ő nem… Olyan ott a hídon, mint egy X-elem, mint egy vaskori megfeszített, acéllá merevedett izmokkal, elfáradt anyagú lelkével, a soha fel nem támadás biztos tudatával…
– Mit csinál? Mit akar? Elment az esze, s a visszaúton eltévedt?
– …
– Ne tegye! Van ennek értelme?
– …
– Jöjjön le onnan, szépen kérem…
– Tapossa szét a székével! Tapossa már szét! Nem látja, szétmarcangol minket. Mind a négy feje vérszomjas!
– Hölgyem, miről beszél? Csak ketten vagyunk.
– Tapossa szét! Tapossa már! A lábába harap apámfejével, fiamfejével meg rám vicsorít!
– Nyugodjon meg. Tényleg csak ketten vagyunk itt, meg a szél neszez a magasfeszültségű kábelek között… Nem jön le?
– Nem… Ugrok!
– Ugrik? Hová? Már elment a vonat. Lekéste.
– Nem baj! Ugrok a helyére.
– Ugorhatok magával… Csak le kellene jöjjön, hogy föltegyen a korlátra!
– Ez biztosan csapda! Megragad…
– Megragadom… Persze… Az erős karjaimmal megragadom, s míg meg nem öregszünk, szorítom…
– Miért ugrana? Jól megvan, nem? Nincs semmi baja. Különben is, menjen a dolgára, szimuláns!
– Szimuláns?
– Igen! Az! Mit keres itt, ahová negyvenkét lépcső vezet mindkét oldalon? Fölgurult? Vagy felhozta a vállán a szekerét?
– Nem is akar meghalni, ha sértegetni is képes… Még van némi köze az e világhoz… Jöjjön le inkább, s tegyen a korlátra, beszélgessünk ott!
– Nem teszem! Guruljon vissza a sistergő múltjába, maga látomás… Jaj, ott jön megint! Anyámfeje beleharap a vádlimba… Jaj, tapossa el!
– Ketten vagyunk. Gyógyszert vett be?
– Ne jöjjön közelebb, mert kivetem magam!
– Vesse, ne zavartassa magát! Azzal fenyeget, amit úgyis megtesz? Na?
– Mit nyaggat itt engem?
– Nem gondolja, azért jöttem épp erre, hogy rám nézzen, végigmérjen a csillogó-villogó, metálfényű kocsimban, nézze, még indexelni is lehet vele, a „nincs semmi bajom” közepette – és elgondolkozzon?
– Min? Már mindent eldönt…
– Azon, hogy mindig akadnak nagyobb nyomorok… Képzelje, még nálam is vannak nyomorultabb férgek a földön…
– Ne közelítsen!
– Csak a szoknyáját…
– Mit akar tőlem? Utolsó galacsin vagyok, akit mindenki elhagyott, volt, aki a másvilágra költözött előlem, mások csak a bolygó túlsó féltekéjére… De mind kísért, mind… Nincs nagyobb nyomor az enyémnél… Ééértíí? Nincs és nincs!
Zokogott… A távolba meredt… Együtt rázkódtak vállai a híddal. (Alul egy tehervonatról fát pakoltak, hogy egy kedves kandalló bendőjét megtömjék e szálkás étekkel. Egy kedves kandallóét, amit egy mintacsalád majd körbeül.) De kezei ezen a térfélen tartották, mintha a végtagjai lennének az egyedüli szilárd elhatározás, amivel még bír… Lehúzta a fennragadt szoknyát a lány anorexia rágta lábára… Aztán egy maga tudjá-t hagyva a levegőben, tovagurult. Csak akkor nézett a távolodó irányába, amikor a motor zümmögése elenyészett. A vashíd másik feljáratánál mintha villám csapott volna le… A fényszikra-csattanás közepében egy jelenés tűnt el. A tejfehér füst percekig gomolygott… Óvatosan leguggolt a korláton, s a jéghideg vasat minden eddiginél göcsösebben markolva, letette egyik lábát a vasbeton járófelületre. Negyvenkét lépcsőfok – mormolta magában… Negyvenkét lépcsőfok… A drótháló szitáján keresztül még látta, ahogy a peron kaviccsal toldott folytatásán ott gurul egy metálszínű elektromos kocsi, maga mögött sivatagi port kavarva…
Korán ébredt… Rosszul aludt. Cudarul fájt a háta, s bár nem szokása a zabálás, előző nap elcsapta a hasát. Rémálmai voltak. A legszörnyűbb mind közül a szüléses. Nem is volt baj az álombéli vajúdással, de iszonyatosra sikeredett az álomfilm kulcsjelenete, mikor először kézbe kellett volna vennie a babáját. Nem bírta el. Nem bírta el a gyermekét. Itt el is szakadt a celluloid… Keserű szájízzel feküdt, s a plafont bámulta. Mellette a széken az előző este gondosan kikészített ruhadarabok. Neki nem lehet… Már harmincéves. Nem, nem a kora miatt. Hol bírna el egy ilyen gnóm szervezet egy akkora megterhelést. Az új élet mindent akaró rohamát. Az orvos hamar lebeszélte, amikor egyszer az életében felbuzdult, hogy mégis megpróbálja… Igen, az életben sem lenne képes a gyermekét megtartani. A valóságot álmodta… Föltápászkodott az ágyban. Odahúzódzkodott a szélére, s rácsúszott a szobában használatos görszékre. Anyaszült meztelenül fészkelődött a karfák között. Meg-megborzongott, mikor a kocsi hideg fémváza a bőréhez ért. A nagy, szobai asztalt, lassú karmozdulatokkal hajtva a kocsit, megkerülte, s benyomta a fürdőszoba küszöbtől megszabadított ajtaját. A kádba üggyel-bajjal mászott bele, úgy csimpaszkodva a kocsiba, mint lomha lajhár a fél órája maga mögött hagyott ágba. A vaskád zománca – jégverem. Lúdbőrzött egész teste. Mire megkaparintotta a zuhanyrózsát, ami rossz irányban esett, majd’ kihűlt. Végül zubogni kezdett a meleg víz vézna tagjaira, a jóleső érzés alighanem félálomba ringatta…
A bevásárlóközpont pultjai között suhant. Néha, titokban persze, versenyre kelt a görkorcsolyás árufeltöltőkkel, de azok fürgébbnek bizonyultak. A pultoknál mindent a kocsija hátuljára akasztott kosárba tétetett. Már vagy két órája vásárolt. Nem is vásárolt, csak nézelődött. Nem volt neki annyi pénze, hogy két órán keresztül sopingoljon, ahogy itt a fővárosban mondani divatos. Egy bizonytalan érzés kerítette hatalmába. Pontosan olyan érzés, mint ami a kisföldalattin is, amikor az a borzalmas eset történt. Hazatelefonált a barátjának, nincs-e valami baj. De az megnyugtatta – minden a legnagyobb rendben. Aztán közeledett a kéregvasút. S csak azt látta, hogy az egyik, fiatalok csoportozta társaságból kizuhan egy lány, egyenesen a sínekre. Ecsetelhetetlen sikoltás, aztán a csontok és inak kiheverhetetlen ropogása. Fehér szoknyaruhájára is jutott a lány véréből… Órákig állt a forgalom. Ő begurult egy sarokba, és ott zokogott. Senki nem törődött vele… A tehetetlenség dühe végigszaggatta kislábujjától feje búbjáig. Még a haja is szikrát vetett… Aztán jött az öreg, meg a másik lány a hídon. Azokat is érezte. Megfoghatatlan ködgomolyba burkolódzott ilyenkor. A fejében meg mintha sivatag lenne, ahol végigsöpör a száraz, márványt csiszoló szél. Mikor kitisztul, már ott is van a valóság kellős közepén. Véres öllel, egy mellkasát szorongató, levegőért kapkodó öreggel, egy hallucináló öngyilkosjelölttel…
Bekanyarodott az üdítős sorra. A legócskább löttyöket kereste, amit még elbír a „költségvetés”. Az egyik raklap mögül lábak meredeztek elő, s egy vérfolyócska kígyózott a tükörre fényesített padlón. Megállt a magatehetetlen test mellett. A nő szeme fennakadva. Melle erősen hullámzott. Vérrel elegy magzatvíz zubogott a lába közül. Nyögni sem bírt… Gyorsan ipszilon-kanyart vett, s a legközelebbi alkalmazotthoz gurult…
Úgy gondolta, meglátogatja a nőt a kórházban. (Az öreget annak idején már nem érte ott.) Három nap múlva elhatározásra jutott – bemegy. Azóta kétszer is gyermekkel álmodott. S egyszer mintha megbírta volna, de akkor hirtelen felébredt… Az álmoskönyvek mindenféle hülyeséget írtak. Érezte, oda kell menjen, ez az ő rendelése. Az asszony fakó arccal, kimerülten ugyan, de mégis boldogan ült az ágyon. Ölében az újszülött elégedetten szuszogó feje. A parányi emberlény száján tejcsík szivárgott. Amikor betolta maga előtt a csapóajtót, úgy érezte, mégsem kellett volna idepofátlankodnia… Egy idillt az ő szánalmas látványával elrontani… A mama rávetette tekintetét, csippentett szemével, s jelezte, nyugodtan menjen közelebb. Az orvos már felkészítette erre a szokatlan vizitre. Nem volt benne viszolygás. Inkább csak kíváncsiság… Beszélgetni kezdtek. Őszintén, komolyan, néha könnyeket törülgetve. Még négyszer jött el, négy egymást követő napon. Mindig hozott valami ajándékot. Nem tudta, miért, de úgy érezte, ennyivel tartozik ennek a családnak. Soha nem találkozott egyetlen rokonnal sem. Az utolsó napon megtudta, nincs is kivel találkozzon… Úgy határoztak, ő lesz a kislány keresztanyja… Másnap szájában édeskés ízzel ébredt… Ereje teljében lévő nő volt álmában, aki gyermekét nemhogy megbírta, de a levegőbe is kidobta, s a boldogan göcögő lurkót gyengéd, ám erős kezeivel újra és újra elkapta a gravitáció zabálni kész pofája elől…
Az öreg a kert diófája alatt szendergett egy hajzsírfoltos nyugágyban. Arcán üdvözült mosoly. Szavakat kerekített, de némán, nem értette senki. Kicsit odább lányai beszélgettek:
– Megint a vörös angyalt hívhatja… De ki lehet az?
– Biztos a rokkant csajra gondolt apus, aki kihívta a mentőket. Ki lehetne más?
– Meg kellene keresni, végül is sokat köszönhetünk neki…
– Keresd, én nem megyek! Engem borzaszt a gondolat!
– Igazad van, hagyjuk. Fogalmam sincs, mit mondanék neki…