NAPÚT 2007/8., 106–116. oldal
Tartalom
Novák Valentin
A vörös angyal
Antonio Tabucchi
Jegy a tengerben
Sándor Zoltán
A zsilett útja
I.
Mutató- és hüvelykujjammal gyengéden megszorítottam a nagyapámtól kapott zsilettet nadrágzsebemben. Közvetlenül a felszállásom előtt nyomta a kezembe, mondván, hogy ezentúl majd szükségem lesz rá. Végigsimítva ujjaim csupasz államon, aligha tudtam egyetérteni vele, az ajándékot ennek ellenére hálásan megköszöntem és a zsebembe csúsztattam. Alighogy helyet foglaltam a zsúfolt kocsiban, a szerelvény elindult.
Szótlanul morzsolgattam zsebemben a zsilettet, közben lopva utastársaimra összpontosítottam a figyelmemet. Lesütött szemük és testbeszédük láthatatlan látomásokkal űzött szüntelen küzdelmekről árulkodott, olyan harcokról, amilyet valamikor, valahol Don Quijote folytatott a szélmalmokkal, vagy amilyet az adott percekben én folytattam az egyedüllétemmel. Annyira egyedül éreztem magam, mint a magzat az anyaméhben. Ez korábban sohasem zavart különösebben, hisz egyedül születtem és egyedül is halok meg, mint mindenki más, ez normális, mondogattam sokszor, ha valaki netán az elkülönülésre ösztökélő hajlamom miatt neheztelt volna rám, de azokban a pillanatokban megkérdőjeleztem, vajon normálisnak tekinthető-e az, ha valaki a fent említett két pillanat közötti idő legjavát is egyedül tölti el. Az ember társas lény, jutott eszembe egy ógörög bölcs állítása, de ez aligha tudta eloszlatni a kételyeimet, feltételezéseim szerint ő is egyedül volt, amikor erre ráébredt.
Fürkésző tekintetem megakadt egy apácán. Semmi különlegeset nem észleltem rajta, csak a tarkabarka tömegben szemet szúrt az öltözéke. Nem lehetett nem észrevenni. Néhány percig bambán bámultam belé, majd visszamélyedtem gondolatvilágomba. Nyilván mindörökre elfelejtem őt, ha később, már megérkezésünk után, az állomáson, meg nem szólít.
– Melyik kaszárnyába igyekszel?
A váratlan kérdés hallatán egy pillanatra megtorpantam.
– Annyira lerí rólam, hogy hová megyek?
Mosolyogva bólintott. Csak akkor vettem tüzetesebben is szemügyre. A fekete lepel finoman sejtetni engedte kívánatos testének körvonalait, nem lehetett több harmincnál. Néhány másodpercnyi megilletődöttség után, elárultam neki úti célomat.
– Akkor gyere velem – mondta –, én is abba az irányba megyek. Igaz, az út kissé körülményesebb lesz, mint máskor lenne, de még ha el is magyarázták, hogyan tudsz eljutni a titokzatos dombra, most nem sokra mész vele, mivel a város központjában tüntetés van, ami miatt egyes járatok szünetelnek.
– Miféle tüntetés?!
– Ahogy az imént hallottam, az egyetemistáknak egy nagyobb csoportja felemelte hangját az aktuális politikai helyzet ellen.
Egy szót sem szóltam, csak némán követtem. Negyedóra gyaloglás után megálltunk egy városi buszmegálló előtt. A jármű perceken belül megérkezett. Megkapaszkodtam az egyik rozsdás csőben a fejem felett, bár erre aligha volt szükség, hiszen az összetorlódott testhalmazban még ha akartam, akkor sem tudtam volna eldőlni, és az összefirkált ablaküvegen keresztül az ütött-kopott házakat és lepukkadt tömbépületeket számlálva, szurkoltam, hogy minél előbb érkezzünk meg. A gatyarohasztó melegtől, az izzadságszaggal átitatott pállott levegőtől és a bűztől ugyanis minden tagom viszketni kezdett, a rosszullét és az ájulás környékezett. Idegességemben ide-oda hadonásztam, az egyik testrészemtől a másikig csapkodtam karjaimmal. A viszketettségemmel való elfoglaltságomban észre sem vettem, mikor és hogyan került újdonsült barátnőm a közvetlen közelembe. Az egyre több, ki tudja, mi minden elől menekülő, egymást lökdöső-bökdöső utas annyira hozzányomott a nekem háttal álló hajadonhoz, hogy már szinte teljesen összetapadtam, eggyé váltam vele. Az ösztönszerűen duzzadni kezdő hímvesszőm pontosan a fenékvágásához került a puha anyagból készült lenge egyenruha alatt. A kellemetlen állapot leplezése céljából bal tenyeremet az apáca fátylára fektettem, s amennyire csak tehettem, eltoltam őt magamtól, míg jobb tenyeremmel, azzal a szándékkal, hogy megigazítsam az okvetetlenkedőt, a zsebembe nyúltam. Mielőtt azonban megvalósíthattam volna elképzelésemet, az apáca váratlanul hátrakanyarította fejét.
– Igen? – vetette rám kérdő tekintetét, és csillogó szemgolyóival egyenesen az enyémekbe pillantott.
Zavaromban megköszörültem a torkom.
– El… Elfogadod tőlem ezt ajándékként…? Nem nagy valami, és tudom, hogy béna ajándék, de most… – dadogtam.
Tündöklő arcára egy sejtelmes mosolyt varázsolt és kinyújtott tenyeremből elvette a zsilettet.
– Köszönöm – mondta hálásan, és markába szorította ajándékom. Egy pillantást vetett az ablaküveg felé, majd halkan a fülembe súgta: – Megérkeztünk.
Leszálltunk a járműről, megvártuk, hogy továbbmenjen, majd útvezetőnőm kinyújtott ujjával az úttest másik oldalán magasodó kaszárnyára mutatott.
– Ott lesz a lakhelyed az elkövetkező egy évben.
– Igen – sóhajtottam.
– Fel a fejjel! – veregette meg a vállamat. – Hogy hívnak?
Megmondtam neki a nevem.
– Remélem, hogy összefutunk még valahol – jegyezte meg búcsúzóul, rám kacsintott és elment.
Én meg csak legyökerezetten álltam egy helyben, és akár egy obszcén fajankó, epedezve vizslattam távolodó fenekét. Az utolsó szépet, mielőtt bementem a számomra előlátott zárdába.
II.
– Hi…deeeg? – dübörgött elmémben az ütemesen szótagolt és halkan fülembe súgott kérdés. Az acélpenge jéghideg, hátborzongató érintésére ébredtem fel. Éle az ádámcsutkámat nyomta, még nyelni sem tudtam. – Hideg? – ismételte meg kérdését a szuronykés markolatát szorongató sziluett.
A váratlanul ért ébresztéstől és az ijedségtől jó néhány másodpercre volt szükségem ahhoz, hogy felismerjem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok és hogyan kerülök oda, az elmémben összekuszálódott álmok, vágyak és rég múlt időket idéző események közé villanásszerűen hömpölyögtek be az utóbbi napok történései: a folyamatosan átminősülő, de soha meg nem szűnő tömegingerlő rítusok, mint szemelvények az emberiség kiapadhatatlan számú ötlettel szolgáló Ragályok, téveszmék, tévhitek című, befejezetlen és befejezhetetlen, állandó újraszerkesztés alatt álló fő művéből; a családtagjaimmal és másnapos barátaimmal közel egy hónap utáni első találkozásom; valamint az eskütételem, ami miatt rettentően büszkének kellett volna éreznem magam, de amit én a lehető legnagyobb közömbösséggel csináltam végig, és ahol elhallgattam azt, hogy az életem adnám az országért, mert még nem találtak ki olyan országot, nem létezik a földkerekségen olyan földparcella, amelyért kész lennék minden további nélkül lemondani saját nyomorúságos kis életemről, amit a ceremónia után meg is mondtam az alhadnagyomnak, aki észrevette szájmozdulatlanságom az eskütételi szöveg bizonyos részében, és felelősségre vont emiatt.
– Egy nőért sokkal hamarabb halnék meg!
– Egy nőért?! – jegyezte meg gúnyolódva a minden hájjal megkent katonatiszt. – Mennyi másik van még a világon… – fűzte hozzá a terepszínű egyenruhán keresztül a nemi szervét vakargatva.
– Igen ám, de attól a nőtől az ember nyilván kapott valamit, ami miatt értékes a számára, de vajon mit kapott az országtól, adott esetben attól, amely megköveteli tőle, hogy ha az majd egyszer esetleg úgy kívánja, az ember bújjon be érte egy tömegsírba?! Köteles-e valaki bárkinek és bárminek is engedelmeskedni, aki ilyesvalamit vár el tőle?! Egyébként, mi az, hogy ország, állam?! Milyen absztrakt kitaláció?! Miből áll, kikből tevődik össze?! Az állambácsik és -nénik garmadája még nem egyenlő vele, ha pedig ők az általuk vezetett és képviselt állam szinonimájának képzelik magukat, akkor sokkal jobb lesz, ha inkább ők bújnak szép sorjában, ahányan csak vannak, a seggembe! Ha pedig az önök nyegle logikája szerint kardoskodunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy ország is akad bőven – érveltem.
– De szülőföld csak egy van! – ordított fel idegesen az alhadnagy, amivel csak az én malmomra hajtotta a vizet, mert azon nyomban visszavághattam neki.
– Az én számomra is csak az az egy bizonyos nő létezik – zártam le a rövid eszmecserét, és fittyet hányva felettesem dorbézolására, fölényeskedve a képébe mosolyogtam.
Függetlenül attól, hogy még nem ismertem kellőképpen, szüntelenül, minden pillanatban éreztem a jelenlétét magam körül az éterben, akkor is, amikor a derék katonatiszt dührohamában szitkok áradatát zúdította rám, s akkor is, amikor álom és ébrenlét között vajúdva az itt elmondott képek és gondolatok szétmálló fátyla mögül kikristályosodott előttem az ágyam fölé hajló figura kiléte. Szeme fehérje sárgán villogott a félhomályban, mint a napok óta nem váltott állott víz fodrai a virágvázában.
– Hideg? – ismételte meg harmadszor is kérdését, és a kést még jobban a nyakamhoz szorította. Annyira, hogy a hegye már beleszúródott nyakbőrömbe. Néhány csepp sűrű, forró folyadék végigcsorgott a nyakamon.
– Te?! – motyogtam megilletődötten.
III.
Forró nyári délután volt. Önfeledten játszadoztam nagyszüleim hatalmas kertjében. Tollal a hajamban, Ülő Bika törzsfőnök elképzelt hangját utánozva rikoltoztam az öreg birsen, és lőttem ki a láthatatlan sápadtarcú ellenségre íjamból a nádból készült nyílvesszőket, majd a néhai szilvafát álmodó tuskóra ugorva és kalapot nyomva fejembe, műanyag pisztolyommal – akárcsak Caster ezredes – a fa lombjára tüzeltem, amikor a sűrű málna-, piszke- és ribizlibokrok közül váratlanul anyukám jelent meg, azonnal megdorgált és zsörtölődve rám pirított, hogy nem szégyellem magam, nagy szamár létemre még mindig a porban hempergek, és tüstént a fürdőszobába zavart.
Tíz évvel később minden pontosan fordítva történt. Én csupán erre az utóbbira vágytam, de az mindössze csak hetente kétszer járt ki nekünk, akkor is jéghideg vízzel. Ily módon edzettek bennünket. Számomra ez az egész hercehurca nagyon röhejes volt, pontosabban: az lett volna, ha nem vagyok tisztában azzal, hogy miért van rá szükség, mire készítenek fel, mire is képeznek ki bennünket, és ha nem tudom, hogy szép számban vannak azok, akik mindezt nagyon komolyan veszik.
A tűző nap alatt, szigetelőnek is felhasználható anyagból készült bakancsainkba bújva, teljes harci felszerelésben, többször gázmaszk alatt, egész álló délelőtt éles kavicsokon, csalánban és bogáncsban kúsztunk-másztunk, jobbra-balra ugrándoztunk és lihegve futkostunk összevissza, mint az irányt vesztett szamarak a ködben. Az ebédhez valamennyien teljesen kitikkadtan sorakoztunk fel. A tányér löttyért való sorban állás is az ötvenfokos hőségben bizonyára valamire szolgált, valamiféle hiperedzési folyamat részét képezte, függetlenül attól, hogy mi azt az adott pillanatban nem tudtuk a kellőképpen értékelni, és ezért folytonosan napszúrási veszélyről dünnyögve nyavalyogtunk, meg egyéb más kicsinységekkel zaklattuk amúgy is túlangazsált feletteseinket.
Fél óra perzselődés után végre bejutottam a tágas ebédlőbe, átvettem a szerény porció eledelemet, a helyiség leghűvösebb sarkában lévő asztalhoz telepedtem, és alighogy kanalazni kezdtem a gasztronómia legújabb, még meg nem nevezett ínyencségét, máris előttem termett. Ugyanahhoz az osztaghoz tartoztunk, úgyhogy volt már alkalmam találkozni vele, de lévén, hogy bő héttel a többség után érkezett, még nem igazán váltottunk szót egymás között. Nagyon alacsony, kis vézna gyerek volt, állandóan reszketett, a délutáni másfél órás szabad idő alatt rendszerint elveszetten tévelygett, inkább dadogott, mint beszélt, főképp a tisztekkel, és folyton azt a benyomást keltette, mintha be lenne tojva.
– Szabad? – kérdezte tőlem, és a velem szemben lévő székre mutatott.
Bólintottam és folytattam a falatozást, ha azt, amit műveltem, annak lehet nevezni, ő pedig kihúzta az asztal alól a széket, leült, kanalát a tányérba merítette, foghegyen bevett a szájába néhány falat valamit, majd evőeszközét az asztalra helyezte, és csak némán bámult maga elé és rám.
– Hogy bírod ezt enni? – kérdezte kisvártatva, mire vállat vontam és szótlanul folytattam az ebéd fogyasztását, ő pedig összefüggéstelenül mesélni kezdett az anyukájáról, annak finom főztjeiről meg rendkívüli személyiségéről, arról, hogy milyen odaadóan ápolta és dédelgette, míg kisgyerek volt, mindig lelkiismeretesen vigyázott rá, nehogy valami baj érje, meg ilyenek. Egyedül az apjával volt a legkisebb kora óta gondja, ő nem is akart jönni ide, de az apja egyszerűen rákényszerítette, még meg is ütötte, amikor azzal állt neki elő, hogy ő ugyan nem fog bakáskodni, mert mit mondanak majd a szomszédok, az ismerősök és a rokonok, hogy az ő fia nem szolgált a hadseregben, ilyesmi meg se forduljon a fejében, mit képzel ő magáról! Az apja világéletében ilyen csökönyös vadbarom volt, magyarázta, megrögzött kommunista volta miatt nem engedélyezte, hogy őt csecsemőkorában megkereszteljék, és az egyáltalán nem jó, azért is ilyen elveszett, biztos benne van a sátán, lelkébe telepedett a gonosz, és ezért olykor nagyon fél önmagától, és emiatt nekünk is tartanunk kell tőle. De mindennek ellenére ő alapjában véve jó, az apja a felelős azért, hogy alkalomadtán mégis bűnhődnie kell, hogy el kell merülnie a sötétség kolosszális útvesztőjében. Majd miután kifogyott az élettörténetét taglaló mesékből és anekdotákból, az ortodox vallásról kezdte nyomni a sódert, annak erényeiről és létezésének, valamint társadalmi szerepének a szükségességéről halandzsázott nekem egy sort. Mi tagadás, nem nagy érdeklődéssel és beleéléssel hallgattam a dumáját, az ebéd is rossz volt, emellett még a délelőtti gyakorlat is jól kikészített, minden tagom és porcikám sajgott a fájdalomtól, még ott is izomlázat éreztem, ahol azt sem tudtam, hogy van izmom, s aminek, mindezek után, a legkevésbé éreztem a szükségét, az ez a zseniális ötletekkel felturbózott áhítat-gyakorlat volt.
– Oké, értelek – szakítottam félbe mondókáját, miután kínos ízigényeim lemondása árán nagy nehezen végeztem a napi menüvel –, de miért nekem magyarázod mindezt?
– Azért, mert te első pillantásra megtetszettél, amikor a minap a földhöz vágtad a puskát.
IV.
– Ti mindannyian egy terrorista-elhárító katonarendőri osztag tagjai lesztek, ahová valamennyien iskolai eredményeitek és a számunkra ismeretes előéletetek alapján lettetek beválasztva. Küldetéseteknél fogva és leendő feladataitok minél alaposabb elvégzése érdekében szükségszerű magasabb fokon ismernetek a hadseregünkben használt fegyverek összes csínját-bínját – magyarázta a fiatal alhadnagy.
Mi, a kiválasztottak, kételkedve hallgattuk előadását, amelyet tulajdonképpen az automata puskáról, annak tulajdonságairól és jellegzetességeiről tartott. Vajon mivel érdemeltük ki azt a megtiszteltetést, hogy ide kerültünk?! – fordult meg valahányunk fejében a gondolat. Az sem kizárt, hogy a katonatiszt csak lódított, etetett bennünket a sületlen dumájával, irigylésre méltó tapasztalata lehetett ebben, hiszen az osztagban lévő többi tiszttel együtt közvetlenül a bevonulásunk előtt tért vissza a titokzatos dombon magasodó kaszárnyába egy városnak a felszabadításából saját lakosai alól. Katonakörökben az a mese keringett róla, hogy tökös harcosként mutatkozott be a fronton. Egyaránt volt jó orvlövészként és közelharcokban. Állítólag több áldozatával is úgy végzett, hogy fültől fülig késsel átvágta a torkát. Emellett még szeretőként is jeleskedett, hiszen a történetek szerint mindkét oldalon több megözvegyült asszonyt is alaposan megvigasztalt, kit annak beleegyezésével, kit beleegyezés nélkül. Nem tudtuk, vajon mennyi igazság rejlik ezekben a történetekben, és mennyi a bakaképzelet szülte mendemonda, csak azt tudtuk biztosan, hogy alhadnagyunk előléptetésre van javasolva. Ezt századosunk árulta el már az első napokban, igyekezvén minél nagyobb pompában bemutatni előttünk közvetlen alattasát.
Az automata puskára vonatkozó elméleti ismereteket még valahogy sikerült abszolválnom magamban, de a gyakorlatit már aligha. Az én matematikai és logikai jellegű hasznavehetetlen spekulációkra és szerény filozofikus elvonatkoztatásokra teremtett agyam ugyanis sohasem csípte ezeket a technikai dolgokat, legfeljebb villanyégő kicserélésére alkalmazható, de azon felül minden más esetben nehézségek merülnek fel, így most is, akárhogyan is magyarázta a lelkiismeretes katonatiszt a szükséges tudnivalókat, nekem sehogyan sem sikerült felfognom őket, a legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudtam kellőképen szétszedni, majd utána ugyanúgy összerakni a fegyvert, ami miatt egy idő után dühösen rám förmedt, én pedig válaszként indulatosan földhöz vágtam a puskát, mondván, hogy ez engem abszolúte nem érdekel. Az alhadnagy egy pillanat alatt teljesen elfehéredett.
– Hogyan mondhatod azt, hogy a puska nem érdekel? – kérdezte tőlem elszörnyedve. – Minden férfit érdekel a fegyver!
– Akkor én nem vagyok férfi – válaszoltam neki higgadtan. – Különben pedig nem egyezem azzal a nézettel, hogy a fegyverviselet és a fegyverek iránti vonzalom és szeretet tesz valakit férfivá – tettem hozzá.
A hallottakon teljesen kiakadt, szemtelen szarházinak nevezett, akinek gőze sincs róla, hogy mit beszél, bezzeg a puska az ember legjobb barátja, ezt jól véssem a fejembe, ordította. Annyira felbőszült hallatlan kijelentésemen és példátlan viselkedésemen, hogy büntetésből egész álló hétre megvonta tőlem a délutáni pihenőt, és helyette vécé-, udvar- és folyosótakarítással jutalmazott meg, valamint éjjelente, amíg a többiek aludtak, nekem kellett vigyáznom a puskáikra és büdös csizmáikra, mintha bárkinek is szüksége lett volna rájuk. Ami az egészben a legbizarrabb, ráadásul még egy Oidipusz-komplexusban szenvedő félkegyelmű szimpátiáját is kiérdemeltem, aki alig két héttel később kést nyomott a torkomhoz.
V.
– Hi… hideg – rebegtem halkan.
A félhomályban feltűnt előttem őrületben vonagló arca, láttam a szájszögletében kirajzolódó mosolyt, és hallottam, amikor önelégedetten megkérdezte:
– Ugye?
Ezzel továbbment. Nem volt merszem felemelkedni és utána nézni, nyomon követni mozdulatait, ágyhoz tapadva feküdtem némán, szívverésem a torkomban éreztem, és csak kihegyezett fülekkel hallgatóztam, figyeltem, ahogyan a következő bajtársamtól is megkérdi: Hi…deeeg? Lábaimat óvatosan a takaró alól a padlóra csúsztattam, hogy ha netán visszajön, azonnal kiugorhassak az ágyból, de nem jött vissza, még néhányszor leellenőrizte a penge hőmérsékletét, majd ablakot nyitott és rövid sétára indult a harmadik emeleten lévő hálószoba ablakpárkányán, közben néhányszor idegőrlő, éles hangon felsikoltott, amitől az összes szőrszál felállt a hátamon. Csakhamar az ablakból visszalépett a szobába, valószínűleg folytatni szándékozta stupid éjjeli küldetését, de addigra már a többség ébren volt, így az a katona is, akinek az ágya felé vette az irányt, s aki nem várta meg, hogy a kést a torkához nyomja, felkészülten várt rá, és mielőtt még a duhajkodó megszállott bármit is tehetett volna, egy akkora horogütést nyomott a pofájába, hogy a kis nyápic azon nyomban kiterült a padlózaton, még szuronykését is kiejtette kezéből. Földre puffanásával szinte egyidejűleg farkasember módjára üvöltött fel, szája szögletéből hófehér váladék tajtékzott kifelé, buborékos nyálkoszorú fehérítette be ajkát, és mindannyiunk őszinte megrettenésére eszeveszetten őrjöngve, embertelen hangokat hallatva, rikácsolva és sikoltozva fetrengett a padlón, mindaddig, amíg valaki fel nem csapta az égőt, és a nagy kalamajkában néhányan fel nem segítették és ágyba nem fektették. Így ért véget a Holdkóros, ahogyan a későbbiek során egymás között emlegettük őt, első ámokfutása.
Mindez, de még az sem, hogy másnap reggel félmeztelen jelent meg a sorakozón, amelyet végigsírt és amelyen bevizelt, mégsem hatotta meg oly mértékben az illetékes urakat, hogy komolyabban vegyék az ügyet, nyilván úgy voltak vele, hogy az illetőnek nem volt gyerekszobája, kezdetben kissé nehezebben viseli a bakasorsot, mint a többiek, idővel majd megszokja; de az sincs kizárva, hogy csak játssza az eszét, hogy leszereltessék, mint sokan mások, nem szabad azonnal bedőlni mindenféle csekély csínytevésnek és furfangosságnak, ezért csak alaposan megdorgálták és otthagyták köztünk, különben is, senki sem sérült meg, miért kellene azonnal akkora farkalját teremteni a dolognak.
A fiatal alhadnagy szigorúan elébe állt, mindannyiunk előtt mindennek lehordta, a gúny tárgyává tette, összevissza ráncigálta meztelen felsőtestén a felszerelést, a fiú pedig mindeközben egész testében remegett, az állandó sírógörccsel hadakozó hangja pillanatokra elakadt, dadogott, egészében véve szörnyű látvány volt, én pedig végérvényesen bebizonyosodtam afelől, hogy hová is keveredtem, és hogy a dolgok nyilván nagyon rosszul állnak, ha még őrá is szüksége van egy hadseregnek. A háborús veterán közben szép sorjában megkérdezte tőle, hogy kit miért zaklatott és bántalmazott, és a Holdkóros, pityeregve többek között azt mondta, hogy engem azért, mert mindennap kapok levelet, és irigy rám.
– De vajon ki is írhatna neked, amikor ekkora idióta vagy?! – förmedt rá a tiszt, enyhén fejbe vágta és szigorúan ráparancsolt, hogy percek alatt hozza magát rendbe, különben ő tesz kést az ő vézna torka alá, majd öntelten, teátrális léptekkel elhagyta a reggeli sorakozót, mint aki holtbiztos abban, hogy azért, mert éjjel-nappal egyenruhában defiléz jobbra-balra, pisálni fognak utána a lányok, s miközben fürdőkádjaikban a tusrózsa vízzuhatagával bizsergetik magukat, az ő páváskodó, férfias tartása lebegi majd körül létük, és a vállán éktelenkedő vonalacskák szikráznak majd lelki szemeik előtt, amikor gyönyörből fakadó sikolyaik leplezése céljából összeszorított öklükbe harapnak. S aztán, ha egyik-másik közülök kíméletlenül kikosarazza a hős szeretőt, igazságtalannak véli a dolgot, és epefakasztó műdalokat dúdolgatva és kornyikálva üres pohárkái felett, mély önsajnálkozásba roskadtan sajog a világ igazságtalansága felett, mert ezeknek a nőknek bezzeg többé már semmi sem szent.
VI.
Ezeknek a nőknek többé már semmi sem szent? – vetettem fel magamnak a kérdést. Civil öltözékemben feküdtem az ideiglenesen, csupán az első éjszakára kiszabott ágyban, és a néhány órával korábban megismert nőről morfondíroztam. Vajon mit tehet ő most, agyaltam. Hozzám hasonlóan elnyújtózott, és a buszban lejátszódott jelenetre gondol? Mit érez: bűntudatot, vagy talán tetszett neki a helyzet, lehetséges, hogy netán ő is felizgult, és most trágár gondolatok cikáznak elméjében? Bezárkózott szobájába és magához nyúlt, vagy ezzel ellentétben, berohant az első gyóntatószékbe? Ilyen és hasonló gondolatok futkostak agyamban, s közben magányosabbnak éreztem magam, mint a testre szabott deszkatokba zárt és két méter mélyre a földbe ásott, tetszhalál után felébredt élő tetem. Minduntalan ott motoszkált a fejemben, vajon milyen hadsereg az, amelynek rám van szüksége. Bizonyára még annyit sem ér, mint a mohával benőtt rozsdás ereszből a gyalogjárdára ploccsanó galambszar, tépelődtem. Elaludni, elmenekülni a szorongató gondolatok elől, csupán erre vágytam, de bármennyire is szerettem volna, nem jött szememre álom, aminek következtében egész éjen át lehunyt szemmel, magamba fordulva forgolódtam kínomban, és reggelig a fekete öltözékes nőről ábrándoztam.
Őszinte meglepetésemre, két nappal később levelet kaptam tőle. Az elzárkózás érzelemtengerünk apró vízcseppekben érkező sejtetései elől tulajdonképpen egy nem létező, fejére fordított világ igenlése. Merre kell indulni és meddig kell menni, hogy az ember megszabaduljon önmagától? – állt benne. Aláírás: M. M. Sokáig forgattam a fehér papírt, fogalmam sem volt, vajon kitől lehet. A válasz kérdésemre másnap érkezett meg egy újabb levél formájában, amelyben a feladó részletesebben is beszámolt önmagáról. Elárulta, hogy csak néhány éve csatlakozott a Rendhez – megvan neki a maga oka hozzá, írta, bár ezt az okot sohasem árulta el –, és lévén, hogy egészségügyi középiskolát végzett, a legtöbb idejét különféle kórházakban tölti, ahol ápolónőként végez önkéntes munkát. Megkért rá, hogy ha esetleg válaszra méltatom, tekintsek el hivatásától, leírt gondolataimat ne befolyásolja az egyenruhája. Még aznap válaszoltam neki, és ettől kezdve naponta váltottunk levelet egymás között. Kezdetben többnyire a napi teendőinket írtuk le egymásnak, de idővel már a körülöttünk levő világról alkotott véleményünket fejtettük ki és érzelmi mikrokozmoszunkat térképeztük fel ezekben a szövegekben – egyre nagyobb mértékben és egyre nyíltabban.
A hadseregben töltött napok nagy részét a kriptamániás farizeusok által vezetett szeleburdi gyakorlatok töltötték ki, amelyeket nehezen viseltem. Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, az apácától kapott levelek voltak, amelyek miatt viszont abszurd módon majdnem pórul jártam. Az egyébként is depressziós állapotom és levert hangulatom még inkább fokozta és elviselhetetlenebbé tette az (ál)eskütételt követő éjszakai kaland, esemény, tapasztalat…, minek is nevezzem. Nem tudtam – nem mertem?! – utána aludni. Éjszakákon keresztül forgolódtam az ágyamban, féktelen lidércképek sorozata indult kísértetjáró útjára elmémben, folyton lépéseket hallottam magam körül, paranoid gondolatok és látomások bombázták, tépték, sanyargatták idegzetemet, úgy, hogy amikor reggelenként felébredtem – bár helyesebben fogalmazok, ha azt mondom: amikor reggelenként kikászmálódtam az ágyból –, fáradtabbnak éreztem magam, mint az egész napig tartó eszement gyakorlatok tömkelege után lefekvés előtt, és gőzöm sem volt róla, hogy az előttem feltoluló jelenetek közül mit álmodtam és mit képzeltem el vagy be, a legnagyobb erőfeszítések árán sem tudtam bizonyosan különválasztani egymástól az álmokat, a fantazmagórikus képzelgéseket és a valóságot – ha volt köztük egyáltalán különbség.
Az áldatlan állapot két hét után tetőzött. Azon az éjszakán a következő álmot láttam: Vonattal utaztam. Éjszaka volt. A hold rezegő fénysávja a poros ablaküvegen keresztül szétfolyt tojás sárgájára emlékeztető flekket festett a hasamnál összekulcsolt térdeimre. Összekuporodva feküdtem az ülésem felett lévő csomagtartó-hálóban. Az ismeretlen irányba haladó vonat állandó zötykölődésétől a fejemet és a hátamat apró zúzódások borították el. Átláthatatlan, sűrűn gomolygó köd módjára vett körül a sötétség. Csak nagy fáradozások árán tudtam magam elé varázsolni a szemközti ülésen ücsörgő páros sziluettjének a határvonalait, előlük menekültem egyébként fel a fülke mennyezetére, hogy egy hatalmas pókhálóban vergődő légyhez hasonlóan vajúdjam nyomorúságomban. Képtelen voltam elhitetni önmagammal, hogy a számomra két összeegyeztethetetlen személy együttléte önnön fikcióm vetülete volna, így hát maradt az egyetlen másik lehetőség, hogy ők tényleg ott vannak, karnyújtásnyira hozzám, ami úgyszintén nem egy megnyugtató és reménykeltő felismerés volt. Arcomra temetett ujjaim közül lopva figyeltem őket. Őszinte megrendülésemre, váltásra egymás füléhez hajolva csevegtek. Abban reménykedve, hátha sikerül elcsípnem, vajon miről is susmorognak, kiéleztem füleimet, de a vonatfülke sötét, ködpárától terhes éterében halk suttogásaik nesze nem jutott el hozzám. Így hát kénytelen voltam megelégedni a vizuális látvánnyal, amely számomra egyáltalán nem volt látványos. Testem hideg verejtékemben fürdött, elmémet bizarr képek sorozata özönlötte el, lelkemet pedig egy nyomasztó érzés hatotta át, melynek intenzitását még jobban fokozta a váratlanul elébem táruló jelenet. Az apáca enyhén szétterpesztette lábait, kulcscsomós ruháját egészen a térdéig felhúzta, miközben a sovány, vézna alak nadrágzsebéből egy zsilettet húzott elő, és felhevült vadkan módjára lihegve, óvatosan az apáca lába közé nyúlt vele. Az érintés hatására a nő érzékien felemelte a fejét, pontosan rám nézett, tündöklő szemgolyóinak szikrája felszökellt a sötétben, és lágyan elmosolyodott. Még pimaszul rám is kacsintott. Úgy éreztem, vérereim hajszálvékonyra zsugorodnak össze, és idegszálaim egymás után pattannak el…
Remegő tagokkal és a kívánatos nőszemély ki-be csukodó szemének elmosódott képével a lelki szemeim előtt ébredtem fel. Néhány óra múlva kézbesítették levelét, amelyben arról értesített, hogy valami előreláthatatlan dolog történt, ami miatt egy bizonyos ideig majd nem tud írni. Mint később kiderült, az a bizonyos idő maga az örökkévalóság volt.
VII.
– Apám kitagadott! Nem szolgáltam végig a hadsereget, ezért lemondott rólam! Szégyent hoztam a fejére, és elűzött otthonról! Kénytelen voltam visszajönni a városba! Nincs mit ennem, nincs hol aludnom! Te vagy az egyetlen, aki segíthet rajtam! Kérlek! Nem kell félned tőlem, már nem az vagyok, akit megismertél, megkeresztelkedtem, jó vagyok! – dübörögtek fülemben a telefonkagylóból érkező szavak.
Megígértem neki, hogy amint tehetem, megkeresem, ezzel letettem a telefonkagylót. Szó nélkül elhagytam az ügyeletes katonának előlátott termet, ahol bizonyos napszakaszokban telefonos hívásokat fogadhattunk, és a konyha felé vettem az irányt. Késő délután volt. Az utóbbi hetekben megbarátkoztam az egyik ott dolgozó fiúval, őt kértem meg, hogy készítsen némi harapnivalót. Az esti sorakozó után elmentem a zacskóba kötött eledelért, és egy titkos helyen átkúsztam a laktanyát körülkerítő drót alatt. A Holdkóros nem messze onnan, a parkban már idegesen toporzékolva várt rám. Átnyújtottam neki a kaját, majd letelepedtünk az egyik padra. A srác azonnal falatozáshoz látott, telhetetlenül habzsolta magába a megrozsdásodott konzervek tartalmát, miközben én szótlanul néztem rá. Még soványabb volt, mint amikor utoljára láttam. Nem sokkal azután, hogy kést nyomott a torkomhoz.
A fenyítések ellenére mégsem hagyott fel a kilengésekkel, mindössze egy héttel az elsőt követően pedig újabb éjszakai terror-túrára indult, ami ezúttal súlyosabb következményeket vont maga után. A néhány éjjeles – többé-kevésbé zavartalan – ébresztgetésekkel egybekötött, hitbuzgó világvég-huhogásból álló performance-sorozat után ismét kést vett a kezébe, de szerencsétlenségére épp az alhadnagyra szaladt rá, aki azon az éjjelen ügyeletes volt, és aki úgy kikészítette, annyira elnáspángolta, hogy komoly sérülések miatt még az éjjel a katonakórházba szállították. De ahogyan étkezés után elmondta, a lelke mélyén kuksoló ördög ott sem hagyta nyugton, hanem amint kissé felépült, újabb delejes cselekedetekre invitálta. Édes-blaszfém klisék és speciális effektusok nélkül eljátszott monodrámája az önkasztrálás jelenetében érkezett el a katarzisához. Amikor senki sem ügyelt rá, egy zsilettel felszabdalta saját heréit. Tizenkét cérnaöltés került a herezacskóiba. Meg is mutatta a helyüket.
– Miért tetted? – kérdeztem.
– Nehogy megerőszakoljam.
– Kit?
– A nővérkét.
– A nővérkét?!
– Igen. Tudod, ez nem olyan mindennapi nővér volt, hanem egyben apáca is.
Meghökkentem.
– Mindig nagyon kedves volt hozzám.
– És azért akartad őt megerőszakolni?
– Dehogy! Nem akartam, én szerelmes voltam belé, csak féltem, nehogy…
– …a benned lakozó gonosz rákényszerítsen erre.
– Pontosan!
– Ezért inkább kiherélted magad.
– Így van! Mégpedig az ő zsilettjével! Egy alkalommal fölém hajolt megigazítani a takarómat, én pedig óvatosan kiemeltem fehér köpenyének a zsebéből.
– Honnan tudtad, hogy ott tartja?
– Nem tudtam. Heccből nyúltam a zsebébe. Amikor kitapogattam a tárgyacskát, kivettem. Az önkasztrálási ötlet csak később fogant meg bennem, amikor már a zsilett birtokában voltam.
– Mondd, hány ilyen apáca-nővérrel találkoztál a kórházban?
– Csak ezzel az eggyel. De most már ő sincs ott.
– Honnan tudod?!
– Miután megtörtént az esetem, felelősségre vonták, mivel ő volt megbízva velem. Néhány nappal később lelkiismeret-furdalásból önként jelentkezett a háborús övezetbe, ahol…
– Ahol…?
– Ahol megerőszakolták. Látod, milyen a gonosz?! – ordított fel, és sírva fakadt.
– Ezt meg honnan szeded?
– Láttam őt, amikor visszahozták. Egy csapat randalírozó hazafi rárontott a sebesülteknek, asszonyoknak, gyerekeknek és idős személyeknek segítséget nyújtó apácacsoportra, és rajtuk élte ki degenerált szexuális szükségleteit. Nem hallottál az esetről?
– Hol hallottam volna?! Itt? – és kezemmel a kaszárnya felé mutattam.
– Teli volt vele a sajtó. Az eseménnyel kapcsolatos közleményében az egyház még aznap hevesen elítélte e morbid gaztett elkövetőit, az apácákat pedig arra kérte, hogy amennyiben e páratlan vandalizmus közepette valamelyikőjük netán teherbe esett, ne vetesse el a gyermekét, mert minden gyermek Isten ajándéka.
– Igen?
– Fogalmam sincs.
– Ő is teherbe esett?
– Nem tudom. Néhány napig maradt csak a kórházban, utána elszállították. Soha többé nem hallottam felőle semmit.
Elhallgatott. Én is hallgattam. Némán ültünk a padon, ki-ki a saját gondolatvilágába merülve.
– Most mihez kezdesz? – kérdeztem.
Megvonogatta vállait. Felsóhajtottam és felálltam.
– Ne haragudj, de vissza kell mennem, még mielőtt észrevennék eltűnésem.
Megértően bólintott. Kezet szorítottunk és elváltunk. A drót felé vettem az irányt, már majdnem oda is értem a titkos kijárathoz, amikor meghallottam magam mögött kiáltását.
– Várj!
Megálltam.
– Ezt neked szeretném ajándékozni – és felém nyújtotta a tenyerébe szorongatott zsilettet. – Az övé volt. Még a csomagolását is megőriztem.
Elvettem tőle a zsilettet és ökölbe szorított ujjaimmal erősen megszorítottam. Sose tudni, lehet, majd még egyszer tényleg szükségem lesz rá.